„Ha agyában és szívében is rend van”
…az jó dolog ám, hogy miközben a rendező tudja, hogy mit akar, nem érzi a személye vagy a rendezői munkája megkérdőjelezésének, ha az ember megoldásokat hoz.
–Szereti a tévésorozatokat?
–Sorozatfüggő semmi esetre sem vagyok. Törekszem rá, hogy ne is legyek, mivel úgyis mindig lemaradok róluk. Nem szeretek semmit, ami függésben tartja az embert. Azokat a sorozatokat kedvelem, amelyek részenként is értelmezhetők. Vannak kifejezetten nagyszerű sorozatok, az HBO-s Terápia például, a Társas játék, vagy amiben csak szinkronizáltam, a Vészhelyzet, A férjem védelmében; aztán Az elnök emberei, amelyek nagyfilmekkel vetekedő színvonalúak, s mind operatőrileg, mind a rendezés tekintetében fantasztikusan kivitelezettek, kitűnően megírt dialógokkal. A külföldiekben világsztárok játszanak, s a hazaiak között is vannak olyanok, amelyekben nagy színészek tűnnek fel. A „sztár” szót azért nem használnám.
–Én igen; magyar sztárok is játszanak magyar sorozatokban.
–A Terápia kapcsán beszélgetünk, s azt gondolom, a Terápia ilyen. Boldog vagyok, hogy dolgoztam ebben a sorozatban.
–Hogy került bele, volt-e casting?
–Volt casting, igen. Életem eddigi összes castingján, amiről úgy gondoltam, hogy jól sikerült, és otthonosan meg önazonosan éreztem magam közben, megkaptam a szerepet. A Terápiában különösen erősítette az otthonosságérzetemet Mácsai Pál személye, akivel az imprinting időszakában mégiscsak együtt gyermekeskedtünk, együtt játszottunk a Nemzeti Színházban, fiatalon a partnerem volt több darabban, baráti a kapcsolatunk. Ez cinkosságot teremtett köztünk, s egyértelművé tette a szituációt. A sorozatban a gyerekkori, tinédzserkori szerelmét játszom, aki egyfajta comebackkel jön.
–Egy nő a múltból?
–Igen, a múltból lép az életébe.
–Milyen feladat egy ilyen sorozatban részt venni magának, aki nagy drámai szerepeket játszott és játszik? Mennyiben különbözik ez, mondjuk, egy mozifilmforgatástól?
–Hát semennyiben. Talán csak annyiban, hogy elszórtak voltak a forgatási napjaim, mivel hosszan tartott a forgatás. A Terápia elején, közepén és végén is voltak epizódjaim, így elég távol kerültek egymástól a részek. Volt jó pár év az életemben, amikor egy másik sorozatban vettem részt…
–Az Életképekben?
–Igen, az más típusú munka volt. Heti sorozat, ami máshogy tempírozódik, s az ember mindennapjainak a része. A Terápia mind árnyalataiban, mind rendezésében is különbözik. Mindhárom rendezővel, Enyedi Ildikóval, Gigor Attilával és Nagypál Orsival is dolgoztam már; a legfontosabb epizódokat Ildivel forgattuk. Ildikó érzékenysége különösen megfogott. Őszintén szólva nem találkoztam még ilyen kamerahasználattal, mint amit ebben a filmben alkalmaztak, a sajtótájékoztatón Máté Gábor nagyon mulatságosan beszélt erről. Semmi világítás, félhomályban ülnek a szereplők, s el vannak rejtve a kamerák valahol, három-négy méterre tőlünk. Folyamatosan azt érzed, hogy valahonnan leskelődnek, de nem tudod, honnan.
–Így természetesebb a szituáció, nem?
