Képzeljük magunkat egy külföldi turista helyébe, aki valamelyik társult európai államból érkezett hozzánk, és június 5-én éppen Pécsre kirándult. Tegyük fel azt is, hogy a mi turistánk nem érdeklődik a magyar belpolitika iránt, horribile dictu, még a külpolitikánk iránt sem. (Elvégre mi se nagyon követjük az észt vagy mondjuk a máltai helyzetet.) Ha a mi turistánk június 5-én belebotlott a fesztiválmegnyitóba, lefényképezte az óriásbábokat, meghallgatta az Örömódát, elemet cserélt a rövid beszédek alatt, amelyekből csak annyit értett, hogy egy nagy kulcsot mutogattak, a legnagyobb tapsot pedig az ősz hajú úr (Huszti Péter) kapta, aki Shakespeare-t emlegette, joggal gondolhatta, hogy nem történt semmi különös: egy normális ország normális színházi fesztiválja kezdődik éppen. A recenzens azonban igenis meglepődött azon, hogy a XIV. POSzT-ot az Európai Unió hivatalos himnuszával nyitották meg, miközben a magyar és a pécsi zászló mellett ott lengett a kék-sárga uniós is. A mi turistánk bizonyosan nem értené ezt a meglepődést és azt a fesztiválváró bizakodást sem, ami ettől az egyszerű gesztustól a recenzenst elöntötte, az olvasó azonban bizonyára érti.
Másnap délutánra a versenyprogram idei válogatói – Császár Angela színművész és Sándor L. István kritikus – beszélgetésre hívták az érdeklődőket, amelynek A magyar színházi élet problémái egy válogatás tükrében címet adták. Felvetéseikről, amelyeket itt csak címszavakban jeleztek (mint például politika és szakmaiság, a vezetői kinevezések anomáliái, kontraszelekció, társulati rendszer, a fiatalabb rendezőgeneráció helyzete, a fővárosi és vidéki színházak eltérő életfeltételei, problémái), a Színház júniusi számában terjedelmes írás jelent meg. Sándor L. István mindjárt a harmadik percben kimondta, számítanak rá, hogy a válogatás mikéntjéről, és főleg a Titkaink kimaradásáról kérdezik majd őket, de (talán éppen ezért) erről a továbbiakban nem esett szó, a válogatásra senki sem kérdezett rá. A hozzászólók többsége a szakmai megosztottság körül keresgélte a bajok fő okát, és a párbeszédben, a politika felé való egységes szakmai kiállásban látta a kitörési pontot. Hogy ennek van-e bármilyen reális esélye, arról már eltértek az álláspontok. A beszélgetés különösebb újdonságokkal nem szolgált, de maga a gesztus, hogy a válogatók a tapasztalataikat a leadott listán túl is megosztották, erről párbeszédet kezdeményeztek, amihez sokan csatlakoztak, megint csak okot adhat a bizakodásra. (A beszélgetés a poszt.hu oldalon teljes egészében meghallgatható.)

Sándor L. István és Császár Angela / simarafoto

Az első néhány nap versenyelőadásai (Énekes madár, Alkésztisz, Opera ultima, I. Erzsébet) a magyar színházi élet legkülönbözőbb pontjairól érkeztek, hiszen vidéki és (két) határon túli kőszínház, valamint fővárosi független társulat munkái is találhatók köztük. Közös azonban bennük, hogy klasszikus vagy (az 1972-es I. Erzsébet esetében) kortársnak már alig tekinthető darabokat fogalmaztak újra, természetesen más-más módon és mértékben átgyúrva az eredeti alapanyagot. Míg az első kettő egy kis közösség (falu, család) keretein belül vizsgálja az emberi viszonyok, indulatok működését, áldozatvállalók és feláldozók kapcsolatát, az Opera ultima és az I. Erzsébet a hatalmi viszonyok egy másik szintjét célozza meg: a politika és a művészet kapcsolatát. Az első két előadás hasonlóságot mutat abban az építkezési módban is, ahogy a realista színjátszástól indít, majd vagy fokozatosan tovább lépked az irrealitás-szürrealitás irányába, mint Az énekes madár, vagy egyetlen nagy váltással szintet ugrik, mint az Alkésztisz. De ugyanilyen éles váltás jellemzi az Opera ultimát is, ahogy fehérből feketébe, stílusparódiából direkt politikai színházba fordul át a második felvonás.

