Most már kicsit elegem van a bizonytalanságból
A politikai színházat a rendszer teszi azzá. Engem mindig az a műhely érdekelt, ahol a korról és a korhoz szólunk, ahol közéleti kérdésekkel foglalkozunk.
–Mire ez az írás megjelenik, már lehet tudni, melyik előadás nyerte A Színikritikusok Díját, az azonban már az interjú készültekor is ismert, hogy Pintér Béla Titkaink című darabja három kategóriában is jelölt: a legjobb előadás, a legjobb darab és a legjobb független színházi előadás mezőnyében. A mű, melyben Pánczél elvtársat játszod, a Kádár-rendszer nyolcvanas éveinek besúgó–besúgott viszonyait göngyölíti fel, és óriási sikert aratott mind a szakma, mind a közönség körében. Milyen személyes, történelmi tapasztalataid vannak a korból?
–Akkoriban nagyon fiatal, kezdő színésznő voltam Kaposváron, s mint minden pályakezdőnek, az volt a legfontosabb számomra, hogy minél többet játsszak, és sok előadásban vegyek részt. Az úgynevezett háttérben zajló dolgokat nem kötötték az orrunkra, de utólag azért lehetett tudni róluk. Aczél György tudtommal sosem látott kaposvári előadást, de egyszer behívatta Aschert. Annyira ravasz, dörzsölt figura volt, hogy gyakorlatilag földbe döngölte, annak ellenére, hogy Ascher is nagyon okos ember. Aczélnak olyan stílusa volt, úgy tudott hatalmat gyakorolni, hatást elérni, hogy semmi konkrétumról nem esett szó, ezért semmilyen érvet nem is lehetett felhozni ellene. Az előadás, ami a biztosítékot kiverte, az Ascher rendezte Állami Áruház volt, de ez sem politikai színháznak készült eredetileg. A politikai színházat a rendszer teszi azzá. Engem mindig az a műhely érdekelt, ahol a korról és a korhoz szólunk, ahol közéleti kérdésekkel foglalkozunk. A kaposvári szabadon gondolkodó színház volt: harcolt a magyarkodás és az ízléstelenség ellen. Az 1977-ben bemutatott Állami Áruház attól volt különleges, hogy restaurálta az 1952-es sematikus játékmódot. Mi felszabadultan játszottunk, óriási sikerrel. A pesti vendégjátékra kirendelték ugyan a rendőrséget, de ők is tanácstalanok voltak, nem tudták, mit tegyenek. Pedig épp miattuk volt a botrány, mert ha beengedik az embereket, és nem nekünk, színészeknek kell bizonyos nézőket az öltözőnkön keresztül behúzni az első sorba, nem lett volna semmi. Amikor lement az előadás, a közönség őrjöngött, hogy „Ascher, Ascher”, ő persze nem akart kimenni, de annyira ütemesen tapsoltak, hogy úgy gondolta, a darabban szereplő Rákosi-szoborral megy ki a függöny elé, de Zsámbéki ráordított a takarásból, hogy meg vagy te őrülve? De hát nagyon fiatal volt. A másik ilyen nagyon erős előadás a Marat/Sade volt, azt már szigorúbban vették, de mivel olyan nagy sikere volt a BITEF-en [Belgrade International Theatre Festival, Szerbia –A szerk.] három díjat nyert, már nem merték letiltani. Persze abban is volt egy játék a korral, az előadás végén a Corvin köz fotója előtt állt a kikiáltó, Máté Gábor, s utcakővel a kezében siratta a forradalmat. De hát annak ellenére, hogy nagyon fiatalok voltunk, nem úgy készültek ezek az előadások, hogy felhergeljék a közönséget. Olyannyira nem provokációs céllal jöttek létre, hogy konkrétan emlékszem, hogy történt a darabválasztás. Évad végén Babarczy László behívta Ács Jánost, és azt mondta: itt és most el kell döntened, mit fogsz a jövő évadban rendezni. Ekkor Ács leemelte a könyvespolcról a Peter Weiss-kötetet, és akkor határozott, hogy a Marat-t állítja színpadra. De visszatérve Pintérre, a Titkaink egy darab az ügynöktörténetről, a pedofíliáról, azokról a dolgokról, amikkel a mai napig –nem történt elszámolás.
–Az, hogy Pintér Béla színházának ma nem tud akkora ereje lenni, vagy inkább úgy mondom: bármilyen korszakalkotó is, nem ér el annyi embert, mint anno az Állami Áruház vagy a Marat/Sade, vagy a kaposvári színház működése a hetvenes években, csak a kornak tudható be?