–Persze, csak az embernek valahogy át kell állítania az agyát arra, hogy ez nem színház. Egész más a viszonyunk a partnerrel is, mégis tűpontosságot kíván. Miközben távol van a kamera, lehet, hogy éppen szuperközeliben veszi a szememet. Amikor közel van hozzám, mint most a Katáé [Schiller Kata –A szerk.], akkor érzi az ember, hogy mekkora gesztusokkal dolgozzon, hova játsszon. A színész kamerához való viszonya intim dolog. Legalább annyira, mint a partnerével. Korábban azt szoktam meg, ha volt egy közeli felvétel, a partner mindig a kamera mögött állt, és vettük az én közelimet. Most vettük az én közelimet, a kamerák meg valahol távol voltak. Eleve mindig kétkamerás felvétel készült, az egyik ilyen plánt vett, a másik olyat.
–Ízelítő az új filmes technikából.
–Így nem kell huszonötször megismételni a felvételt, de ollózgathatnak jobbra-balra. Ez nagyon érdekes volt számomra.
–Milyen figurát játszik? Mennyire tudott azonosulni vele? Színészileg olyan ez, mint bármely más filmnél?
–Mindig meg kell találni az azonosságokat, a különbözőségeket, amelyek kijelölik az utat. Ez nem az a film, amelyben különleges karakterizálóképességre volt szükség, hiszen pont azért választottak engem, mert úgy gondolták, lefedem az adott karaktert. A figura jön a múltból, sok mindent átéltek a főhőssel, egy házban laktak, közös gyerekkoruk volt, amiből tinédzserszerelem lett, s most újra találkoznak. Én nagyon könnyen teremtek kapcsolatokat, de nagy, új barátságok sajnos egy időn túl már nem születnek. Azt az intimitást, ami azokhoz fűz, akik meghúzkodták a copfodat, fölhajtották a szoknyádat, hogy megnézzék, milyen színű bugyi van rajtad, vagy akikkel együtt jártál iskolákba, már nem lehet elérni. A korai szerelmek, barátságok, ha valaki nem vetkőzik ki teljesen magából, csodálatos meghittséget, cinkosságot jelentenek, vonatkozik ez a gyerekkori barátnőimre, barátaimra, szerelmeimre. Furcsa módon megint megjelennek ezek a kapcsolatok.
–Ki ez a nő, akit játszik?
–Annamari folyamatosan a személyiségének s a lehetőségeinek a határait feszegeti. Sok mindent csak az utolsó epizódban tudunk meg róla.
–Mit vár attól, hogy vetíteni kezdik a Terápiát az HBO-n? Nyilván sokan nézik, mint ahogy az első évadot is sokan nézték.
–Én nem vagyok állandó szereplője a sorozatnak, mint a pszichiátert játszó Pali napi páciensei. Visszatérő ember, barátnő vagyok a múltból. Nem is játszom olyan sok epizódban… Az egy érdekes kérdés, hogyan lesz egy színész része a nézők életének. Amit sok ember lát, az mindenképpen népszerűséget hoz.
–Kiváló magyar színészek arcát alig ismeri a néző. Nem válhatnak népszerűvé, mert „csak” színházban játszanak.
–Nincs mit tenni, ez így van. Erre szokták mondani, hogy hiába játszik el az ember akármekkora főszerepet, ha az nem lesz sikeres, az olyan, mintha nem is lett volna. És ez igazából még csak nem is minőségi kérdés. A Radnóti Színházba kétszázötven néző fér be. S még ha vendégként játszom is itt-ott, népszerűséget, vagy azt, hogy benne vagyok az emberek tudatában, nap mint nap felismernek, megszólítanak az utcán, a sorozatok, a filmek hozzák el. Sok filmet ismételnek mostanában, például az M3-as csatornán. Ezzel nem lehet versenyezni. Nem is kell. Nem hihetem, hogy a színházi szerepeimért köszön rám valaki. Mondjuk, a kerületben, ahol lakom, a házból is sokan mondják, hogy jaj, művésznő, milyen isteni volt a Platonovban vagy a Vágyvillamosban. Itt azért szólítanak meg az emberek, mert járnak a Radnóti Színházba.
