„Wittenberga hírhedt műhely. Az új ember születik ott, s erre senki sem számított."

Jánosfalvi Péter megírta a mi Hamletünket. Nem egy kisebb, vagy nagyobb társadalmi csoportét, hanem mindannyiunkét: korunk Hamletjét. Korunk Hamletja nem dán királyfi, hanem Wittenberga művésze.
Olcsó, felszínes megfeleltetés lenne, ha Wittenberga művészét egyszerűen a haladó, kortárs vagy alternatív művész jelképének gondolnánk. De Wittenberga nem is napjaink Londonja, ahová a kreatív, értelmes jövőre vágyó fiataljaink kitelepülnek – a képlet ennél bonyolultabb. Jánosfalvi Hamletje régi korok, elődök tisztességes szellemiségét nem veti meg, hanem igazságosan és okosan értékén kezeli, miközben az „új művészetért” szenteli életét, amihez – felfogása szerint – elkerülhetetlenül az kell, hogy önmaga legyen „érték, az ember új ígérete”.
Claudius önjelölt miniszterelnök köre persze rossz szemmel nézi a „laza erkölcsű új művészeket”: „Wittenberga hírhedt műhely. Az új ember születik ott, s erre senki sem számított.” – mondja Polonius, a hatalomhoz dörgölőző s belőle részt kérő gátlástalan politikuslakáj. Nem királyokról és királyfikról szól tehát a történet, hanem hazug, sőt gyilkos politikusokról, árfolyamról, nemzetközi sajtóról, valutaalapról, bankszektorról…
Jánosfalvi Péter Hamletje Shakespeare Hamletjének egy lehetséges változata: akár így is játszódhatna, sőt, napjainkban így is játszódna. De a mai változat nemcsak a titulusokban, eszközökben, tevékenységekben különbözik a régitől, hanem a cselekmény is máshogy alakul, miközben folyamatosan és reálisan illeszkedik a Shakespeare-darab alaptörténetébe. Hamletnek nem kísértetként jelenik meg apja szelleme, hanem a néhai miniszterelnök fiában apja szellemisége él tovább, amelyhez hű is marad, amellyel perlekedik is. Az ifjú Hamlet az igazság feltárásával és Claudius legyőzésével nemcsak apjának szolgáltatna posztumusz elégtételt, hanem érvényre juttatná az új nemzedék világlátását, az új ember, az új világ ígéretét is. A harc nem kardokkal zajlik, hanem különböző esztétikák csapnak össze a színen (és képletesen: a kulisszák mögött). Hamlet így instruálja a wittenbergai színészeket (az új művészet híveit) a leleplező előadás előtt: „A rendezést rátok bízom. Amennyit ti tréningeztek, s amilyen mély, bátor, komoly minden próbátok és előadástok, inkább csak gátolnám munkátok. Csak arra biztatlak, ne csüggedjetek, a közönség rossz reakcióival ne törődjetek. Hogy bennetek meg is történik, mit játsztok, nem csupán mutatjátok, nem biztos, hogy értékelik, s tán számon kérik szórakozási igényeik, de ezzel nektek semmi dolgotok.”
A Hamlet, Wittenberga művésze gondosan megkonstruált jelentéses parafrázis, minden pillanatában izgalmas dráma (az olvasó igazán sohasem tudhatja, végül is hogyan alakul, fordul majd a történet), és igen bölcs írás.

Hamlet az alábbi, apja által neki írt levélből tudja meg, hogy az apja nem öngyilkosságra, hanem hosszú, küzdelmes életre készült:
„Születésed óta fény voltál nekünk.
Jó anyád és én büszkék méltán lehettünk.
Tehetséged, értelmed kiemelkedő.
Kitartásod már gyermekként szembetűnő.
Aztán ifjúságod dús tengerén,
hajód idegen vizekre tért.
Szellemed ekkor már oly szabad,
hogy gátat neki semmi sem szab.
Kérdéseid és feleleteid,
melyek kultúránk alapköveit,
mint a pórul járt ember előítéleteit,
mint beteg lélek tüneteit tekintik,
számomra érthetetlenek.
Wittenberga új értékei hozzáférhetetlenek.
Az új művészet fájó pont nekem.
Ami ott születik, az valami embertelen.
De szorongó szívem mást is lát,
egy férfit, ki megharcolja igazát.
Írásaid mind jobban megismerém,
s bennük az igaz embert meglelém.
Látom, hogy szenvedéseid féken tudod tartani,
s hogy áldozatot alázattal vagy kész meghozni.
Látom, munka és bátorság termik gyümölcseid,
s gyűlölet, neheztelés nem fekélyezik.
Ajándékul ezért mint kardot nyújtom e tollat.
Mint tiszteletem és kihívásom jelét fogadd.
Csapjunk mint két lovag össze, fiam,
hadd folyjon a két eszmefolyam.
Egymást e harccal tiszteljük meg,
egy hosszú, komoly ütközettel,
igazi férfibecsülettel.
Jó anyád szegény fél majd folyton,
de idővel megbékél a sorson,
hisz könnyű szeretni hasonmásunk,
de el kell fogadni másságunk.

