– Mikor kezdtél színházzal foglalkozni?
– Viszonylag későn: külkereskedőnek készültem, felvételiztem, de mert nem vettek fel, elvittek katonának, ami akkoriban Romániában azt jelentette, hogy két évre lettem katona, méghozzá a tűzoltóságnál, így negyvenhét oltásban vettem részt – sok jó történetem van onnan, és néhány rossz is. Miután leszereltem, apám azt mondta, keressek munkát, és ha akarok még tanulni, készüljek a felvételire. Egy kemikáliaboltban kezdtem dolgozni. Akkoriban több, Kolozsváron frissen végzett műszaki egyetemistát helyeztek Nagykárolyba, a szülővárosomba, s mert páran közülük egyetemi színpadosok voltak, ott is beindítottak egy amatőr színjátszó kört – persze a helyi erőkkel karöltve, így keveredtem én is közéjük. Egy román kisvárosban a nyolcvanas évek végén ez volt a legjobb, amivel foglalkozhattam.
– Rendezte is ezeket az előadásokat valaki? És hol mutattátok be őket?
– András Imre volt a csapat motorja – aki a változás után politikus lett –, a legtöbbször ő volt a rendező. Egy kedves kis szecessziós színházban játszottunk, ami később mozi lett, iskolai ünnepségek állandó színtere, és a többi. Idővel aztán egyfajta ellenzéki hellyé vált, mert a színkör tagjai között voltak, akik az Amnesty Internationalnek is dolgoztak.
– Te milyen szerepeket kaptál?
– A Mandragórában – a bátyám westerncsizmáját vettem kölcsön titokban –, aztán valami szörnyű szovjet szerelmes darab, a Nászutazás jött, ebben Kosztyát játszottam, majd több más előadás. Egyiket megnézte Parászka Miklós, aki akkor Szatmáron volt igazgató, főrendező, és előadás után megkérdezte, nem akarok-e színész lenni. Addigra elkapott a gépszíj, úgyhogy Kolozsváron megkerestem Salat Lehelt, aki rendkívüli színészpedagógus: ő készített fel a főiskolára. Közben beprotezsált a színházba, így lett az ottani első munkám Tompa Gábor rendezésében a Caligula helytartója – hol zsidót, hol római katonát játszottam a tömegben.
– Mit tanított Salat Lehel a felkészülési időszakban?
– A konkrét felvételi feladatokon kívül szívesen foglalkozott például verssekkel – egy versből egy hangulatot kellett megteremteni. De azt hiszem, lényegesebb volt a személyisége, a személyessége, a színházhoz való viszonya.
– Milyen volt akkoriban a kolozsvári színházban statisztálni?

Szikszai Rémusz. Schiller Kata felvétele

– Élvezetes, remek közeg volt. Salat Lehet vezette a statisztériát, és ott is rengeteg műegyetemista játszott, pedig működött bölcsészkar is, mégsem onnan kerültek ki a játszók. A társulatot pedig érdemes volt figyelni, mert volt kitől tanulni. A próbákon túl az egyik első igazi színházi élményem az volt, amikor Tompa Gábor világított: felszólt, hogy hányast vegyenek ki, mit adjanak be. Ez elemien hatott rám – a mai napig el tudom mondani a lámpák számozását azokban a színházakban, ahol játszottam. De emlékezetes a kolozsvári színház fennállásának kétszáz éves ünnepségén az is, hogy miután lement az előadás, a főszereplő Törőcsik Mari állt a pezsgőjével, és mindenki várta, mit mond köszöntőként – csak nézegetett körbe, majd azt mondta: bocsánat, én addig nem iszom, amíg nincs itt a műszak. Nem volt szokás, hogy a díszünnepségen a műszak is részt vegyen, úgyhogy kínos csönd és hosszú várakozás következett, míg sikerült előkeríteni őket. Örök lecke volt. Jóban is vagyok a műszakkal mindenhol, ahol megfordulok.
– Mert becsülöd a munkájukat.