–Legutóbbi bemutatója a Platonov volt a Radnótiban. Vojnyiceva izgalmas és hatalmas szerep, s bár voltak ugyan bajaim az előadással, a figurája briliánsan meg van csinálva. Milyen volt Alföldivel dolgozni?
–Robival is nagyon-nagyon régóta ismerjük egymást. Főiskolásként az akkori Nemzetiben volt színházi gyakorlaton az osztálytársaival, a Horvai–Iglódi-osztályból. A Szinetár Miklós által rendezett Tartuffe-ben Mácsai Pali játszotta a bemutatón Valère-t, én pedig Mariane-t. S miután Pali elment a Madách Színházba, Alföldi Robi vette át a szerepet. Játszottunk együtt a Godspellben, az Amerikai Elektrában pedig a fiamat játszotta. Roppant érzékeny partner. Extrovertált volt, főleg fiatal korában, de rugalmas és mindig friss. Kihívás dolgozni vele, ahogy Palival is. Sok hasonlóság van a színészetükben, mindketten jelentős agymunkát végeznek, nyilván ez teszi őket alkalmassá arra, hogy színházat igazgassanak. Már fiatalon komplexen látták a színházat, egyikükre sem volt jellemző a nagyon pipikézős befelé fordulás. Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének analizáló és elemző művészek, csak nagyon célirányosan játszanak, és képesek erőteljes stílusú előadásokat létrehozni.
–Milyen remek is volt az Amerikai Elektra a Tivoliban!
–Számomra minden előadás hatalmas élmény volt, felejthetetlen munka, Tordy Gézával. Robival mindig nagyon szenvedélyesek és inspirálóak voltak a jeleneteink. Ezért is vártam, milyen lesz rendezőként találkozni vele. Hogy fog ez működni a Platonovban? Irtó vicces munka volt.
–Vicces?
–Igen, rengeteget nevettünk. Abszolút felszabadítóan hatott rám a rendezői jelenléte. Nemcsak a szabadság illúzióját kaptam tőle, hanem tényleg azt éreztem, hogy bármire kíváncsi, amit csinálok. Pontosan tudja, hogy mit akar, de nem veszi el a színész örömét, engedi, hogy ő szülje meg a megfelelő megoldást. Semmilyen alakítás nem tud eldurranni e nélkül a szabadság nélkül. Próbák közben sokan kérdezték, hogy milyen dolgozni Robival. Mert a Robival nehéz, mert á-tól z-ig megmondja, hogy mit akar, és jottányit sem enged, se jobbra, se balra…
–És nem így van?
–Hát nem. De engem egyáltalán nem zavart, ha valamire azt mondta, hogy azt ne, mert közben nem éreztem kalodába zárva magam. Én szeretem a formalizmust, ugyanakkor Robi olyan teret adott a nőiességemnek, a humoromnak, hogy úgy éreztem, nyugodtan idétlenkedhetek. E vérnősző nőalak humora –aki megszerzi, és maga alá gyűri Platonovot –csak akkor tud felszikrázni, ha az ember mindent meg mer csinálni, s rátalál a figura groteszkségére, szélsőségeire. Nem mintha elhatározás kérdése lenne, de olyan volt ez nekem, úgy mentem előre, mint kés a vajban. Lehet, hogy az Amerikai Elektra emléke is felidéződött. S az jó dolog ám, hogy miközben a rendező tudja, hogy mit akar, nem érzi a személye vagy a rendezői munkája megkérdőjelezésének, ha az ember megoldásokat hoz. Nem vagyok egy kifejezetten megoldásokat hozó színész, de azért vannak ötleteim.
–Úgy hiszem, Ön is nagyon tudatos, pontosan tudja, mit akar.
