Szeptembertől egészen januárig ível az összművészeti fesztivál programsorozata a francia fővárosban, nemcsak intra muros, de sok külvárosi, Párizs környéki helyszínt is bekapcsolva: a karneváli keretet térben-időben nyújtva. Alább az októberi színházi programokból szemlézünk – a képzeletbeli kamrapolcon embert próbáló előadáshosszok, provokáció, megcsillanó katarzis.

A Collectif In Vitro maratoni előadása valójában egy évek során bővült triptichon a ’68-as generációról a Théâtre de la Ville kisszínházában, az Abbesses-ben. A matinénak becézett, vasárnap délután háromkor kezdődő szeánsz után alig tudom elcsípni a hírhedten későn vacsorázó barátok társaságát még az esti teájuk előtt; előételként három előadás erejéig szegeztek étkezőasztalhoz. Bertolt Brecht Kispolgári násza, Jean-Luc Lagarce francia színpadokon sokat játszott darabja, a Derniers remords avant l’oubli (Szemrehányások a felejtés küszöbén), végül a Julie Deliquet vezette társulat saját szövegalkotása, a Nous sommes seuls maintenant (Immár egyedül vagyunk) mindháromszor családi-baráti terített asztal körül bontakoztatja ki a lassan hömpölygő konfliktust, látszólagos szeretetvendégség keretében egymás megértésének lehetetlenségét. A brechti nász a saját konvencióikat hiába kialakító pár karikatúráját festi meg: a férj maga barkácsolta bútorai épp úgy esnek szét otthonukban az esküvői lakoma során, amilyen drámai gyorsasággal foszlanak szét az illúziók a párkapcsolatok jelenét és jövőjét tekintve. Komótosan fogytak a színpadi asztalon az étkek, a szünetben persze mindenki falatozni rohan, hogy aztán a Lagarce felskiccelte egykori hippi szerelmi háromszögnek a hajdani közös ház eladása körüli huzavonájára és piknikre térjen vissza. A jelmezek civil ruhákként is működhetnének, minimális a díszletezés, a színpadon időtlen tabló bontakozik ki, a lassú lakomák szemlélésében szinte jóllakunk a természetes élőbeszédként pergő szöveggel, míg a családi-baráti viszonyrendszer atomjaira hull. Szinte óhatatlanul a kollektív, saját szöveg válik az előadás leggyengébb órájává, a látszólag könnyed csevegésben ekkor a várostól megcsömörlött, gazdálkodóként új életet vizionáló középkorú pár hiábavaló újrakezdése bontakozik ki: mikroszkóp alatt megfigyelhetően a ’68-as generáció szülői diszfunkciói, intoleranciája. Mégis szerethető figurák csivitelik át az életüket az intellektuális-gasztronómiai teleregényben esküvőtől az önálló életet kezdett gyerekek elvesztése felett tartott torig.
Jerőme Bel nemzetközileg jegyzett koreográfus, konceptuális művész idén pályakezdő, második darabjának újraélesztésére kapott lehetőséget – az 1995-ös előadás címében önreferencia (Jerőme Bel), valójában egyfajta zérópont a színpadi táncban: jelmez-díszlet híján (négy meztelen táncos egy fekete krétafal előtt), hagyományosan vett zene nélkül (Bachot dúdol egyik táncosa), tervezett világítás hiányában (egy másik táncos egy csupasz villanykörtével emeli ki a láttatottat) kifejezetten kellemetlen perceket is okoz. Gyűrt-gyűrődő testrészek, vérvörös rúzzsal megjelölt testek, mintha (plasztikai) műtétre készülődne a súlyt hordozni kényszerülő alak. Romló, idősödő testek csendélete – a pátoszt morbid humor oldja: nevethetünk is zavarunkban. Különösen érdekesek voltak a külvárosi színházból hazametrózva a szerelvényen szenvedélyesen magukból kikelt, felháborodott nézők reakciói: láthatóan célba ért a provokáció, a lassan húszéves előadás elgondolkodtatóan friss maradt.
Vincent Macaigne Félkegyelműje szintén felújított előadás 2009-ből – a francia független film fenegyereke ezúttal a Théâtre de la Ville-t kapta meg Nasztaszja Filippovna születésnapi habpartijának helyszínéül. A Parce que nous aurions dű nous aimer (Hiszen szeretnünk kellett volna egymást) alcímen futó előadás premierje október elsejére esett, a színházi dolgozók korábban kihirdetett sztrájkjához a társulat kora este csatlakozott, így rögtön a bemutató maradt el. Talán ekkor, a törölt előadás feletti csalódottságomban őrizhetném a legszebb emlékeket a rendezőről, de nem tántoríthattak el. Másnap a pótbemutatón újabb intő jel fogad, a belépéskor osztogatott füldugó. Dühödt technoparti és sörrel kísért klubest az egyik legpatinásabb játszóhelyen: lelkesen szelfiző gimnazista közönség táncol az orosz himnusszal, majd Nirvanával mixelt dubra, az idősebbek fanyar mosollyal hiába várják estéjük azonnali jobbra fordulását. A buli hopmestere a valaha megesett legkínosabb élményről faggatja a közönség önkéntes szereplőit, akik megtorpannak a nyilvános gyónás lehetőségétől a mikrofonba… Dübörgő zene, meztelenség, iszamos testek és ordító színészek, patakokban folyó művér fogadja a magát görkorcsolyán önveszélyesen sebesítő Miskin herceget, egy szánalmas, rövidnadrágos-szakállas apócskát. A második felvonás egészen konkrét párhuzamot von a mával, politikusok, Sarkozy és Hollande interjúbejátszásaival. A dekadens orosz pezsgőfürdő a hanyatló Nyugaté is, az ösztönökig lecsupaszított Dosztojevszkij-világ vázlata mindennapjaink görbe tükre. Macaigne zsenialitása elérzékenyülő pillanatokban, viccekben nyilvánul meg, ahogyan a folyamatosan őrjöngő regiszter ritmizált poénokat rejt. Összességében mégis üres marad a majdnem négyórás játék, noha a zsigeri estében nehéz eldönteni, a színészek vagy közönségük merültek-e ki igazán.