– Persze, a műszak a színház lelke – nekem is sok személyes élményem van. Amikor például egy Rusznyák Gábor rendezte előadás próbaidőszakában mindig ugyanazon a helyen ültem a földön, és hallgattam az előadást a takarásban, akkor egyszer csak odakerült egy kis piros fotel. Soha nem tudtam meg, ki tette oda, mert nem zsebelte be érte semmilyen formában a hálámat.
– Melyik előadásokra emlékszel szívesen a kolozsvári korszakodból nézőként?
Silviu Purcărete munkái: a Phaedra, az Übü király – Macbeth-részletekkel, a Danaidák, a Dekameron. Mihai Măniuţiu rendezései: a III. Richárd, a Gyilkosság a székesegyházban, illetve Victor Frunză Satiriconja és Alexandru Darie Téli regéje. A román színház expresszív, költészettel teli, nem áll meg a verbalitásnál.
– A magyar színház megáll a verbalitásnál?
– A magyar színjátszásból azt kell érteni, megtanulni, hogy a verbalitásnak hány rétege van, milyen mélységei vannak a tonikának, a ritmusnak, a hangszínnek és a többi, egészen a gondolkodás beszéd általi megjelenítésének. Ha ezt a két színházi világot össze tudnám igazítani, nem élek hiába.
– Mondasz egy társulatot, amelyik ehhez az ideához a legközelebb van?
– Most nem vagyok elég naprakész, rég nem jártam arrafelé, de amennyire meg tudom ítélni, ez a kolozsvári, ahogy korábban, most is, és a sepsiszentgyörgyi.
– Mi lehet ennek a román vagy romános színjátszásnak a csapdája?
– Az, hogy ez lehet modor. Ahogy a német színház expresszivitását be tudjuk azonosítani az izgalmas, hűvösen racionális képekből. A román színház képisége ezzel szemben olyan, mint a zene: előbb érinti a lelket, aztán éri el az elmét. Ha üres, tartalmatlan forma, akkor modorrá válik, szentimentálissá.
– Másmilyen a színészi munka a román színházban, mint nálunk?
– Nem hiszem. Minden rendező más, akár itthon is. Talán többet bíznak a színészre, partneribb viszonyra törekednek, több impulzust várnak el a színésztől, mint nálunk.
– Melyik magyar rendező gondolkodik leginkább hasonlóan színházban, színészben?
– Mohácsi János előadásaiból ezt sejtem – ahogy a zenével, a képpel, ahogy a színész munkájával bánik, ő hasonlóan dolgozhat.
– Milyen színésszel lehet jól dolgozni?
– A színház kemény meló. Koncentráció, jó fizikai állapot, nyitottság, és persze egy jó adag egó. Olyan ez, mint egy trapézgyakorlat: a színész légtornász, aki azért megy fel, hogy elugorjon. A rendező ehhez igyekszik hozzásegíteni, de végső soron a színész ugrik. Persze néha mégis fél. Ugrik, ha képes abban bízni, hogy a túloldalon elkapják, és képes jókor ugrani – ehhez nyilván rengeteg dolgot a rendezőnek kell megteremtenie.
– Színészként melyik munkád volt emlékezetesen nehéz „elugrás”?
– Tompa Gábor Tartuffe-je. Akartam elugrani, de aligha túlzás azt állítanom, hogy az akkori mesterségbeli tudásom igen szerény volt.
– Mennyire szoktad színészként tudni, hogy sikerült aznap teljesítened, ami, mondjuk, elvárható?
– Ez bonyolult ügy. Alkat kérdése – rajtam például nem segít, ha bárki másnak tetszett, amit csináltam, de nekem nem. Ugyanakkor mindenki képes hazudni magának.
– Szerencsésnek tartod az általam most erősen egyszerűsítve lendületesnek, energikusnak mondott színészi alkatodat?
– Az alkatomból következik, hogy ilyen munkákat kapok – lényegében csak ilyet. Úgy gondolom, hogy mást is tudnék csinálni, ez azonban tevőleg még senkinek nem jutott eszébe. Egy előadás érdeke alól persze nem lehet kibújni csak azért, mert egy színész mást szeretne csinálni, mint amit szokott. A színész, a rendező és egyáltalán mindenki, aki részese a munkának, az előadásért dolgozik. Lehet ugyan egyik színésznek nyolcvan oldal szövege, egy másiknak kettő, egymás nélkül érvénytelenek. A csapat a lényeg. Aki ezt akár titkon is másképp gondolja, az egyedül játszik, nem a partnereivel.
