Bizonyára generációs betegség lehet, hogy szeretjük, sőt élvezzük, ha az élőhalottak véres cafatokra tépnek valakit, és az apokalipszis végnapjai közben egy jóvágású férfiért vagy csinos nőért izgulhatunk. Többgenerációs betegség. Ezt igazolja a tömérdek zombifilm, amelyek 1932, az első hollywoodi klasszikus, a Fehér zombi óta futószalagon érkeznek a kanapékra, és ezt igazolja a Proton Színház legfrissebb előadása, az Utolsó című horrorkomédia is.
A formációban rendezőként most debütáló Rába Roland nem bízta a véletlenre: szex, vér és rettegés kipróbált receptúrájából olyan színházi világot sütött ki, amelyben a zombifilmes kliséken túl aktuális társadalmi problémákra is ráismerhetünk. Méghozzá roppant szórakoztató módon, könnyedén. A színpadon óriási szupermarket: italpult, melegkonyha, ruharészleg, hús-mirelit-csemege, drogéria és virágrészleg. Az egyik „Akció” felirat árnyékában mosolygós hostess (Csikász Ágnes) kínálja a nézőtérre érkezőknek az áruház sajátmárkás termékét, a „nem túl savas, testes” ásványvizet. Ha valaki netán elfogad tőle egy pohárkával, csak magára vethet. Elvégre meglehet, éppen ez az a közeg, melyen keresztül a titokzatos vírus terjed, és zombit gyárt mindenkiből. A monoton mindennapok unalmában malmozó biztonsági őr (Baksa Imre) egyik bulvárhíre alapján legalábbis erre lehet következtetni: a hatóságok nagy mennyiségű, (fekáliával) szennyezett ásványvizet foglaltak le néhány ismert áruházláncban. Miközben a szupermarketben az események a megszokott rendben zajlanak – a takarítónő (Földes Ágnes) felmos és átkozódik, a pultos (Tóth Orsolya) a kávékat gyártja, az eladófiú (Adányi Alex) kábszerrel dílerkedik, az X generációs kábszeres (Ficzere Béla) betép, az irodákban dolgozók meg saját szerelmi életükből csinálnak elefántot –, a kór elszabadul. Az emberek hullani, pontosabban zombulni kezdenek.
Hogy a végkifejletig szinte mindenki a körmét rágja, nem csoda. Rába szörnyen fordulatos, humoros és akciódús jeleneteket, „életmód-realisztikus” horrort állított színpadra. Olyan mikro-történeteket fűzött össze, melyek ismerősek ugyan, mégis szívesen átéljük őket újra és újra. Mert valljuk be, jólesik az apatikus programozó (Bánki Gergely) és a dögös Piroska (Székely Rozi) románcáért izgulni, a dandy szexbolond (Herczeg Tamás) és a siket, színésznői ambíciókat dédelgető lány (Mázló Tímea) macska-egér harcát nézni; szeretjük mások életét meglesni, és ami a fő: szeretünk rettegni. – Rába pedig pontosan tudja, hova és hogyan nyúljon, hogy ezt a vágyat felkeltse. Színészei profik: hitelesebbek talán már nem is lehetnének. Nincs ferde szó, ami a színházi illúziót leleplezné, nincs mozdulat, ami abból kilógna (e tekintetben emeljük ki Földes és Csikász darabos zombimozgását, mellyel szinte erotikus géppé aljasítják élőhalott testüket), talán csak egy, legföljebb kettő.

Herczeg Tamás

A nézők érdeklődésének felkeltése és a nézés gyönyörének felkorbácsolása érdekében Rába a színházi történetmesélés hagyományairól is lemond. Rendezését montázstechnikával illeszti egésszé, filmes dramaturgiai fogásokat és közhelyeket kölcsönöz. A reneszánszát élő Matheson-féle zombihagyománynak, a hétköznapi valóság híreinek (például az ebola), az undergroundnak (Kontroll Csoport), a bulváros kloákakultúrának (Pataky Attila és a gömbvillám esete) és a magas irodalomnak (George Orwell, Eugene Ionesco) egymásra rétegződő keveredése ugyanakkor nemcsak szórakoztató és élvezethajhász, de művészi funkciókat is ellát. Például hozzájárul ahhoz, hogy széles közönségrétegek tanulhassanak a színház nyelvén, és színházi kontextusban szembesülhessenek az őket körülölelő problémakörökkel.