Általad tanultam meg mi a szeretet, fiam.

Rád büszke atyád”

Részletek Hamlet és Horatio dialógusaiból:
„Horatio: Ez régi korok hőseit idézi.
De korunk az életet másként nézi.
Nem kell ma az erény hősének lenni.
Ma az ember esetleges,
s anélkül lehet sikeres,
hogy tenne föl magának kérdéseket.
Ha apád halálának utána jársz,
a politikába itt alászállsz,
akkor művészeted feledheted,
kérdéseid ott fel nem teheted.
Ha az új művészet fontos neked,
akkor mi útjában áll, félretedd.
Mi Wittenbergában lehetséges,
Helsingörben, tudod, roppant kétes.
[…]
Hamlet: Mást nem tehetek, kedves barátom,
ez sorsom, másként a jövőt nem látom.
Kell az ígéret, mely a jövőt uralja,
vagy az ember gyerek, helye kotlóalja.
Ne legyek az időnek csak játékszere.
Legyek érték, az ember új ígérete.
[…]
Hamlet: Félek én is, de meg nem hátrálok.
Kimondom mit az emberben látok.
Az új művészet emberismeret,
mely természetünk mélyéből ered.
Ha halló fülekre ez nem talál,
akkor majd csak az alja kiabál,
mely nyomoráért mindig bűnöst keres,
s perverz bosszújához így lel egyenest.
[…]
Az új művészet értékekről szól,
az emelkedett ember-állatról,
aki megemlékezik a múltról,
majd ígér, de saját akaratból.
Ígéretével magát megköti,
és ezzel új életét kikölti.
A járomtól újra megszabadult,
s maga műalkotássá alakult.”

Hamlet a nagymonológban is az apjával „beszélget”:
„Tudni, vagy nem tudni: ez kettőnk kérdése, apám.
Abban áll-e az ember méltósága,
hogy önnön igényeit, esze által
feltárt összefüggésből látja,
vagy hogy kiszáll a belátás ellen,
s szilárdan bízik önerejében?
Tudni – belátni – vagyis elfogadni.
De el lehet-e fogadni a végső,
az értelmet adó belátást,
hogy az ember nem szabad teljesen,
s önnön sorsa konok szeretete
mások emberségének retesze?
Tudni – elfogadni – s nem kérdezni.
Tudom és belátom én is mit mások,
milyen a korunk és mik a szokások.
De idegen korok gyermekeként
az embert másként nézem én.
Mi tudás volt egykor, balgaság ma.
Mit tisztelet övezett megvetett,
nem mérvadó épp ezért más nekem,
csak a keletkezésre vetett tekintetem.
Értékeit miért és hogyan találta fel,
ezt a kérdést korunk nem tette fel.
Nem tudni akarom tehát: mi a jó,
hogy bátran, tiszta lelkiismerettel
kutassam a lelket, emberben lakót,
hogy leleplezzem a képmutatót,
s szívembe zárjam a rászolgálót.
Magam pedig szintén kimunkáljam,
s mi az én utam, azt végigjárjam.”

És végül néhány drámai kérdés:
„Hamlet: Amit kell! Amit kell!
Mi az, ami kell?
Meg kell ölni Claudiust?
Semmi nem kell!
Csak folytatni életem.
S én ezt teszem.

Horatio: Itt Helsingörben?
Hisz nem lesz ember e gödörben,
ki a wittenbergaiak színházi nyelvét
egyáltalán érti majd.”

(Kutszegi Csaba)

A dráma megtalálható a „Drámák” menüpont alatt, és letölthető INNEN:

2015. január 14.

Facebook Comments