Szoboszlai Annamária: A kortárs esztétika mellé
Kutszegi Csaba Műkedvelők forradalma című vitaindítója a 2014. szeptemberi számban jelent meg.
„…a művészi produktum létrehozói és befogadói között kezd eltűnni a különbség, pontosabban fogalmazva: határozott igény jelentkezik a különbség eltüntetésére” – írja Kutszegi Csaba. Valóban, olyan, több oldalról gerjesztett és gerjedő folyamatnak lehetünk tanúi, melyet – ha pillanatnyi szellemi lustaságunkból eredően nem akarunk egészen Platónig meg a fent idézett írásban is pedzegetett valóság/látszatvalóság témakörnek a gyökeréig ásni – az avantgárd egyes irányzataiban könnyedén detektálhatunk. Alapprobléma a szabadság és az egyenlőség fogalmainak immár jó pár évszázada tartó félreértelmezése. Az isteni rend, törvény kötöttségeitől szabaduló alkotó akarat nehezen látja be, milyen súlyos következményekkel jár az elgondolás, mely szerint „mindenki művész” (egyenlőség), illetve hogy „a művész bármit megtehet” (szabadság). (Hova lesz így a testvériség?)
Megjegyzem: tagadhatatlanul üdvös, hogy manapság a művészet – művészetterápia, pszichoterápia vagy épp kontakttánc-tréning formájában – (elméletileg) bárki épülését szolgálhatja, ellenben kellemetlen, sőt kifejezetten káros, ha a magukat kúrálók tevékenységüket művészetnek nevezik, s hogy önkúrálásuk – egyes pénz- és díjosztó kuratóriumok támogató munkájából kifolyólag – mintaképpé válik eljövendő generációk számára is. Az érték relativizálódik, megszűnik, és nevetség tárgya lesz mind az esztétikai, mind a morális mérce. Ahol minden relatív, ott óhatatlanul felüti a fejét a hazugság. Ennélfogva ne is várjuk, hogy szülessenek „értelmes és érvényes gondolatmenetek arról, hogy léteznek-e szabályok a művészetben, megfogalmazhatók-e ma esztétikai megfontolások a hatás mindenhatóságával szemben” [idézet az említett cikkből – A szerk.], mert a trendbe való illeszkedés vágya az elismertséggel – és ezen át a pénzzel – karöltve könyörtelenül diktálja a divatot, a divatos témának megfelelő divatos technikát vagy technikátlanságot, előadót és előadásmódot, s az ezzel kapcsolatos szakmai/kritikai megnyilvánulások zömét. S ha az így fölállt zavaros, relatív látszatrendet valaki kifogásolni meri, az rögtön gyanús, vagy legalábbis maradi, konzervatív a hazug művészet szekértolóinak szemében.
Mi áll ma a művészet képét igazságában és valódiságában manipulálók szolgálatára? Egyrészt a koncepcionalitás, s ezzel összefüggésben a fölsőbbrendűnek vélt intellektus. Másrészt a kísérleti, a provokatív jelzők, s olykor bizony az improvizáció. S mindezek felett nem árt, ha reflektorfényben rózsáll a fenék… Egyetlen meztelen – lehetőleg férfi- – fenék elegendő ahhoz, hogy alkotója felruházódjon a vágyott kortárs jelzőkkel. Amennyiben a koreográfus prűdebb, vagy fizikaiságában szofisztikáltabb, úgy a több percen keresztül folytatott, ájulásig tartó ziháló légzés is megteszi. Íme, előttünk a szabadságot, egyenlőséget hirdető, (régi) művészi mércéket megtagadó (új) művészi mérce jegyében fogant kortárs klisé.
A csend szigetei. Dusa Gábor felvétele
Hogy a fenti várakozásnak, a Kutszegi Csaba által említett követhetetlen változások nyomában kullogó teóriának elébe próbáljak szaladni, álljon itt egy szabad gondolat (nem gondolatkísérlet!), ha úgy tetszik, a morális esztétika csírája arról, hogy mi és hogyan képvisel művészi értéket, s mi nem. Két előadás képét idézem az elfogulatlannak remélt olvasó szemei elé.
Hód Adrienn Pirkad-jában négy táncos, két nő és két férfi húzza-vonja egymást. A lemeztelenített test hol kifejezetten hétköznapi, „civil”, hol valamivel művészi(bb) látványt nyújt hosszan, végestelen hosszan a légzés, a test, a bőr súrlódásának gépiesen monoton hangjára. Hód Adrienn bevallása szerint táncalkotóként az improvizációból indul ki, noha nem titok, hogy aztán a kész előadásokban javarészt már előre lefektetett mozdulatpanelekkel dolgoznak a táncosok, vagyis a kész produkció tekintetében csak igen óvatosan beszélhetünk improvizációról. Amit látunk, az több hónapnyi próbafolyamat s a közben folyó szerkesztői munka eredménye. Juhász Zsolt A csend szigetei című koreográfiájában csupán egy férfi és egy nő táncos van a színpadon. Zenei montázsra, ruhában dolgozik a test, s mutatja a mozdulat, a gesztus a férfi-nő közösségének, a világ pólusosságának honnan hova s mivé fejlődését. A koreográfus késszé alkotja magát a táncot, ebbe a kész gúnyába bújik a táncos előadásról előadásra (de talán mondani sem kell, hogy nincs két egyforma előadás). A nézés szempontjából úgy tűnhet, mellékes, milyen munkamódszert választ az alkotó, a néző úgyis ott, akkor látja a darabot, amikor jegyet vált rá, nincs ismerete a megelőző próbafolyamatról. Ezért ha tisztességes a néző, ha kompetenciát tulajdonít saját érzékeinek (vagyis nem fertőződött még meg sem az intellektus mindenhatóságát hirdető, sem pedig az embert legszívesebben állatként meg gépként látó/látni akaró tanoktól), akkor számára csak és kizárólag a látott előadás szolgálhat referenciatartományul az értelmezéshez s az értéktulajdonításhoz. S tudom, meredek, amit mondok: a szíve. Ennyire egyszerűnek kell lennie egy ma korszerű esztétikának. A Kutszegi Csaba által említett, s ha jól értelmezem, némiképp kárhoztatott hatás tehát annyiban mégiscsak fontos, amennyiben azt firtatjuk, képes-e a darab az ember szíve közepébe találni vagy sem. Ha a hatás fizikai síkon érkezik, például fájdalom (nyakon vágja az egyik előadó) vagy nemiség (egymáson meztelenül gyakorlatozó táncosok látványa) formájában, akkor biztosan valami egészen más testrészt vett célba az alkotó. De akkor is, ha pusztán intellektuális síkon élvezhető valami. Hazai alkotóknál inkább az előbbire találunk példát, de akadnak kevert esetek, mint amilyen a Pirkad is. (Az ízig-vérig koncepciózus művek egyelőre még váratnak magukra.)
Kutszegi Csabával ellentétben, vagy talán állításait továbbgondolva, nem abban látom az improvizáció veszélyét, hogy esetleg egészen feleslegessé válik a tánctudás, hanem sokkal inkább abban, hogy az alkotók olyasvalamit állítanak általa – talán nem is tudatosan – az emberről, ami az embernek nem sajátja. Így állítódik előtérbe a kortárs gondolkodásban a gépi, illetve az önmagunk kiélésével s az ösztönvilággal összefüggésben az állati.
A morális esztétika első kérdése tehát: milyen képet fest az alkotó az emberről?
