Kétes dicsőség úgy bevonulni az irodalmi emlékezetbe, hogy az emberről egy tanítványa megírja, mennyire rossz, alkalmatlan, nevetséges stb. tanár volt. Se Horger Antal, se Übü papa ihletője, Alfred Jarry fizikatanára nem lehetett büszke erre. És kétes dicsőség az emberi természetre, különösen pedig az éppen hatalmon lévőkére nézve, hogy Übü papa nem merül feledésbe, utódaira folyton ráismernek a rendezők – ha csak szűkebb (színházi) környezetünket és az utóbbi néhány év bemutatóit nézzük – Szabadkától Kolozsváron át Budapestig.
A hatalom gátlások nélküli megszerzésének és megtartásának abszurd példázata diákbohózatból indult el színpadhódító útjára, és az Örkény Színház előadása ezt folyamatosan eszünkbe is juttatja. Bagossy Levente díszlete egy iskolai tornaterem hangulatát idézi: az előadás elején Übü papa és Übü mama az egymásra stócolt tornaszőnyegeken heverésznek, és a végén a szanaszét szórt szőnyegeket egymásra téve érnek az újrakezdődő történet végére-elejére. De ugyanezt a hangulatot erősíti, hogy az éppen nem szereplő színészek – mint a tornatermi kispadon – ott ülnek a színpad szélén, és nézik a többieket. Nem beszélve arról, hogy az előadásban csak úgy sziporkáznak az ötletek, melyeket mintha tényleg egy kreatív diáktársaság hozna össze a semmiből, miközben persze egyáltalán nem így van, pontosan kiszámított itt minden ötlet és minden mozdulat. De spontánnak, könnyednek, időnként szinte lavinaszerűnek érezzük a sorjázásukat. Übü papa felvágott hasát tűzőgéppel kattogtatják újra össze, a hírt egy neonrózsaszín kezeslábasba öltözött sífutó hozza pihegve, a szakállas Rozamunda királyné (Ficza István) nett kis ridiküljéből előrántott hullatakaró nejlon csak részben takar (be kell alá hajtogatni szegény elhunyt lábát), a lófarok itt tényleg lófarok (értsd: befőzőgumival összefogott haját rázogatja a ló hátsó fertályaként trappoló színinövendék). Nem csoda, hogy az előadást kivitték szabadtérre, és az előbemutatót júliusban Szentendrén tartották meg, mert ebben az előadásban a diákbohózatból maradéktalanul ott van a bohózat is.
Az ötletrohamokat átlátható szerkezetben kapjuk: van egy Konferanszié, Máthé Zsolt, aki mindig bemondja, hogy hányadik jelenet következik, és éppen hol vagyunk. A színpad fölött kialakított emelvényen zenélő Kákonyi Árpád muzsikájára írt szövegekért is ő felel (Fekete Ádámmal közösen), és a hangeffektek egy része is tőle származik. A többit pedig a szépszámú egyetemista csapat adja hozzá: kórusba rendeződnek, máskor dobolnak, kopognak, trappolnak – ahogy az adott jelenet kívánja. Mindettől az előadás időnként zenés esztrád jelleget ölt, amire a díszlet egyik eleme – a tépett cirkuszi sátorponyva a színészek feje felett – is utal.
A darabot nem fordíttatták újra, Jékely Zoltán fordítása ehhez a mai előadáshoz és a mai dalszövegekhez is hézagtalanul passzol a sok „szaharral” és Übü papa kedvenc „zöld kandeláberével”, máskor az emelkedett szólamokkal – ahogy az egy királydráma paródiájához illik, hiszen a darab annak is olvasható.

Fotók: Gordon Eszter

Mácsai Pál rendezése tartózkodik a direkt aktualizálástól. A képzeletbeli Lengyelországban játszódó darabban talán ha két-három magyar utalás hangzik el, az sem a mára vonatkozik, hanem például Balatonfőkajárra vagy PetőfiCsatadalára. De a néző persze a mára olvassa, és ebben a szöveg készségesen segít neki, amikor például a király arról beszél, hogy megreformálja az igazságszolgáltatást, aztán meg a pénzügyeket, nem is beszélve a duplán meg triplán kivetett adókról. Ami a legijesztőbb az egészben, az éppen az, hogy Übüék története egyáltalán nem hat olyan abszurdnak, mint szeretnénk. Übü papa és Übü mama itt nem véglények, éppen csak valamivel gonoszabbak, önzőbbek, közönségesebbek és hataloméhesebbek annál, mint amilyennek a körülöttünk lévő világot látjuk.

Kerekes Éva az urát erős kézzel és női praktikákkal irányító asszony (már a hangsúly is, ahogy az Übü papa megszólítást kimondja, hatásos fegyver ebben a hadműveletben). Ilyen nőt mindannyian ismerünk – az ilyen remek színésznő viszont annál ritkább. Csuja Imre Übü papája atlétatrikóban, mackónadrágban, kínai papucsban és a mindezt elfedni hivatott, de itt semmit sem fedő királyi palástban (Szlávik Juli kifejező jelmezében) maga a megtestesült tohonyaság. Ha azonban alattvalói kizsigereléséről van szó, rögtön felélénkül, még a mozgása is megváltozik. Olyan persze azért sosem lesz, mint Nagy Zsolt egyszerre infantilis és elegáns Poszomány kapitánya, aki időnként könnyed, táncos ugrásokkal közlekedik, máskor szívhez szólóan kéri, hogy egy 100 forintossal szabadítsuk ki a bevásárlókocsi láncai közül. Gyabronka József kettős királyszerepében, lengyel uralkodóként és orosz cárként finom nemzetkarakterológiát is kapcsol a szerepekhez. De az egész társulat – beleértve az egyetemistákat is – szép összjátékot nyújt.
Bugrisláv királyfi (Jéger Zsombor) kétségbeesetten takargatná a megboldogult királynét a kurta nejlonlepedővel, mert bugrisság ide vagy oda, még működik benne a hagyomány parancsa és/vagy valamiféle belső erkölcsi iránytű. Übüék palástja nem takar el semmit, fütyülnek rá, ha kilóg a lóláb. Ez se most került a darabba – és ez is milyen ismerős.

Alfred Jarry: Übü király, vagy a lengyelek (Örkény István Színház)
Fordította: Jékely Zoltán. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Dalszöveg: Fekete Ádám e.h., Máté Zsolt. Díszlet: Bagossy Levente. Jelmez: Szlávik Juli. Zene: Kákonyi Árpád. Rendezte: Mácsai Pál.
Szereplők: Csuja Imre, Kerekes Éva, Nagy Zsolt, Gyabronka József m.v., Ficza István, Jéger Zsombor e.h., Takács Nóra Diána, Pálya Pompónia e.h., Dóra Béla e.h., Máté Zsolt, Böröndi Bence e.h., Dékány Barnabás e.h., Feczesin Kristóf e.h., Kókai Tünde e.h., Novkov Máté e.h., Patkós Márton e.h., Prohászka Fanni e.h., Somhegyi György e.h., Szabó Sebestyén László e.h., Varga Lili e. h.