– Elő szokott ilyen fordulni? A legtöbbet arról beszélnek színészek, hogy együttműködés nélkül nincs színház.
– Előfordul. Ezért is igyekszem folyamatosan, hogy kisebb legyen az egóm, mint a kooperációs készségem. Egyébként pedig szerencse kérdése, kivel hoz össze a sors egy-egy munkában. Sokszor éreztem már, hogy egymásra találtunk egy-egy rendezővel, aztán soha többet nem hívott dolgozni. Alighanem sokat jár a szám, egy meddőhányó vagyok, állandóan ötletelek. Ez nem mindig szimpatikus.
– A színházi emberek érzékenyek.

– Igen, ebből is dolgozunk, de meg kellett tanulnom, hogyan lehet érdemben kommunikálni, hogy mikor bántó, amit mondok, mikor érezheti a másik, hogy átléptem a hatáskörömet. Lehet aknára lépni véletlenül, butaságból, figyelmetlenségből. Mindben volt részem…
– Azt hiszem, egyik első, amiben láttalak, a Díszelőadás volt.
– Igen, a Bárka Színházban az első előadás volt, amelyben játszottam. A Bárka első három évére egyébként ez, az egymás felé való nyitottság öröme volt jellemző. Aztán elmúlt ez is – ma már sokkal több érzelem fűz más színházakhoz, mint oda.
– Ebből az ötletelés-kedvből jött a rendezés?
– Mindig az egészről szoktam gondolkodni, ami színészi alkat is – nem én vagyok az egyetlen, aki így van benne egy munkában. Nem tudok csak arra gondolni, hogy mi az én szerepem, és csak azzal foglalkozni. Amíg nem értem, mi az egész, nem tudom elhelyezni magam a szerepemmel.
– Konkrétan te találtad ki, hogy rendezzél, vagy valaki kapacitált?
– A Bulandrában szerepeltünk egy kolozsvári előadással, a Vlad Mugur rendezte Velencei ikrekkel, és este ültünk valahol, amikor az öreg egyszer csak azt mondta: „…ha majd rendezni fogsz, akkor tanuld meg, hogy…” – és innen egyáltalán nem emlékszem, mit mondott. A gyakorlatban persze úgy volt, hogy próba közben egyre többször jutott eszembe, én hogyan zárnám le másképp azt a jelenetet, máshol, vagy hol váltanék fényt – de ezeket nem mondtam ki színészként, mert ez már egyértelműen nem az én kompetenciám volt. Aztán egyszer azt mondtam, hát jó, de akkor miért nem csinálom, ha ennyire tudom.
– Elsőre a Caligula helytartóját rendezted. Feltételezem, nem véletlenül.
– Közel tíz éve élek együtt a feleségemmel, és rendszeresen előfordul, hogy éjjel tizenkettőkor mesélni kezdek neki valami vízióról, amit színházban meg lehetne valósítani. Ő pedig hallgatja. Amikor Székely Jánostól a Caligula helytartóját meséltem neki, akkor megkérdezte, ki játszaná, én pedig mondtam egy szereposztást. Egy héttel később kezdtem felhívni őket sorra.
– Megvan a darab. Hogyan fogsz neki a munkának?
– Grafomán vagyok, beírom gépbe. Aztán átírom, többször is. Tudom is minden előadás szövegét.
– És nem bízod a szöveget dramaturgra, illetve nem dolgozol együtt dramaturggal.
