Az adott pillanatban kell élni és énekelni, nem magamat ismételni. Kitaláltam egy új Logét; hogy mennyire sikerül megvalósítani, az kérdéses, hiszen nagyon rövid a próbaidő…

– Fischer Ádámmal beszélgetve felmerült önökben, hogy az immár kilencedik alkalommal megrendezett és változatlan sikerű Wagner Napok mellé énekkurzust lehetne tartani. Valóban nagyszerű lenne, hiszen itt világnagyságok lépnek fel, az ő tudásukat nagyon jó volna nemcsak a színpadról megosztani. Ön kezdettől fogva az egyik legsikeresebb visszatérő közreműködője ezeknek az előadásoknak, a Ringben ön Loge, Siegmund és a két Siegfried, azonkívül énekelte Parsifal és Trisztán szerepét is. Mit terveznek?
– Fischer Ádám kért meg, hogy dolgozzak ki egy mesterkurzust, akár más énekesek bevonásával is, s ő megpróbál ehhez megnyerni egy magyarországi helyszínt, elsősorban persze a MűPát, a Wagner Napokhoz kapcsolódva. Egy kolléganőmmel, Ute Döring mezzo énekesnővel tervezünk egy kurzust. Egyik érdekessége lenne, a férfi- és női látásmód különbözősége mellett, hogy Ute homlokegyenest ellenkező módon tanít, tehát tökéletesen kiegészítjük egymást.
– Mi ez a kétféle megközelítés?
– Ute a tudomány felől közelít. Ő minden egyes izommal, amelynek bármi köze van az énekléshez, tegező viszonyban van. Az ő háttere a Lichtenberger-féle funkcionális hangtréning, de ez nem akadályozza abban, hogy ugyanakkor ösztönös is legyen. Én viszont csak ösztönös vagyok. Gyerekkoromtól kezdve énekelek. Folyton beteg voltam, s ez ma is így van: szívproblémáim vannak, allergiák gyötörnek, asztmás vagyok, ráadásul még refluxos is. Így aztán soha nem tudtam egyszerűen csak odaállni és énekelni. Ha egy énekesnek ennyi problémája van, állandóan megoldásokat kell keresnie, saját, személyes stratégiákat kell kialakítania, hogy megállja a helyét. Rengeteg énekest láttam-hallottam, nagy gyűjteményem van felvételekből, tudom, ki, mikor, mit, hol énekelt – ebből és a saját magamon tapasztalt jelenségekből kialakult egy olyasfajta tudás, hogy mihelyt egy énekes kinyitja a száját, azonnal tudom, hogyan működik, és mi az esetleges problémája.
Jött hozzánk például egy szoprán. Az éneklésében volt egy nagyon hallható törés, amikor a saját kényelmes regiszteréből a mélyebb hangokra váltott. Renata Scottónak és Maria Callasnak is jól hallhatóan „két hangja” volt, ami nem hangzik szépen, mert hiányzik a kapocs a kétféle hang között. Ute azt mondta ennek a kolléganőnek: „Amikor belélegzel, ne nyomd lefelé a torkodat, hagyd teljesen lazán. Mindenkinek megvannak a sajátos izomfeszültségei, amikor beszél vagy énekel – ezt kell kontrollálni. Most próbálj befelé énekelni.” Három nap után már sokkal kevésbé volt hallható az a bizonyos törés. A hang szép puhán lépett át az egyik regiszterből a másikba. Nekem fogalmam sincs, mitől működik ez így, Ute meg is tudja magyarázni, de ami a lényeg: működik. Az ember, kellő gyakorlással, minden izmának ura lehet. Eljött hozzám egy Olaszországban élő német énekesnő, aki valami miatt válságba került; elküldött egy felvételt, rémesen hangzott. Elhívtam hozzánk Helsinkibe, a stúdiónkba, ami valójában egy régi kis szaunaház, zongorával, jó akusztikával. Négy napig dolgoztunk. Nála azt láttam, hogy megfeszített erővel kezd az éneklésbe. Azt mondtam neki, felejtsd el az éneklést, hagyd az izmaidat lazán, puhán, ne kezdj ordítani. Hol túl magasan, hol túl mélyen lélegzel, és túl sok erővel. Az első nap szörnyülködött, mondván, minden, amit mondok, ellenkezik azzal, amit eddig gondolt és tanult. A negyedik nap nagyon szépen elénekelte Sieglinde áriáját A walkürből – amit azelőtt sosem énekelt. Azt mondta, nem is tudta, hogy ilyen hangja is van. Amire tehát én képes vagyok: teljesen beleélni magam az adott énekesbe, megérezni, megérteni a működését és az egyéniségét. Mindenki másképp működik. Matti Salminen hihetetlen erővel énekel – mert akkora erő van benne. Teljesen fölösleges utánozni, mert az csak nála működik, senki másnál.