Talán Rába tudja, amit sokan nem: hogy a művészetet nem csupán a Parnasszuson lehet keresni. Zombihorrora éppen ezért a felszínességből indul ki, és oda is tér vissza. Módszerével, hogy „alulmúlja” nagy elődeit, célba ér. Ahogy Norbert Bolz éleslátóan rámutat A marketing mint művészet – Mit tanulhatunk Jeff Koonstól? című cikkében: „Az entrópia művészeti formája a banalitás, ami természetesen a mélyértelműség szöges ellentéte.” Csakis a felszínesség határához érve lehet meghaladni a 20. század nem éppen szappanbuborék-teljesítményeit – egészíthetnénk ki. Rába pedig ezen elvek mentén olyan világot mutat meg, melyben a jelentésalkotás minden jelölőjének mozgását valamiféle stimuláció, szimuláció vagy manipuláció, valamiféle degenerált „ció” irányítja. Van-e valódi jelentés? Ki tudja. Az viszont, hogy a jelölőmozgás virtuális terébe előbb-utóbb vírus furakszik, elkerülhetetlen.

Székely Rozi

Elkerülhetetlen az is, hogy a zűrzavar, amit valóságnak nevezünk, a vírus segítségével entropikus szörnyszülötteket teremtsen magának. Hiszen ezek a – Varró Attila szavait kölcsönözve – „hiperaktív emberhús-junkynak tűnő posztmodern példányok” a 20-21. század egyik központi problémafeltevésének szélsőséges megtestesülései: létük alapja a modern és posztmodern gondolkodás kérlelhetetlen identitáskeresése és ezzel összefüggő átváltozás-imádata. A „hogy (ne) váljunk azzá, amik (nem) vagyunk” típusú kérdésekre adható egyik válasz értelemszerűen a roncsolás metaforája, ami jelzésértékűen megtámadja a még ép testeket. Mi több: felfalja őket. Hogy a rothadás mint motívum milyen további jelentéseket implikál, ezúttal talán mellékes, a rothadás miértje azonban lényeges. Tudniillik a globalizációval együtt a gyökértelenség is az emberi szívekbe költözött. Mivel állandóan gyanakszunk, hogy az identitáskeret, amelyet magunknak verítékes munkával megszereztünk, érvényét veszti, olyan válságba keveredtünk, ahol nem a cél, hanem a valamivé válás és az identitások csereértéke vált érdekessé. (Erről például Zygmunt Bauman írásaiban olvashatunk.) Az átváltozás tehát a szabadság egyetlen lehetőséges megnyilvánulási formája. Az pedig, hogy Rába Ionesco Rinocéroszok című drámájából kiindulva, az átváltozást élőhalottak testébe ülteti, nagyon is aktuális olvasat.

A drámát pedig – említsük meg ezt is – bravúrosan építi az előadásba a rendező. Ha szabad kicsit szabatosan fogalmazni: leheletfinom tűként fecskendezi az előadás vénájába. Ionesco így végig ott pulzál a történetben a zombik közt, és bár csupán egy-egy párbeszédpanelben, cselekményszálban vagy motívumban jelenik meg, felnyitja az előadás dehumanizált testét. Igaz, mivel a heg az irracionalitást fedi, nem nyertük meg a banalitásból kivezető luxusutak egyikét, de nem is ez cél. (Ionesco egyenesen úgy gondolta, az élet lényege maga a nonszensz: „Az élet álom” – mondja Bérenger.) Hogy ez az irracionalitás hogyan kel életre az Utolsóban, láthattuk: véresen. A programozó Bánki Gergely azonban így vagy úgy, de legendává lesz (vö: Legenda lettem), és fogyatékkal élő húgával (Mázló Tímeával) kijutnak a karantén alá vont bevásárlóközpontból (vö: Holtak hajnala). Hogy mi várja őket odakinn, talán csak a jóisten tudná megmondani.

Proton Színház: Utolsó (Trafó Kortárs Művészetek Háza)
Az előadás szövegét a társulat improvizációinak felhasználásával Rába Roland készítette. Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Oláh Tímea. Dramaturg: Büki Dóra. Zenei vezető: Puskás Péter. Mozgás: Gyöngyösi Tamás. Producer: Büki Dóra. Produkciós vezető: Csató Zsófia. Műszaki vezető, világítás: Éltető András. Hang: Belényesi Zoltán. Kellék: Nagy Gergely. Színpadmester: Csunderlik Péter. Rendezőasszisztens: Kiss Ágota. Rendezte: Rába Roland.
Színészek: Baksa Imre, Bánki Gergely, Ficzere Béla, Herczeg Tamás, Mázló Tímea, Székely Rozi, Tóth Orsi, Adányi Alex, Földesi Ágnes, Sinkó Réka/Csikász Ágnes.