– A román színházi felsőoktatásba a második rosta előtt ugyanabból az anyagból kellett felvételiznünk, mint a bölcsészeknek. Később a szöveggel mint irodalmi alapanyaggal való munkát már kevésbé veszik komolyan – olyat nem láttam, hogy valakit jó színésznek találtak, de ebből gyengén teljesített, ezért megbuktatták –, de akit ez érdekelt, az tanulhatta. Engem például Kovács András Ferenc tanított dramaturgiára. De foglalkoztunk esztétikával, filozófiával is. Szerintem a szöveg a színházban csak ürügy. Ismerni kell a rétegeit, tisztában kell lenni a formával, amiben íródott, a szerkezetével, lehetetlen, hogy ezt a munkát egy dramaturg végezze el helyettem. A szöveg az első csont, amit rágnom kell, hogy előadás lehessen belőle.
– Lényegében az első rendezésed óta ugyanazokkal a színészekkel dolgozol. Huszár Zsolt is szerepel minden későbbi színlapon, halála után is.
– Vele alapítottuk a Vádli Társulatot. A tagja. A társulat tagjai egyenként is csodálatos színészek, de az erejük a csapatban van. Ennek a társaságnak a legnagyobb erénye, hogy mindent kimondunk. Senki nem rejti véka alá, amit gondol. Ez senkinek nem megélhetés, tényleg kedvünkre csináljuk, és az ember kedvére nem csinál olyasmit, amiben feszeng és alakoskodik.
– Mi lepett meg legjobban, amióta rendezel?
– A siker. Amikor például megkaptam az értesítést, hogy kritikusdíjra jelöltek minket, háromszor olvastam el, hogy jól értem-e. Persze azt szoktam figyelni, hogyan fogadják a nézők, de az mégis elég megfoghatatlan, illetve ez azért elmúlik minden este.
– A temesvári színház is felkért, hogy rendezzél náluk. A Parasztoperát te választottad?
– Addigra még csak két rendezésen voltam túl, és úgy gondoltam, ebben a munkában bőven benne van a bukás lehetősége – magamtól eszembe sem jutott volna egy ilyen nehéz anyaghoz nyúlni. Persze legyezgette a hiúságomat, hogy ilyen feladatba foghatok. Hallgatni kezdtem a zenét, és amire Temesvárra értem, már halálosan imádtam az egészet. Nekem az volt a dolgom, hogy egy jól dolgozó csapatot csináljak belőlük a Parasztopera apropóján. Nagyon hamar megszerettem őket, és azt hiszem, ők is engem.
– Van, amikor nem klappol minden ennyire? Hallgatlak, és olyan, mintha neked minden könnyen menne.
– Magam is szoktam ezt érezni, de azért vannak nehéz pillanataim. Amikor például az I. Erzsébetet kezdtük próbálni, kezdésül felolvastam a szöveget. És ahol tudtam, hogy nagyon humoros, ott vártam a nevetést. Álmos csöndben hallgattak. Aztán gyanakodva kérdezték, hogy ez mi. Érdekes volt megélni. De a végére megszerették.
– Mennyire megterhelő rendezőként figyelni, hogy mi történik a színészekkel, hogy elég jól vannak-e?
– Ez a munkám része. Ha a színész érti, mit akarsz, és nem érzi rosszul magát a bőrében, akkor bármire rá tudod venni. Figyelni kell. Sok energia, az igaz. De kiabálással meg „diktálással” nem jutnék előre. Én abban nem hiszek, hogy ha félnek tőlem, akkor végrehajtják, amit kérek.
– Milyennek érzékeled a jelenlegi színházi közeget? Bizonyos szempontból ti vagytok az utóbbi pár év új befutói.
– Van ez a politikai kontraszelekció, ami által szűkül a tér: el sem hívnának azokba a színházakba, amelyekről én most elmondanám, hogy oda aztán nem mennék. Ez klausztrofób érzés. De nem ez a kormány az első, amelyik nem képes épeszűen gondolkodni a kultúráról. A baj az, hogy a szakmát könnyű egymás ellen kijátszani – ha nem lehetne, nem itt tartanánk. Hiába van alapjuk egyes sérelmeknek, ma már nem olyan nehéz belátni, az áthidalhatatlan őrület hová vezet. A remény színháza… és a többi ismert tézismondat, álkeresztény giccstiráda, amivel már viccelni sincs kedvem. Hát mégis mit tehetnénk? Dobjuk ki a görögöket és a többi nagy reménytelent?AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: PROICS LILLA