–Nem szeretem előre eldönteni, hogy mit akarok. Azt szeretem, ha a próbák során szakad ki valami gondolat belőlem. Ne feledje, László Zsolt csodálatos partner. Úgy gondolom, zsigerileg tudtam ezekkel a fiúkkal együttműködni, miközben természetesen én is gondolkodó embernek vagy színésznek tartom magam. Lenyűgözött, hogy Robi mennyire tudja a szakmát, nemcsak a színészetet, hanem a rendezést is. Remek dolog, ha egy rendező nemcsak azt tudja, hogy valami miért rossz, s miért döngöli bele a színészét a betonba, de meg tudja mondani, mitől működik az adott szituáció. Ezek sokszor a legprimitívebb dolgok. Hangosan, halkan, előre, kifele, befele.
–A Radnótiban két előadásban is rendezte nemrég Zsótér Sándor. A Vágyvillamosért számos díjat kapott, s ott volt a Kurázsi mama, ami nem is tudom, miért került le relatíve gyorsan a műsorról. Lehet, hogy a nézők nem kedvelték, én minden szempontból jelentékeny előadásnak tartottam. Milyen volt Zsótérral együtt dolgozni?
–Tizenhárom év után dolgoztunk újra együtt a Vágyvillamosban. Nagyon vártam a próbákat. Tudtam, hogy nem ő választotta a darabot. Kitűnő fordítás született, az előadás sikere többek között a szövegnek is köszönhető, amit Zsótér fordított le Ungár Júliával. Nagyon félszegen kezdtem el próbálni. Teljesen odaadtam magam Sanyinak, aki mozsárban összetörögetett darabokra, jóllehet, azt hiszem, hogy a próbaidőszak kezdetétől fogva ugyanazt gondoltam a szerepről, a darabról, amit ő. Ha több szabadságot hagy nekem, lehet, hogy nem is kellett volna annyira rám fókuszálnia. Ugye, abszolút a játék középpontjában áll Blanche, így van az egész kitalálva. Nehéz, de csodálatos próbaidőszak volt, Sanyi szidott, ütött-vágott. Van, amikor mindent el kell dobni ahhoz, hogy valami megszülessen. Nagy kihívása ez a szakmánknak: egy idő után nagyon nehéz megújulni. Azt hiszem, az igény minden valamirevaló színészben ott van, de a próbák alatti teljes nyitottság és a kockáztatás bátorsága nélkül –értem ezen, hogy az ember merjen suta-buta, gyenge lenni –egyszerűen nem megy. Az előadásokon már másfajta energiákat kell működtetni. A profizmus lényege, hogy a repertoáron tartott előadásokban, az erőteljes rendezésekben nem változhatnak meg az erővonalak. Az előadás súlypontjai, a szereplők egymáshoz való viszonya, a jelenetek dinamikája fegyelmezettséget kíván. Ám ha ezek a dolgok erős rendezői kézzel vannak lerakva, s a színészek agyában és szívében is rend van, meg igazi csapatmunka folyik, akkor jó esetben mindig előremegy az előadás. Műfajtól függetlenül legalkalmasabbak erre a klasszikusok. Jó pár ilyen előadásban volt részem, a Ványa bácsitól a Vágyvillamosig. Nem tudtam, hogy Blanche tényleg a világirodalom egyik legnagyobb női szerepe, másként, természetesen, mint Ranyevszkaja, Médeia, a Csehov- vagy a Shakespeare-hősnők. Másként rétegezett, mint ezek a klasszikus nagy szerepek, mégis esszencia. Nagyon szeretem az ilyen típusú amerikai darabokat. Érzem, hogy jók nekem.
–Pedig Tennessee Williamsre is mondták már, hogy passzé, nem igazán modern, s lám, mi minden jön ki a darabjából.
