Hiroaki Umeda Schiller Kata felvétele

– Igen. Elég meghatározó különbségek vannak. A japánok halkak, nagyon-nagyon halkak, az élet minden területén. Színházban ezt leginkább az előadás utáni taps intenzitásában lehet észrevenni. Ennek alapján soha nem tudni, tetszett-e nekik az előadásom, vagy sem. És nem is jönnek oda beszélgetni a show után. Európában más a helyzet. Nem tudom, Magyarországon pontosan hogyan működik, de például Franciaországban a közönség szeret visszaigazolást adni a látottakról. Az európai emberek valahogy sokkal közvetlenebbek. Igazság szerint nem értem a japánokat. Túl halkak hozzá!
– Volt már olyan, hogy kompromisszumot kellett kötnöd az aktuális közönséged igényeihez alkalmazkodva? Hogy valamin változtatnod kellett ahhoz, hogy jobban befogadhatóvá váljon, amit csinálsz?
– Nem, nem szoktam változtatni a darabjaimon. Az én előadásaimnál nem számít, hogy a Föld melyik szegletében él az, aki nézi, mert arra törekszem, hogy kizárjam a jelentést. Természetesen a legtöbb alkotásnál a kulturális különbségeknek is lehet jelentőségük. Ha például be szeretnél mutatni valami olyasmit, amit a japánok értenek, akkor azt az európaiak biztos nem fogják érteni, és fordítva. A legtöbb művészetnél szükség van egyfajta előttes tudásra ahhoz, hogy megértsd. De ha ezt kizárod, ha kizárod a jelentést, nem kell változtatnod az előadásaidon, és nem kell kompromisszumokat sem kötnöd.
– Ezt hogyan valósítod meg a gyakorlatban, hogyan zárod ki a jelentést? Korábbi interjúkban sokszor hangsúlyoztad, hogy saját táncmetodológiát igyekszel találni. Mi ez a metodológia?
– Mindaz, ami a testemből fakad. Egy szóban: a mozdulat. A tánc számomra maga a mozdulat.
– Véleményed szerint mi a különbség a kettő között? Mi a különbség a mozdulat és a tánc között?
– A táncnak mindig saját stílusa van. A balettnak is megvan a maga stílusa, a hip hopnak is. De ez a fajta kifejezés, ez a stilisztika engem nem hoz annyira lázba. Ezért is hagytam abba a táncórákat. Ami a stílusnál sokkal érdekesebb, az az a valami, ami a mélyén van, ami a mozdulatok alapja. Ezt a princípiumot próbálom azonosítani minden táncban, és ez a mértéke az én koreográfiáimnak is.
– Mi ez a princípium?
– Megpróbálom röviden elmagyarázni. Több tényezőből áll. Először is tudni kell állni, aztán tudni kell sétálni, és végül ténylegesen megmozdulni a térben. Az alapvető minőségei a nyugalom, a feszültség és persze a lélegzés. Ezek mind-mind ahhoz kapcsolódnak, hogy hogyan tudjuk kihasználni a testünkből fakadó természetes erőt.
– És ez a természetes erő honnan származik: a rendezettséghez vagy inkább a káoszhoz kapcsolódik?
– A test alapvetően kaotikus. Az a feladat, hogy ezt a káoszt valamilyen rendszerbe szervezzük. A mozdulatok által folyamatosan a saját testemmel konfrontálódom, meg kell találnom a mozdulatok rendjét.
– A testnek viszont van egy erőteljes emocionális oldala is. Van értelme szubjektivitásról beszélni a te előadásaid esetében?
– Nem szoktam azt a szót használni, hogy emóció. Szerencsésebbnek tartom, ha impulzusokról beszélünk, testi impulzusokról. Én nem szeretnék ugyanis érzelmeket közvetíteni, csak a testem impulzusait akarom kifejezni. Az érzelem mindig jelentéshez kötött, amit meg lehet osztani, és meg lehet érteni. De az impulzus az valami más. Valami olyan, ami persze az érzelmek kifejezéséhez is szükséges, viszont nem lehet egy az egyben lefordítani. Ha megpróbálod kisilabizálni, mit jelent, talán felismersz bizonyos érzelmeket, de sosem tudod teljes biztonsággal azonosítani őket.
– Akkor emóció helyett beszéljünk inkább vágyról ebben a kontextusban?
– A vágy hasonló az impulzushoz, de nem ugyanaz a kettő.
– Lehetségesnek tartod, hogy egyszer emberi test nélküli koreográfián dolgozz?
– Abszolút, nagyon izgat a téma. Főleg azért, mert az előadásaimban nem az emberi testé a vezető szerep. A tánc számomra ugyanolyan jelentőséggel bír, mint a hang vagy éppen a fény. Igazság szerint kísérleteztem már azon, hogy készítsek egy test nélküli, csak audiovizuális koreográfiát. Ettől függetlenül viszont az emberi test számomra lenyűgöző alapanyag.
– Az előadásaidban a testen, a mozdulaton kívül fontos szerep jut a térnek és az időnek is, valahol azt olvastam, hogy a metodológiádat téridős szerkezetűnek nevezik. Hogyan képzeljünk el egy téridős előadást?