Mind a négy előadás jó minőséget képvisel, és ezt tükrözték vissza a szakmai beszélgetések is, amelyek idén eddig annyira népszerűek voltak, hogy több alkalommal pótszékeket kellett betenni. A moderátor szerepét ezúttal is Lévai Balázs látja el. És bár a korábbi helyszínekhez képest a beszélgetéseknek helyet adó terem a tetőtér, majd a földszint után immár az alagsorban található, szerencsére a színvonal ezzel nem mutat párhuzamot. Tény, hogy amikor író emberek a felkért hozzászólók, mint az I. Erzsébet esetében Parti Nagy Lajos és Székely Csaba, több szó esik a szövegről, kevesebb dramaturgiáról, és a szó egyetértőbb, barátságosabb mederben folyik. Ezzel szemben az Alkésztiszről szóló beszélgetésen Faragó Zsuzsa dramaturg a saját szakmája felől közelített és kérte számon az előadáson, hogy (számára legalábbis) miért olyan meglepetések nélküli és kiszámítható, ellenérveket és vitát generált.

Opera Ultima / simarafoto

Örvendetes fejleménye az idei fesztiválnak az is, hogy az eddig ide legfeljebb nyomokban, néhány elszórt off-program formájában beszivárgó színházi nevelés kérdésköréről az idén egy külön programsorozat szól. Igaz, az is most fordult elő először, hogy a POSzT versenyprogramjába bekerült egy színházi nevelési előadás, A hosszabbik út (a Kerekasztal Színház és a Szputnyik Hajózási Társaság közös munkája). Bár az utóbbi időszakban több hasonló rendezvényre is sor került (legutóbb pl. a kaposvári gyermekszínházi biennálén), fontos és indokolt, hogy a kérdés ilyen súllyal jelenjen meg az ország legismertebb színházi fesztiválján. Az persze kérdés, hogy az ezzel foglalkozó szakembereken kívül a színházi szakma és esetleg a színházi nevelésben valamilyen módon érintett nézők (és melyik tanár vagy szülő nem érintett ebben?) ingerküszöbét a programbőségben át tudja-e lépni. Az első két alkalmon mindenesetre szép számmal jelentek meg érdeklődők, bár túlnyomórészt a szűkebb (színházi nevelési) szakmából.

Megkezdődött a fesztivál hagyományosan erős társrendezvénye, a Színházi Dramaturgok Céhe által rendezett Nyílt Fórum felolvasószínházi sorozata is. A nyitódarab, Lénárd Róbert Tetkója a nyíregyháziak előadásában (r.: Tasnádi Csaba) olyan érzékeny kérdéseket tematizált, mint a romakérdés, a homoszexualitás elfogadottsága vagy az öngyilkosság. De felolvasták Székely Csaba Vitéz Mihályát is, amellyel megnyerte a szombathelyi színház drámapályázatát. A három éve éppen a Nyílt Fórumon feltűnt szerző egyébként is a fesztivál abszolút favoritja abból a szempontból, hogy a versenyprogramban két darabbal szerepel (a pécsi-kaposvári Bányavaksággal és a temesvári Alkésztisz átdolgozójaként), de az off-programba is jutott két darabja, a Szeretik a banánt, elvtársak? (Yorick Stúdió) és a Bányavirág (Pécsi Harmadik Színház). Horváth Csaba viszont valami egészen újjal, fizikai felolvasószínházzal rukkolt elő Térey János Epifánia királynő című drámája kapcsán. Bonyolult mozgássorok közben még a papírt is tartani és felolvasni – ehhez azért már nagyon össze kell hangolni az agyféltekéket, gondolja a laikus néző. A száműzött, majd trónjára visszatérő királynő árulásokkal és áthallásokkal teli története így egészen különleges ízt kapott.

A biztató előjelek így, a fesztivál közepéről visszanézve, nem bizonyultak indokolatlannak. Ebben bizonyára nagy szerepe van annak, hogy az eddig látott versenyelőadások jól érveltek maguk mellett, és annak is, hogy mintha a szakma jelen lévő része tényleg hajlana a párbeszédre. Ha Örömódára nincs is ok, az előző két-három év rosszkedvű, megosztottságtól, sőt, botrányoktól sem mentes fesztiválhangulata után ez nem is kevés.

Pécs, 2014. június 10.