Christian Franz. Schiller Kata felvétele

Számomra a tanításban nemcsak a fiziológiai, hanem a személyiségbeli adottságok, egyéni jellegzetességek is fontosak. Ma a karmesterek már jóformán egyáltalán nem foglalkoznak az énekesekkel. A próbaidők vészesen lerövidültek, a karmester épp csak beköszön az énekeseknek, és már indul is a zenekaros próba. Azelőtt hosszasan, intenzíven dolgoztak zongorával, megismerték egymást, végigvették a szerepet. Ma, úgy tűnik, erre nincs idő. Mi ennek a következménye? Az, hogy az interpretációk egyre inkább hasonlítanak egymásra: A énekes ugyanúgy énekel, mint B énekes. Így aztán a közönség egy része és a kritikusok nem örülnek, ha valaki mer valamit másképp énekelni. Ami természetesen butaság – hiszen csakis „másképp” lehet. A fiatal énekeseknek megmutatnám, hogyan lehet egy dalt vagy egy áriát legalább négyféleképpen – érvényesen! – elénekelni. Rendeznénk olyan koncertet, ahol ugyanaz az énekes kétszer egymás után elénekelné ugyanazt, egészen más frazeálással, más hanggal.
– A dal persze más műfaj – ott csak egyetlen kísérővel kell összehangolódni, az opera sokkal bonyolultabb helyzet.
– Így van – és éppen ezért abszurd, hogy a dalestekre sokkal alaposabban próbálnak!
– A próbaidők szűkösségére, netán hiányára sokan panaszkodnak, de a trend nem fordul meg. Nem kockázatos ez minden résztvevő számára?
– Éppen ezért mindenki a biztonságra megy. Fischer Ádám ebben is kivétel, és valóban zseniális: ő olyan maximálisan ismeri és érti az énekeseket, hogy vele lehet kockáztatni, mert nagyon érzékenyen figyelünk és reagálunk egymásra. Megmutathatnám az énekeseknek, hogy ha képesek különbözőképpen interpretálni valamit, akkor sokkal nagyobb biztonságban érezhetnék magukat a különféle produkciókban, más rendezőkkel, új kollégákkal. Hány és hány énekessel találkozom, aki teljesen belemerevedett egyfajta előadásmódba! Aztán jön a rendező, és valami mást akar – néha még igaza is van, nem gyakran, de előfordul –, ám az énekes kijelenti, hogy ezt „csak így lehet”. Micsoda ostobaság és micsoda unalom, mindent mindig egyféleképpen csinálni!
A másik tervem egy énekkurzussal, hogy olyan énekeseknek segítsek, akik kezdik érezni az életkoruk miatti korlátokat. Ötven-ötvenöt éves korban az izmok kevésbé rugalmasak, a test könnyebben fárad. Erre is vannak technikák, de ilyenkor a teljesítményért már többet kell dolgozni, ettől sokan megijednek, válságba kerülnek, és feladják. Vannak persze különösen szerencsés alkatok (Salminen, Hartmut Welker, Edita Gruberova), akik nagyon sokáig tudnak énekelni, de mindenki nagyon eredményes lehet, ha tudatosan odafigyel önmagára, folytonosan kutat, tanul, kérdez, és dolgozik önmagán. Sokan feladják, mondván, „már úgysem fejlődöm” – de ez tévedés.
– Tehát egyrészt egyéni előadásmódra, másrészt egyéni problémákra koncentrálna.
