Kutszegi Csaba Műkedvelők forradalma című vitaindítója a 2014. szeptemberi számban jelent meg.
A „műkedvelő tömegek” (Kutszegi Csaba) valószínűleg azzal vétenek maguk ellen, hogy felcímkézik a műveiket: figyelem, táncelőadás következik. Ez makulátlanul kielégíti a kategorizálási kényszerbetegségben szenvedők igényeit, ugyanakkor behív egy képzettársítást is, azaz hogy tánc lévén technikailag jól képzett, edzett és muszklis testekre számíthatunk majd.
Nem hinném, hogy releváns a kérdés, van-e, amit tilos, illetlen vagy felesleges színpadra tenni – legyen ez például egy pucérkodós, lihegős improvizációs est –, ám hogy kérünk-e pénzt érte és mennyit, az erősen vita tárgya az én szememben. A gondolat továbbgördítése előtt tisztázzuk, hogy két rétegről beszélhetünk: tartalomról és keretről. Avagy hogy van maga a mozgásanyag és az ötlet mint a produkció vezetőszála. Az első az érzékeket (főként szemet és fület) eteti, míg a második a kognitív szférákat dolgoztatja. Tradicionálisan az elsőt oktatják, míg a másik az alkotó szellem jótékony adománya.
Az improvizációs est melyikkel kísérletezik? Ha egy előadó kijelenti, hogy lila gőze sincs arról, mi fog történni a következő egy órában, ám ennek ellenére ezerötszáz forint per fővel kalkulál, az egy arcátlansága okán mókás reklámszöveg, de nem biztos, hogy kedves gesztus. „A műalkotások értéke annak köszönhe-tő, hogy aktuális és változó igényeket elégítenek ki.” (Péter Márta idézi Hauser Arnoldot.) Vagyis művészetet árulni szolgáltatás; a nézőben keletkezett valamiféle hiány pótlására hivatott. Nevettet, megríkat, mesét mesél, társadalmi felelősségtudattal gondolkodtat satöbbi. Nem lenne tehát korrekt közérthetően megfogalmazni, mi az alkotó célja, ha már apasztja a pénztárcákat? (Mindez nem vonatkozik az ingyenesen megtekinthető munkákra: részemről ők kötetlenek.)
Egy egyszerű hasonlattal élnék: szerelőt azért szoktunk hívni, mert, mondjuk, elromlott a mosógép. Viszonylag ritka eset, hogy valaki csak azért rendel magához szakembert, hogy körülnézzen, hátha talál valami javítanivalót. Ennek nyomán olyan szakiról se hallani, aki úgy hirdeti magát, hogy „kedves hölgyem/ uram, csak dobjon meg a kiszállási díjjal, és úgyis találok valamit, amit megbabrálhatok”.
Táncosként persze nem gondolom, hogy ez a játék ennyire fekete-fehér, főként hogy sokan pont azért beszélnek mozgásban, mert a verbális eszköztárukat soványnak találják. Ám ahogy nekem fáj a saját magam beskatulyázása („táncos”, vagy „kritikus”, vagy „tánckutató”), úgy mérgező az előadások megbélyegzése is. A rendszeres tréning elodázhatatlanul fontos, mert általa a test bármikor tettre kész és kiküszöbölhető korlátoktól mentes lesz, valamint óvja önmagát a sérülésektől. Ugyanakkor miért szeretnénk táncelőadásnak nevezni valamit, amiben csak normál, hétköznapi séta és álldogálás van? Mert minden résztvevőnek van egy táncosdiplomája otthon a vitrinben? A tánc egy művészi (mozgás)forma-rendszer – állítja Péter Márta. Nos, amíg lélegzünk, és ver a szívünk, mozgás van, nem kétség. Művészet is adódik? Ha az emlegetett „séta-megállj”-nak forradalmi üzenete van, lehet. Például „itt ez a délceg test, kifejlesztettem, de nem használom, nem hencegek vele”, vagy „itt ez a lötyögős, elhanyagoltnak látszó test, ám felvállalom és mutogatom, mert szeretek benne lakni”. Ezen esetekben tánctalanul is fontos a tánc-bélyeg, lévén ez szolgáltatja a koncepciót. (Persze lehetne „Táncelőadás” maga a mű címe is.)