–Mert Sanyi ezzel a fordítással, az ízig-vérig mai hangvétellel abszolút jelenkori problémákat szólaltatott meg. Egy modern, XXI. századi dolgozó nőt hozott színre. Lekerült a darabról a sok nyavalygás, a sok körülírás, a sok fodorka. Sűrű lett, ugyanúgy, ahogy annak idején Tordy Géza is csontra húzta az Amerikai Elektrát. A szöveg szikár szépsége, furcsa szórendjei, szóömlenyei a vájt fülűekhez is szólnak. Én nagyon-nagyon szeretem. A furcsa szópárosítások, a kötőszó-nélküliségek különleges idegi vibrációt, koncentrációt kívánnak. Nehéz is volt emiatt tanulni a szöveget, mert az ember mindig akart valami mankót, valami kis segítséget. De a mankók teljesen ki vannak húzva a szövegből. Nem is lehet másképp, csak csupasz idegvégződésből játszani. Ugyanakkor nagyon kell benne beszélni, a Vágyvillamos abszolút verbális színház. A Kurázsi mama nem egészen ilyen. Nem is tudom, hány előadást ért meg, nem olyan keveset. Ahogy haladtunk előre az időben, sokat változott, s a levétel idején, az utolsó öt-hat előadáson már kisebbfajta tüntetés alakult ki körülötte. Mikor látta?
–A bemutatón láttam.
–Jó, hát rengeteget változott, mert a Kurázsi piszok nehéz ügy volt. Kurázsi mamának húzni kell azt a szekeret, akárhogy is van. Sanyi harmadszor rendezte, nyil- ván neki is alapos kihívás volt, hogy milyen olvasattal áll elő. Lenyűgöző volt az előadás látványvilága.
–Rafináltan kitalálva, mozgatva.
–Igen, nagyon élt a látvány. Én lassan találtam meg a helyem az előadásban, a próbaidőszak elején irtó nehezen kezdtem el dolgozni. Kurázsi mindig előremenekül, s azt hiszi, ami történik, az vele nem történhet meg. Megpróbál kifogni a sorson. „Azt nem lehet.” Kell ehhez némi felszínesség is, önjáró elszántság, ami nem tűr ellentmondást, miközben hatalmas magabiztosságot kíván meg a színésztől. Ez egy skizofrén dolog különben, mert ott van egy színésznő a maga kételyeivel, meg nem tudom, mivel, s akkor a rendező azt mondja neki, ez a megoldás őt nem érdekli. Sanyi egyáltalán nem kíváncsi a megoldásokra, annyira fél a megoldásoktól. Én próbálom megfejteni a dolgot, mikor például konfliktushelyzetbe kerülünk, ami nem kevésszer történt meg a próbák alatt. Nem azért, mert mást akarok, hanem mert ő azt mondja, hogy ez nem jó, ez szar, ezt felejtsd el. Akkor az embernek hozni kell egy másik döntést, de egy idő után már nem tudsz döntést hozni. A Kurázsiban ez nagyon nehéz volt. Minden nagy formátumú szerepnek ez a kihívása. Aztán mindig van valami, amit az ember elkezd továbbgombolyítani, vagy amire a sín első talpfáját le lehet rakni. De nincs örök érvényű recept arra, hogy amiért most megküzdöttem, az máskor is működni fog, kirázom a kisujjamból, röhögve, poénkodva, felszabadultan. Sajnálom, hogy viszonylag hamar levették a Kurázsit, mert azt gondolom, értékes előadás született. Dobos Ildikó eljött, megnézte, nagyon tetszett neki, s azt mondta, tévedés ám, hogy a régi előadások olyan sokszor mentek. Hát nem. Brechtet nehezen veszi be a magyar közönség, sosem volt igazán népszerű szerző. És nincs mese: a mesét meg kell érteni. Ez rajtam is múlik. Az alakítást csak a személyiség átható ereje teheti hitelessé. Ha nem érted meg a mesét, hogy ki a Kurázsi mama, és mi van a gyerekeivel, azt nem lehet fölülírni semmivel. Szerintem az első rész súlyos volt, rettentően lefáradtak a nézők, sokan elmentek. Az emberek nagyon túlterheltek manapság, egyre vékonyabb az a réteg, amely hajlandó „dolgozni” velünk. Persze, ha valaki Brechtre ül be, tudja, mire számíthat.
–A Radnóti palettája igazán gazdag, Brechttől Williamsig, a Naftalintól a Főfőnökig sokféle előadást játszanak.
