Magáról az előadásáról pedig minden bizonnyal nem véletlen, hogy Tadeusz Kantor A halott osztálya jut eszünkbe: bábok, karmester, a szereplők saját képmásai…

„Nem utasítom el a színházi múltat, de a jelen színházával és a színház kortárs nyelvével dolgozom. Szerintem nincs szükség szentségtörésre, arra, hogy felforgassuk a hajdani sírokat, és a régmúlt idők szörnyűségeiről panaszkodjunk fölöttük. Vannak persze olyan történetek, melyek egyszer mély benyomást tettek rád, ezért újra előveszed, majd félreteszed őket, soha nem tudva, mikor nyitod ki megint a könyvet. A jelen mégis másról szól: figyelni kell, és meghallani.” – nyilatkozta Viktor Rizsakov az Art is Not for Fear című kiadványban, amikor a színházi világlátásáról és az orosz új dráma mozgalomról kérdezték. Bár az interjú lassacskán tíz éve készült, úgy tűnik, a rendező hitvallása alapjaiban nem változott azóta. A pillanat pedig minden jel szerint elérkezett: Rizsakov fellapozta régi olvasmányai egyikét, és a Nemzeti Színház társulatával színpadra állította Makszim Gorkij klasszikusát, az Éjjeli menedékhely (vagy eredeti címén A mélyben) című drámát.
Gorkij írása persze száztizenkét éves; mégis mi köze van ennek a jelenhez? – tehetnénk fel a kérdést. Méghozzá joggal. Hiszen az Éjjeli menedékhely alapvetően (és egyfelől) egy szociális korrajz, melyben többek között a puskini handra, vagyis a kallódó emberek általános világfájdalma, és a csehovi rezignáció, illetve lemondás kaptak hangot. Nem más tulajdonképpen, mint a korabeli orosz társadalom peremvidékére szorult, lecsúszott emberek sivár hétköznapjainak pillanatfelvétele, ami az „akkor és ott” élt közönség értelmére és érzelmeire kívánt hatni. Persze több is ennél: hiszen a társadalmi érát egy másik perspektívával is keresztezi, méghozzá a (pre)modern világképbe és logikába (vagy Istenbe) vetett hit repedezéseinek számbavételével. – Mégsem véletlenül mondják, hogy Gorkij rettentően mai: nagyszerűsége éppen szövegének többdimenziós elevenségében rejlik, ami óriási teret enged az eljövendő generációk rendezőinek az önkifejezésre. A dráma „dialógusai” mögött meghúzódó társadalmi, politikai, vallási és filozófiai olvasatok számos kísérletezésre és remek előadásra adtak, és adnak máig alapot.

Jelenet / fotók: Eöri Szabó Zsolt

Például éppen Rizsakov előadására. Adaptációjában Gorkijt többszörösen is újraaktualizálta: Kozma András dramaturg segítségével egyrészt felújította a drámai nyelvezetet, a kortárs színházi életre jellemző stilizációs és absztrakt szcenikát kölcsönvéve, Vlagyimir Guszev látványtervező segítségével pedig maivá is varázsolja azt. A színészeket körülvevő tér – például Robert Wilson jellegzetes előadásaihoz hasonló módon – nem kommentál, nem egészíti ki a történéseket, és nem magyaráz. Feladata az, hogy motiválja és demotiválja az eseményeket és a színészek játékát; hogy a maga minimalizmusával csupáncsak megnyissa az asszociációs gondolatmezőket. Így lehetséges, hogy a menedékhelyen összegyűlt népek egy tollakkal borított lejtőn adják elő „komédiájukat”, miközben föléjük egy óriási vetítővászon feszül. A vásznon fák, jégmező, színház vagy mozi absztrakt képei jelennek meg, és kísérik a drámát.