A François Tanguy rendezte Passim kapcsán az önkéntelen emlékezés mechanizmusának megidézését említik szándékként, a cím örökebb-érvényűséget sugall. Párizs melletti színházában akár egy évet is próbálja következő előadását Tanguy, a műgond pedig fényes eredményt hoz. Idejétmúltan ráérős epizódok, bársonyos jelmezek suhogása, számtalan átöltözés a színen, sokszor emblematikus drámarészletek tűnnek elő: Lear és Hamlet, Calderón Az élet álom-ja hullámzó zenekísérettel, régies dikcióval. A sorjázó töredékek valamilyen szöveg feletti áramlást hoznak létre – sokszor nem is franciául, de németül, olaszul folyik a játék szerelemről, halálról. Érzéki ez a fajta színház, andalít, és mégis koncentrált figyelmet kér, vagy épp öntudatlan belefeledkezést ígér. Barkácsolt szövegmontázs vagy gondos szüret: a részletek mintha egy fejezetet ölelnének fel egy képzeletbeli előadásból a valaha megírt darabok színpadán.
Végül, mint koronaékszerről, Jean Genet Négerek-jéről szólok. A tavalyi Őszi Fesztivál kiemelt vendége, Robert Wilson idén a music hallra szavazott: kedélyes konferansziéval kísért zenés kabarét mutat. A nyitó kép panoptikumában a szereplők egyesével a színpadra menekülnek, majd a kellemes dzsessz-zenét fülsüketítő géppisztoly zaja szakítja félbe: az áldozatok sorban holttá merevednek egy afrikai, dogon törzsi ház díszletvászna előtt. A türelmetlen ceremóniamester összefont karján egyre sebesebben dobol zabolátlan mutatóujja. Archetipikus, zászló-színekben, talpig flitterben pompázó szereplőivel mintha a Disney-mesék hőseit hívta volna színpadra Wilson. Az induló show tűzijátékig fokozottan színes-szagos, rendkívül plasztikus világ, ahol tizennégy afroamerikai színész eljátssza a válogatott párizsi (írói instrukció szerint fehér) közönségnek a lecsupaszított misztériumjátékot. Rituális mesét látunk egy fehér nő elleni merényletről, a fekete elkövető kivégzéséről, a fehérek alkotta bíróság ítéletéről és annak végrehajtásáról. Fricskaként hat a színpadi tény: a „fehér” királynő udvartartását szintén feketék játsszák, a szereplők a bemutatott szertartást ritmikusan félbeszakítják, lírai betétekben reflektálnak a tisztaság-fehérség, élvezet-bűn gondolatfutamaira.
A segítségül hívott keret a music hall, az angolszász kabaré műfaja. Csupa fekete színész, egyben varázslatosan képzett táncosok és énekesek. Látszólag távolságtartó, merev, matematikailag szikár keretek között valódi érzékek ünnepévé varázsolódik az este, nem csekély részben a szaxofon hergelte szólamoknak köszönhetően. Genet keserű bohóckodása egyszerre nyakatekert technikai bravúr-tengerré, mágikus (neonpálmák övezte) fényárrá és dzsesszkoncertté nemesül. Az egykori, ötvenes évek végi radikális politikai mondanivaló a feketék helyzetéről, megítéléséről akár túlontúl jól fésült dizájn-estének is tűnhet, megítélésem szerint azonban az átgondolt architektúra (beleértve a mesteri világítást, a wilsoni lépcsősoros, emeletes térszerkezetet) kiemel és karikíroz: újraolvasásra biztat, lehetőség szerint akár az előadás újranézésére. Valódi színházi ünnep, amikor ilyen mesterire csiszolt este azonnali ráadást követelne, és a tapsban a budapestinél visszafogottabb, spontánabb közönség kitartóan, hosszú percekig tetszést nyilvánít. Az utolsó, játékosan, majd konok-monoton hangon ismételt mondatok az udvarlás, szerelem szavai. Kétértelműségük felidézi a gondolat feketeségét, függetlenül a szavakat ejtő arc színétől az elsötétülő színpadon.