–Mi közönségbarát művészszínháznak nevezzük magunkat, és százszázalékos házzal játszunk. Természetesen én nem látok bele a gazdasági mutatókba, de tudom, hogy sok színházban, ahol állítólag telt ház van, fél áron kelnek el az aznapi jegyek. Sokféle eszközzel igyekszünk megtölteni a színházakat. Nálunk nincs kivattázva a nézőtér, Bálint Andris nem engedi meg, inkább leveszi a kifutó darabokat. Ugyanakkor azt gondolom, ha ennyire széles spektrumon játszunk, hogy egyik nap a Bolha a fülbe megy, másnap meg Brecht, akkor a Bolha sikerének vagy eladhatóságának vissza kellene pörögnie a Kurázsi nézettségére. Amivel nem a Bolha sikerét akarom megkérdőjelezni. Itt ülünk egy jó étteremben, itt is lehet borjúpaprikást enni, vagy lazacot spenóttal. Az sem mindegy, hogy Zsótér Brechtet rendez, vagy egy másik amerikait. Ki tudja?
–A Vágyvillamosért megkapta a POSZT, a Színikritikusok s a Társulat díját. Az Amerikai Elektra idején nem volt tag a Budapesti Kamaraszínházban, de elnyerte a POSZT, a Színikritikus-, a Gundel-, valamint Súgócsiga-díjat is, ami elég széles teríték. Mit jelent ez Önnek?
–Nagyon nagy elismerést. Akkor ezek olyan előadások, amelyek mindenkire hatnak. Azért csinálja az ember, nem? Nem azért játszik, hogy elismerjék, hanem csinálja, és ha visszaigazolást kap, az nagyon jó érzés. Aztán nem foglalkozik vele többet, vagy nem is szabad ezzel többet foglalkozni.
–Most augusztus végén beszélgetünk, s a Platonov-beli alakítása A Színikritikusok idei Díjának jelöltje. Olvas kritikákat?
–Attól függ. A Vágyvillamos bemutatója után fél évig nem olvastam egy darab kritikát sem.
–Annyira rossz tapasztalatai voltak?
–Dehogy, akkor egyáltalán nem akartam kritikát olvasni. A titkárság mindig összegyűjti nálunk a kritikákat, a nagyobb interjúkat. Őszi bemutató volt, s azt hiszem, februárban olvastam el az első írást. Nekem akkor csak az volt a fontos, hogy Sanyi mit mond. Jó, visszajutott hozzám, hogy nem kaptam rossz kritikákat. De nem akartam elolvasni őket, mert annyi mindent megoldatlannak éreztem a szerepemben, és a Sanyi olyan sok mindennel volt elégedetlen, hogy úgy gondoltam, ha elolvasom a pozitív kritikákat, az engem gyengít. Illetve őt gyengíti, aki egyfolytában csak az elégedetlenségét hangoztatta. Úgy éreztem, ha elolvasom őket, föl fogok lázadni. Nem akartam, hogy bárki közénk álljon. De olvasok kritikát, igen. Az a baj, hogy szerintem nagyon kevés az építő jellegű kritika.
–Akkor most definiálni kellene, mi is az az építő kritika.
–Ami figyelembe veszi a konstellációt, ami külön tudja választani a darab s a rendezői koncepció erősségeit, gyengeségeit, s csak azok után értékeli magát a színészi alakítást. Többnyire leírják a tartalmat, mert az emberek már a tartalmat se nagyon ismerik, és utána leírják, hogy milyen az adott karakter. De nem azt írják le, hogy X. Y. hogyan formálta meg a karaktert, milyen új eszközöket használt, sikerült-e neki vagy sem, előrelépett-e a korábbi alakításaihoz képest. Erről ritkán esik szó.
–Hát ez nehéz ügy.