– Engem igazából az érdekel, hogyan tudom szabályozni a testek idejét. Nemcsak a saját testemét, de azon keresztül a közönség testét, a közönség idejét is. A mozdulatokkal ugyanis ezt megteheted: szabályozni tudod a percepciót. Ha például egy egyszerű, sima kézmozdulatot teszel, az önmagában semmi, de ha lelassítod, és valami pluszt rendelsz hozzá, máris másképp érzékeled. Szerintem nagyon érdekes, hogy a mozdulat a tér és az idő segítségével milyen hatást gyakorol a közönségre.
– Van ennek bármi köze a fizikához, a relativitáselmélethez vagy például a húrelmélethez?
– Nem, nem igazán. Nagyon érdekel a fizika, és nagyon szeretném megérteni, mondjuk, a húrelméletet, talán tudattalanul feszegetem is ezeket a határokat, de alapvetően nincs köze hozzájuk.
– A tegnapi előadásaidban megfigyeltem, hogy a hihetetlen dinamika ellenére szinte végig egy fix ponton, a színpad közepén állsz, és nem mozdulsz ki onnan. Miért?
– Ezek szóló előadások. A szólóknak pedig számomra az a tétjük, hogy megmutassam általuk a színpad határait. Azért választok egy adott pontot, mert annak a pontnak, éppúgy, mint a matematikában, nincsenek határai. Ez a koncepció. Ha egy pontba sűríted, megnyílik a tér, és érzékelhetővé válik a kiterjedése.
– Ebben, gondolom, a vizuális elemeknek is jelentőségük van. A koreográfiáidnál te álmodod meg, és te is kivitelezed a hangot, a fényt, vagyis a vizuális világot. Mi a fontosabb számodra? A mozgás vagy a látvány?
– A kinetika izgat igazán, ezért erre is fókuszálok. Persze a kettőt nem egyszerű szétválasztani, mert valahol a tánc is vizuális művészet, és egyébként is a fény teszi lehetővé, hogy érzékeld a táncot. Valószínűleg ezért is kreálom én magam a látványvilágot. Nagyon nagy szerepe van az idő szabályozásában annak, hogy hogyan mutatod meg a mozdulatot.
– El tudod képzelni, hogy valaha technikai bázis nélkül készíts koreográfiát?
– A vizualitás elég fontos, de azt hiszem, azért érdekes lehet egy fény nélküli koreográfia is. Mondjuk, egy, csak a bőr stimulációjával foglalkozó koreográfia.
– Hogy jön létre egy-egy előadás? Mi készül el legelőször?
– Mivel az előadásaim magja mindig az impulzus, elő-ször azt kell megtalálnom magamban. Miután megvan, ki kell találnom a koncepciót. Persze sokszor megesik, hogy ragaszkodom egy-egy érdekesebb mozdulathoz vagy kifejezésformához, de ehhez mindenképp meg kell értenem, számomra mi a jelentősége annak. Mikor a koncepciót készítem, általában vázlatokat is rajzolok, absztrakt vonalakat. Ez olyan nekem, mint a kotta, aminek a segítségével aztán megkomponálhatom az előadást. Ezt a kottát töltöm meg tánccal és vizuális elemekkel. A gyakorlatban ehhez mindig a zenét állítom össze először, mert a zene képes aztán szabályozni az időt.
– Úgy tűnik, az idő számodra a legfontosabb.
– Igen, abszolút. Az idő a mozgás maga.
– Gyakran hangsúlyozod az előadásaiddal kapcsolatban, és most is említetted, hogy nem kell mögöttük jelentést vagy üzenetet keresni. Mégis, a tegnapi koreográfiáidnál, főleg a második, a Holistic Strata esetében az az érzésem támadt, hogy itt valahol a virtualitás és a realitás összemosódásáról is szó van. Mint művész miért érzed problematikusnak a kettő közötti határok eltűnését vagy kijelölését?
– Ha például tévét nézel, vagy bekapcsolod a komputered, amit manapság mindenki gyakran megtesz, igazából pixelekkel találkozol. A pixel persze csak egy karakter, de ha elvonatkoztatsz ettől, a karakterek összeállnak, és kirajzolnak, mondjuk, egy emberi arcot. Az arc mögött viszont attól még a pixel szabályozza azt, hogy mit látsz. Az én generációm (most harminchét éves vagyok) már tévén nőtt fel, én mégsem bízom igazán a tévében. Nem nagyon hiszek abban az igazságban, amit a pixelek formáznak; nem bízhatunk vakon az információban. Ez az egyik oldala a dolognak. A másik, hogy véleményem szerint nincs is értelme határokról beszélnünk virtualitás és realitás között, mivel a virtualitás a realitás részévé vált. A legtöbb ember egyszerre él mind a kettőben, és ugyanúgy valóságosnak éli meg őket. A virtualitás ugyanúgy realitás. Kicsit filozofikusabb megközelítésben pedig igazából sosem tudod megállapítani valamiről, amit látsz, hogy tényleges-e, vagy sem. Nincs bizonyítékod arra sem, hogy valóban létezel. Szerintem ezért nem az a kérdés, hogy hol vannak a határok virtualitás és realitás között, inkább az, hogy mit akarsz elhinni, és mit akarsz valóságosnak megélni. Én ezzel játszom a darabjaimban.Az interjút készítette: Komjáthy Zsuzsanna