–Ugyanakkora ereje van, de egy kis befogadó színházban játszik. Szakmailag a top, és annyian nézik az előadást, hogy fél évekre nem lehet jegyet kapni. Tavasszal meg voltunk híva a Wiener Festwochenre négy Titkaink-előadással, aztán Frankfurtba mentünk, nemrég pedig a bázeli fesztiválon vettünk részt.
–Ez a színház teljesen elüt a mai színházi szcénától, de vajon a próbafolyamat, az odáig jutás, az együttgondolkodás is teljesen más-e, mint bármelyik más társulatban vagy egy kőszínházban?
–Alapvetően azokban a műhelyekben, ahol dolgozom, vagy dolgoztam, nem a csodákban, hanem egymásban és a nagyon kemény munkában hiszünk. Most már a harmadik Pintér-előadást próbálom, és úgy érzem, kivételes helyzetben vagyok.
–Más-e a próbafolyamat Pintérnél?
–A darabot ő találja ki, ő írja meg, ahhoz kell hozzászólni, ahhoz képest beszéljük ki a dolgot. Bélának minden előadás olyan, mintha a saját gyermeke lenne, elképesztő, min megy keresztül, míg létrejön. Például A 42. hétben mintegy tízszer írt át bizonyos részeket. Nagyon erős műhelymunka folyik minden alkalommal. Rettentő aktív a munkafolyamat, melynek ideje alatt egymásból is táplálkozunk.
–Jó hangulatúak ezek a próbák?
–Igen, de mint minden komoly munka, nagyon nehéz is.
–Mint egy pszichodráma?
–Igen, de itt a darab a fontos, s mivel Béla írja, rendezi és játssza is, mi ehhez képest dolgozunk.
–Hogyan instruálja a színészeket?
–Nagyon erős elképzelései vannak.
–Mit lehet tudni a legújabb darabról?
–A próbák egyelőre nagyon érzékeny állapotban vannak, de a cím már végleges: BÁRKIBÁRMIKOR. Kevés szereplős darab, mindössze öten játszunk benne, én a nyolcvanéves anyát alakítom. Úgy érzem, pályám egyik legnehezebb szerepe lesz. De megint fog tudni egy olyat csavarni benne, amire nem számít a néző. Béla nekem olyan, mint egy fa, aminek állandóan nőnek az ágai. Mint a kaposvári színészbejárónál a kedvenc vörös levelű fám, mely túlélte az átépítést, a munkagépeket, mindent. Nagyon ritkán találkoztam életemben ilyen aktív és ilyen pörgős emberrel.
–Te is nagyon pörgős vagy.
–Én is, de őt meg se közelítem.
–Májusban mutattad be önálló zenés estedet Akit az istenek szeretnek címmel. Igazi színház. A premier után azt mondtad, ez már nagyon kellett neked. Miért?
–Ez az előadás rólam szól, arról, ahol most tartok. Az én életem is, még ha nem is feltétlen látszik, tele van problémákkal, olyan dolgokkal, folyamatokkal, amiket át kell gondolni, el kell rendezni, le kell zárni. Ez az előadás ebben is segített.
–Nagyon személyes és impulzív előadás. Mennyi az improvizatív elem benne?
–Az előadás lényege a kontaktus a nézővel. Egyszer Zöldi Gergely, az est kitalálója és a dalok fordítója mutatott nekem egy Barbra Streisand-minikoncertet, ahol olyan sok néző volt, hogy ő csak állt, a közönség gyűrűszerűen körbevette, és így csinálta végig az egészet. Nekem ez lenne a nagy álmom.
–Láttam, hogy a nézőtéren sokan elsírták magukat egy-egy igazán szívbe markoló résznél, sőt, ahogy érzékeltem, te magad is.
–Igen, bár én harcolok ellene, és minden előadáson máshol tör rám. Ekkora hatása van a zenének. De visszatérve, az előadás létrejötte tulajdonképpen szükségből erény, úgy éreztem, nem játszom énekes szerepeket, ezért csináltam, kicsit dühből.
–Nemcsak az énekes szerepekkel kapcsolatban szoktál mostanában panaszkodni, hanem úgy általában, hogy nem hívnak, nem szerepelsz eleget, pedig a legjobb helyeken, a legjobb műhelyekben a legjobb szerepeket játszod. Ráadásul most a filmek is megtaláltak, a legkülönbözőbbek.
–Igen, de azért a színésznő is ember, tehát mohó. Nekem minden évben kell két új premier, és jelenleg erre az évadra egyedül a Béla-féle mostani bemutatóm van. Ez is az oka talán, hogy annyi monodrámát csinálok, mert dolgozni akarok.
–Igen, hát monodrámában otthon vagy, itt volt a Brezsnyev lánya az Orlai-produkciónál, a rendkívül nagy sikerű A hét asszonya, és volt orfeumi zenés ested is. Van azért olyan kőszínház is, ahol szívesen játszanál?