–Attól meg végképp elszomorodom, ha egy főszereplő színészt alig méltatnak, akár pozitívan, akár negatívan. Mert igenis le lehetne írni, nem személyeskedve vagy bántóan, ha valaki alkalmatlan a szerepére, mert, mondjuk, abszolút nem neki való. Sokszor nem szól másról a kritika, mint hogy üssünk egyet azon, aki nem tetszik annyira. Az nem építő kritika, ha mindent valamihez képest nézünk, nem önmagában, a saját konstellációjában. Ha nem a dolgot magát nézzük, hanem hogy valamihez képest ilyen vagy olyan.
–Innen már ez filozófiai probléma is, hogy a dolog maga az mi is. A világ, amint visszahat a konstellációra, vagy megfordítva. Valaki játszik a színpadon, a másik ember nézi, esetleg más az ízlése, a világképe, s azt próbálja rávetíteni arra, amit lát.
–Nem tetszhet mindenkinek minden. Ez rendben is van, nem kell mindenkinek megfelelni. A Radnóti nagyon szerencsés méretű színház. Nem tudom, más színházaknak mennyire vannak jegyeladási problémáik, de bizony meg kell becsülni a nézőt, mert az emberek nagy része nincs jobb helyzetben, mint két vagy három évvel ezelőtt.
–Talán inkább rosszabb helyzetben van.
–És nem feltétlenül csak azok, akik egyébként se jönnének színházba.
–Több mint húsz éve a Radnóti Színház tagja. Kap-e elég új impulzust, szakmai inspirációt?
–Ez mindig változik. Nyilván az ember is változik, és körülötte a társulat is. A művészet nem kiszámítható dolog. Pont Robi mondta a múltkor, hogy olyan nincs ám, hogy csak úgy menjen az embernek. Attól függ, hogy kivel dolgozik. Én mindig nagyon kinyitom magam mindenkinek, de nincs mindig jó passzban mindenki. Jöhetnek extra kihívások, például egy vadidegen társulatban vendégként játszani, olyan rendezővel, akivel még nem dolgozott az ember. Vagy olyan, nagy rendezővel dolgozni, akivel mindig is találkozni akart. Vagy nagy színpadon játszani, mert a Radnótié azért beszűkült tér. Vagy akár alternatív lehetőségeket találni. Van igényem arra, hogy új dolgok jelenjenek meg az életemben, ahogy időről időre meg is jelentek. Azt szoktam mondani, hogy azért tudtam és tudok ennyi éven át itt lenni, egy helyen, mert bár nekem nagyon fontos a szakmám, de hát két lábon állok. Az egyik a magánéletem, a másik a színház. Az embernek több fronton kell helytállnia. Az arányok változnak, elcsúsznak, van, amikor itt nagyobb a kihívás, van, amikor ott.
–Nemrég rendezett a Szkénében. Fog még rendezni?
–Nem tudom. A kihívást én kerestem, de nem vagyok teljesen elégedett. Nem gondolom, hogy a rendezés olyan szerepet kaphatna az életemben, mint a színészet.
–Megszólalt színházi, közéleti ügyekben, a neten is fent van a hozzászólása, amit a parlament kulturális bizottságának ellenőrző albizottsági ülésén elmondott az Új Színház pályázata kapcsán. Mit gondol, kell-e politizálni a színésznek? Hallatni kell-e a hangját közéleti-szakmai ügyekben, véleményt kell-e nyilvánítania?