– Igen. Nem feltétlenül csak Wagner-kurzus lesz, hanem énekkurzus, előadásmódról, technikáról, felfogásról. Wagnerrel kapcsolatban egy dolgot szeretnék majd kiemelni: Wagnert sem erőből kell énekelni, nem hatalmas hangokat kell produkálni. Alapjában véve Siegfriedet ugyanúgy kell énekelni, mint, mondjuk, Taminót. A Wagner-figurák ugyanolyan emberek, mint Mozart figurái. Ha végigordítják őket, pusztán a nagy hang kedvéért, az borzalmas. Nem valamiféle hamis vagy vélt Wagner-hagyományhoz kell alkalmazkodni, hanem fordítva: a Wagner-figurát kell a saját hanghoz igazítani.
– Tehát ebben is az egyéni viszonyt, személyes hozzáállást hangsúlyozza.
– Pontosan. Továbbá, feltűnő, hogy a dalénekesek – régebben még inkább, de ma is – sokkal tudatosabban dolgoznak a szöveggel, mint az operaénekesek. Miért? Mennyivel könnyebb lenne, ha az operában is érthetnénk a szövegeket.
– Nem mellesleg Wagner is ezt akarta.
– A legnagyobb mértékben. Van egy-két felvétel olyan énekesekkel, akik még Wagner idejében énekelték a műveit. Többnyire szörnyűek, mert akkor mindez még nagyon új és nehéz volt. Azóta óriásit fejlődött az énektechnika, de ami a szövegeket illeti, ott még nagy adósságaink vannak. Mondok egy egyszerű példát. Amikor Siegmund azt énekli, hogy „in Flucht durch den Wald trieb sie das Wild”, Wagner szünetet ír be a Flucht és a Wald után – mégis legtöbben legato éneklik végig az egészet, ami szép, de helytelen. Wagner ezekkel a szünetekkel is jelzi, mennyire traumatizált ez a menekülő ifjú, izgatottan liheg, miközben elmeséli, mit élt át. Ezt érzékeltetni kell, de közben – és ez a dolog technikai oldala – szabadon, nyugodtan kell lélegezni. Vannak, akik veszik a fáradságot, és gondolkodnak, dolgoznak ezeken a részleteken, de nagyon kevesen. Ami egyrészt érthető, hiszen figyelni kell a hangra, együtt kell lenni a karmesterrel stb. De nem szabad ennyire gondolkodás nélkül énekelni. Nincs még egy szerző, akinél szöveg és zene ilyen szorosan összefonódna, mint Wagnernél. Egy kritikus azt írta egyszer, hogy a Trisztán harmadik felvonásában széttördeltem a szép legato frázisokat. Az a kritikus nyilván sosem nyitotta ki a kottát – szünetek vannak beleírva a szólamba; amikor valaki lázálmok közt haldoklik, nem puha legatóban énekel. Ezt a fajta tudatosságot szeretném megmutatni. S ha ez sikerül, akkor kiterjeszthető más zeneszerzőkre, olaszokra is, ahol a szöveg nem mindig ilyen színvonalú, és oldalszámra árad a koloratúra ugyanarra a szövegre. De egészen biztos vagyok benne, hogy ott is ezer módja van az értelmesebb szövegkifejezésnek. A Bajazzók Prológjában az amerikai Sherrill Milnes volt az, aki – a legtöbb olasz énekessel ellentétben – helyesen hangsúlyozta, hogy „Scusateme se da sol mi presento”; az egész szöveg akusztikusan és tartalmilag is érthetőbb lett. Az érthető éneklés nem abból áll, hogy kattogva-köpködve teszem hallhatóvá a mássalhangzókat, hanem hogy úgy hangsúlyozok, hogy értelme legyen annak, amit énekelek.
– A hallgatókban sokszor felmerül, mennyire értik az énekesek a szöveget. Annyit azért már feltételezünk vagy remélünk, hogy nyelvtanilag értik, de vajon mennyire értik igazán, mélyen és minden részletében?
– Nem lehet általánosítani, de sejtheti a válaszomat. De azért szeretnék a saját házam előtt is sepregetni. A budapesti Ringben, Siegmundon és a két Siegfrieden kívül, Logét kezdettől fogva éneklem. Az összes többi szerep fejlődött, változott – Loge ugyanolyan maradt. Tavaly Hamburgban énekeltem mind a négy Ring-szerepemet, és úgy éreztem, valami nem stimmel. Rájöttem, hogy önmagamat utánzom: ugyanazok a hangsúlyok, itt ugyanaz a piano, ott még mindig ugyanolyan frazeálás.