–Persze. De józan vagyok, és látom, hogy ötven feletti színésznőből minden színházban van legalább kettő. Magyarországon valahogy drámaian nem megoldott az idősödő színésznők foglalkoztatása.
–Enyedi Ildikó castingolt.
– Az ember nem gondolná, hogy a magadfajta színésznő castingra jár.
–Én gyakran járok castingokra. A casting nem arról szól, hogy ott kell bebizonyítani, milyen színész vagyok vagy sem. Egyedül arról szól, hogy az adott helyzetben az adott partnerrel, az adott rendezővel együtt tudok-e dolgozni.
– Az sem zavart, amikor A 42. hétben először nem rád gondolt Pintér Béla? Ráadásul ezzel nyerted el tavaly a legjobb alakítás díját.
–Egyáltalán nem. De az apámat például nagyon zavarta, ha először nem rá gondoltak. Tomanek Nándor az Eljő a jegesben visszaadott egy szerepet, és az apám kapta meg. Csodás volt benne, mégis mindig azt hajtogatta, hogy jó, jó, de „Tomanek Nándor helyett”. Én meg mindig mondtam neki, hogy apa, nem ez a lényeg.
– Nagyon gyakran beszélsz az édesapádról. Mit gondolsz, mit szólna, ha ma megnézne olykor egy-egy szerepedben?
–Ez nagyon furcsa. A Titkainkban Pánczél Györgyként az apámat játszom, illetve azt, ahogy ő játszaná Aczél Györgyöt. Az előadásban az ő szemüvegét használom. Eleve már az, hogy fölteszem azt a szemüveget, nagyon bizarr érzés. Jó lenne, ha látna engem, mert pont akkor halt meg, amikor a Katonába szerződtem. Azt még megtudta, tulajdonképpen azután halt meg. Mint egy apa, félt attól, hogy vidéken maradok. Amikor kiderült, hogy Pestre szerződöm, féltve őriztem a titkot, ő pedig rögtön megkérdezte: a Katonába szerződsz?
– Hány évig voltál ott?
–Tíz.
– Tíz jó év volt?
–Igen, de a vége felé elfáradtam. Akkor jött Schilling Krétakör Színháza.
– Mindig oda mentél, ahol jött az új lehetőség.
–Igen. De talán mára egyre nehezebb lesz hova menni.
– Ugyanakkor a művészi elégedetlenség előrevivő is lehet.
–Igen, de nekem egy kicsit már elegem van ebből a bizonytalanságból.
– A filmmel viszont mostanában szerencséd van.
– Hál’istennek. Két éve játszottam Kincses Réka filmjében, a Szülőföld, szex és más kellemetlenségekben. Azt a munkát olyan szentség, tisztelet, alázat vette körül, amiről csak álmodni lehet. Például voltak jelenetek, amiket mi, színészek a felvétel után is továbbcsináltunk, ha úgy éreztük, még nem merítettük ki őket. Az is megtörtént, hogy amikor Berlinben bemutatták, a nézők beletapsoltak a jelenetbe. Ekkor úgy éreztem, megérte.
– Nemrég jöttetek meg Karlovy Varyból is.
–Zomborácz Virág csodálatos filmjét, az Utóéletet mutattuk be nagy sikerrel. Nyáron pedig Fazekas Csaba Swingjét forgattam, karácsonykor lesz a bemutatója. Ez egy zenés film, három különböző generációhoz tartozó nővel a főszerepben. Itt végre énekelhettem filmben is. De például a mostani próbafolyamat miatt egy fontos filmszerepet mondtam le egy készülő filmben.
– A mai színházi állapotok hogy hatnak rád?
–Ez egy nagyon zűrös és rossz helyzet. A politika mindig is beleszólt a színházba, de most nagyon. Az nem baj, ha valaki más gondolkodást képvisel, ha a dolog jól működik. A baj az, hogy a mostani vezetők nem értenek hozzá, fogalmuk sincs, mi van, nem járnak színházba, bántják a függetleneket is. Pillanatról pillanatra változnak, megbuknak, majd fölfele buknak. Van, akire ez pozitívan hat, mert erőt ad, és ki tud hozni jó dolgokat, de alapjában véve tele vagyunk félelemmel. A középszer tombol, ahogy Pintér Béla egyik darabja, a Tündöklő középszer ezt remekül illusztrálja. És ez végtelenül szomorúvá tesz. Sok a katyvasz, a zűr, nincs semmi végiggondolva. Óriási létbizonytalanság van. De nem adjuk fel, jó előadásokat csinálunk.Az interjút készítette: Kozár Alexandra