A szcenikával ellentétben ugyanakkor a drámai szöveg (és mint kicsit később látni fogjuk, az ábrázolásmód) nem marad közömbös. Rizsakovot Gorkij szövegéből egyértelműen a morális dimenzió ragadhatta meg, mert az előadásban humanista világkórképpé és humanitárius segélykiáltássá, ha tetszik globális üzenetté dagasztotta azt. Célja (mint a Kékesi Kun Árpád által „emberi színháznak” nevezett Giorgio Strehler-féle törekvés egyik aktuális képviselőjének), hogy az intellektuálisan bevont közönség utat találjon a valósághoz, és valamiféle mélyebb összefüggést lásson meg benne (élet, színház, illúzió problematikáját körüljáró összefüggéseket). Az Éjjeli menedékhelynek ugyanis küldetése van; ez a misszionárius attitűd pedig jól beleillik egy mai, magyarországi színházi megközelítésmód diskurzusába.

Törőcsik Mari és Pál András

Ami magát az interpretációit illeti: harmonikus, szép és expresszív a forma, amit Rizsakov az ábrázolásra választott. Jól sűrít, ügyesen következteti egyik jelenetet a másikból, és folyatja őket egymásba (még egy ilyesfajta cselekmény nélküli cselekmény esetén is). A színészek Maria és Alekszej Tregubova által tervezett jelmeze is beszédes választás: a szereplők (egy kivétellel) báb-figuráknak öltözve, fehérre mázolt arccal, piszkos-fehéres főkötőben vonszolják saját báb-másaikat a térben, talán régmúlt hibáik síremlékeit, vagy a morális mondanivalóval szembeni alsóbbrendű valóság megtestesüléseit. Közéjük érkezik Törőcsik Mari, vagyis Luka, aki elegáns fekete-fehér öltözetben ontja magából a tanácsokat és bölcsességeket a szerencsétlen, lecsúszott népeknek. Amolyan karmesterként vezényli a szereplők gondolatait, manipulálja és megvigasztalja őket. És mielőtt párhuzamot vonnánk, ezen a ponton mindenképp jegyezzük meg: Törőcsik mindig is, most is csodálatos a színpadon. Csak jelen kell lennie, az ember már biztosan nem emelheti le róla a tekintetét. Persze színvonalas más színészek alakítása is: Huszárik Kata Annája, Szűcs Nelli Vasziliszája vagy éppen Ivaskovics Viktor Bárója és Kristán Attila Színésze egyaránt remekül működik a színpadon.

Magáról az előadásáról pedig minden bizonnyal nem véletlen, hogy Tadeusz Kantor A halott osztálya jut eszünkbe: bábok, karmester, a szereplők saját képmásai… – Ez persze szervesen kiolvasható akár a gorkiji szövegből is. Ha csak a helyszínválasztást (föld alatti bunker) és a szereplők kvázi-halottságát tekintjük, nem is csodálkozhatunk az interpretáció párhuzamán. Míg a halálszínház esztétikájában azonban a színház mint metafora a valóság hamisított tárgyaként tételeződik, ami – ahogyan azt Pályi András megfogalmazta – „az élet és a művészet elkerülhetetlen konvulzióját ígéri”, addig Rizsakov Éjjeli menedékhelye a valóság meghamisítottságának metaforája (ezt talán leglátványosabban a tengerparti napozás végjelenete szemlélteti). Éppen ezért az előadás másféle módon, és másféle felhangokkal vezényelve működik, mint lengyel rokona. Egy ponton pedig ideológiát alkot. Ahogy a rendező a már idézett interjúban is nyilatkozta: „Az ember képes arra, hogy meghallja a másik szenvedését. Magam ezért nem alkalmazom a »hamis illúziókeltés« taktikáját a közönséggel szemben; nincs szükségük arra, hogy lássák a dolgokat, mikor képesek azokat meghallani is.”

Gorkij: Éjjeli menedékhely
Díszlet és jelmez: Maria és Alekszej Tregubova. Dramaturg, a rendező munkatársa, tolmács: Kozma András. Zene: Alekszandr Manockov. Látvány: Vlagyimir Guszev. Bábkészítő: Tóth Zsuzsa. Rendezte: Viktor Rizsakov.
Szereplők: Varga József, Szűcs Nelli, Trokán Nóra m.v., Szarvas József, Pál András m.v., Tóth László, Huszárik Kata m.v., Tompos Kátya, Tóth Auguszta, Rácz József, Ivaskovics Viktor m.v., Trill Zsolt, Kristán Attila, Törőcsik Mari, ifj. Vidnyánszky Attila e.h.

Nemzeti Színház, 2014. november 8.