–Ez most igazán ingoványos talaj; szerintem jobb, ha egy színész nem politizál. Ennek egyébként nem feltétlenül kellene így lennie, de így alakult a magyar közélet. Nem tesz jót az aktív politizálás a színésznek, de jól állhat a színháznak. Úgy gondolom, igenis lehet politikus színházat csinálni, hiszen a színház dolga elsősorban a kérdezés, az, hogy rászoktasson a gondolkodásra, leginkább hogy katarzist nyújtson. Viszszatérve a felszólalásomra: a szakmai bizottság tagjaként feladatom volt, hogy véleményt mondjak a pályázatról. Hiba lett volna, ha nem szólalok meg. A szakmai véleményemen túl voltak olyan elvi kérdések, amikre nem lehetett nem reagálni abban a helyzetben, és ez nyilván politikai állásfoglalásként is értelmezhető volt. Utána sok megkeresést kaptam, amelyek elől rendre kitértem, mert nem akartam beszállni a mókuskerékbe. Úgy gondoltam, nem nálam van a labda. Nyilván elkeserítő, hogy teljesen mindegy, kurátorként mond-e az ember valamit, vagy sem. Jó lenne, ha olyan lenne nálunk a közélet, hogy a szakma grémiumait, etalonjait nem csak protokolláris jelleggel kérdeznék meg a döntéshozók. Lehet, hogy rövid távon kifizetődő egyeseknek, de hosszú távon mindenkinek árt a szakma átpolitizáltsága, hiszen ez pont a szakmaiságról tereli el a figyelmet. Néha azt érzem, egyszerűen már nincs kihez fordulni, mert minden mögött valami mögöttes szempontot keresnek. Már az rettenetes, hogy erről beszélünk.
–Én azt tapasztalom, hogy a színházi szakmában a lelke mélyén majdnem mindenki szenved a romboló hatású politikai megosztottságtól.
–Szerintem máshol is szenvednek ettől. A világválság, a mostani háborús helyzet nem kedvez a párbeszédnek. Azért nagyon veszélyes ez, mert az emberek egyre nehezebben tudják megteremteni vagy megőrizni az egzisztenciájukat. Összekeverednek a dolgok, egyre kevesebb ember maradhat független, ettől sajnos a hitelét is veszti. Méltányoltam, tiszteletre méltónak tartottam, amikor Kulka János azt mondta, bocsánat, én egy egyedülálló ember vagyok, és nem várom el senkitől, hogy úgy gondolkozzon, és olyan szabadon döntsön, mint én. Mindenki tegye azt, amit jónak lát, és amivel együtt tud élni. Én azt gondolom, ha valamilyen ügyben meg kell szólalnom, úgyis megszólalok. És szeretnék olyan országban élni, és szeretném, ha a gyerekem is olyan országban élhetne, ahol az emberek félelem nélkül elmondhatják a gondolataikat. Ha van olyan ügy, amit igazán fontosnak tartok, vagy annak az ügynek fontos, hogy én ott legyek, akkor ott leszek.
–Két civil alapítványban is feladatot vállalt.
–Amiben idén aktívan részt veszek, az a Bethesda Alapítvány Égéscentruma anyaotthonának a létrehozása. Távoli helyekről hozzák ide a gyerekeket az egész országból. A XXI. században evidencia kellene hogy legyen, hogy minden kórházban legyen anyaotthon. Bízom benne, hogy lavinát indítunk el a kampánnyal, de legalább ez az anyaotthon meg tud valósulni.
–Milyen bemutatói lesznek az új évadban?
–Játszom tovább a meglévő darabokban, s az évad második felében Mohácsi János rendezi a Radnótiban a Buborékokat és Rudolf Péter egy új, kortárs zenés darabot, spam-operettet. Írója Tasnádi István, a társszerzők Dinnyés Dani és Hajós Andris. Valószínűleg ezekben a darabokban fogok majd játszani. S ha már kihívásokról beszéltünk, tavaly indult egy projekt, idén más címmel megy majd. A Szépművészeti Múzeum tíz műalkotásának inspirációjára tíz kortárs szerző ír novellát vagy monológot. Az Egyiptomi Gyűjteményben egy papnő szellemét fogom megeleveníteni. Épp nemrég jártunk a Szépművészeti alagsorában, különös hatással volt rám. Tompa Andrea írta a novellát, szerintem nagyon jól sikerült, ebből lesz majd hat előadás. Szeptember végén lesz a bemutató, novemberig menni fog. Hét órától zajlik az open evening, folyamatosan jön a közönség, és járkál körbe-körbe.Az interjút készítette: Kovács Dezső