Gaga-tanfolyam Izraelben

Millió és egyszer felmerült már a kérdés, mi a pontos receptje egy tánc-, egy mozgásszínházi, egy táncszínházi vagy egy fizikai színházi előadásnak. Hány százalék szó, hány százalék mozdulat adja a pontos elegyet. A tánctörténeti fordulópontokon ideológiailag mindez fontos volt, holott a műfaji bélyeg nélkül is látszik két korszak produkciói között a különbség. (Hozzátenném, hogy mindez csak az európai és nyugati színházi tánchagyomány körén belül cirkulál – kulturálisan is erősen kódolt, mit szokásunk táncnak nevezni.) Viszont az általános helyzet az, hogy tudóstól az egyszerű lélekig mindannyian ösztönösen törekszünk egyfajta életrendezésre, így a definíciók, a körvonalazott, névvel nevezhető témák és formanyelvek nyugtatóbb hatásúak.

Hatás. Az ízlések és pofonok gondolata persze máig él, és így valakinek ámulatos egy fület pöccintő grand developpé à la séconde [a láb oldalirányba emelése a klasszikus balettban – A szerk.], de én – bennfentesként? –, mondjuk, csupán azért tisztelem az illetőt, amiért temérdek időt és energiát fektetett a saját testének kiaknázásába. Az ilyen testkvalitás-mutatványok elég bejáratott műfogások arra, hogy hatás szülessen. Ezzel semmi probléma, amíg nem teszünk fel rá minden lapot, és nem bukunk át a cirkuszi artistaság mezejére – óda a „hatás mindenhatósága” ellen.
Hatni akar. Hatása legyen. Hatásossága. Hatékonysága. Haszna legyen – itt jelentkezik az én filozófiám. A „privát, személyiségfejlesztő időtöltésből” művészetté növő kompozíciók valóban „aggályosak”. Én – ha már Kutszegi Csaba felhozta – fél él éve kutatásból és szerelemből sok országban falom a Gaga-órákat, de egy, csak (eltitkolt) Gaga-instrukciókra alapozó előadáson borzasztóan unatkoznék. Nincs nézőjük a kurzusoknak se, mert a belső, intenzív imaginatív munka kívülről csak céltalan tekergőzésnek és zihálásnak tűnhet. Ohad Naharinnal beszélgetve is kiderült, hogy a kizárólag Gagán nevelkedő egyének közül valószínűleg nem fog új Batsheva-tagokat válogatni – a jelenlegiek szilárd, pre-Gaga alapja a balett. Naharin szerint értékesebb először minden stílust és technikát kipróbálni, mindent megtapasztalni, mindenbe hitet vetni – aztán jöhet a testedhez, habitusodhoz, céljaidhoz illeszkedő szelekció.
Cikkem ezen pontjára eljutva rá kell döbbennem, köztünk nincs is vita. Mi – Kutszegi, Péter, Szoboszlai, Turbuly és jómagam – csupán publikusan morfondírozunk. Vad ellenkezés vagy védőbeszéd nem generálódott. A saját szubjektív meglátásainkat hangoztatjuk, természetesen némi érveléssel megtámogatva, ugyanakkor nincs jogunk meggyőzni nagymamákat arról, hogy egy gyönyörködtető klasszikusbalett-előadás elavultabb, korszerűtlenebb, azaz kevésbé nézendő. Missziónk lehet a tájékoztatás, a híradás palettáról, de műfaj nem lehet versenyben műfajjal – főleg nem egy négyszáz éves, szigorúan regulázott az épp alakulóval szemben.
Egyetlen dologra szeretnék még reflektálni: az elmosódó határokra, a ready made-szerű kezdeményezésekre. „A művészi produktum létrehozói és befogadói közötti különbség eltüntetésére határozott igény jelentkezik” – állítja Kutszegi Csaba, ami valóban hangsúlyos jelenség, de a mozgalmi funkciója százszorta fontosabb az esztétikainál. A varázslatos tündértörténetek, valamint az individuum (álmai, érzései) helyett nagyban kell gondolkodnunk. Látószögtágításra van szükség, mert a viszonyok semmilyen szinten se rendezettek. Nem tudjuk, hogy egy hibrid előadás tánc, képzőművészet vagy színház-e. Nem tudjuk, hogy a Svédországban magyar anyukától született és német nyelvterületen felnőtt gyerek magyar-e. Nem tudjuk, hogy a nemi jellegében férfi, ámde lelkében nő transzszexuális a „neme” rubrikánál mit ikszeljen. Nem tudjuk, hogy ezek ki számára releváns kérdések, és kinek egyáltalán nem. Lehet, hogy az innováció az énközpontúság helyetti egymásra figyelés maga, tehát inkább a küldetésben, mintsem a formanyelvben ölt testet.