Accumulated Layout

A kortárs japán művészeti paletta egyik kiemelkedő alakja a 38 éves koreográfus-táncos, aki előadásaiban a digitális univerzumba belezuhanó ember mozdulatainak szoros olvasatát tűzi ki céljául. Hiroaki Umeda mozdulatszínháza így a látás, a hallás, az érzékelés, és a tér-idő tapasztalat határaira fókuszál. Ebben a színházban többé nem az a kérdés, hogy a színpadon megjelenő alak milyen érzelmeket közvetít, vagy milyen történetet mesél el, esetleg milyen fizikai attrakcióra készül, hanem az, hogy miként alakul át az emberi test helye és észlelhetősége a technológiák mindennapos zaj-örvényében. Ezek a poszthumán látképek így egyfelől arra irányítják a nézők figyelmét, hogy miként látszódhat és épülhet újjá az ember (mint test és szubjektum) a digitális technológia korában, illetve arra is rámutatnak, hogy a nézők – érzéki csalódásoknak is kitett – érzékelő testtel rendelkeznek. Vagyis a nézés határait, új területeit veszik célba.
Az elsőként bemutatott szóló, az Accumulated Layout (nagyjából: Megsokszorozódott elrendezés) alapvetően a mozgás és a világítástechnika segítségével hozott létre olyan tűpontosra komponált percepciós kalandokat, amelyek az elidegenített emberi mozdulatok hatásesztétikáját aknázták ki. Például a tekintet számára hirtelen követhetetlen gyorsaságúvá váló karkörzések, majd azok hirtelen megállításai a mozgóképpé alakulás sajátos stációiként jelentek meg. A fekete-fehér térben Hiroaki Umeda darabossá, szakadozottá, vagy máskor nagyon is fluiddá váló mozdulatait a világítás irányainak (oldalról, elölről, hátulról jövő) és módozatainak (éles, középerős, gyenge fény) váltakozása szervezte olyan látvánnyá, amely a filmek és számítógépes animációk észlelési konvencióit idézte meg. Tehát a fény le- és felkapcsolása révén működtetett villámgyors vágástechnika következtében néha úgy tűnt, mintha darabosan rögzített videót néznénk, máskor egyenesen egy pixelekből felépülő, életlenné váló számítógépes grafika tárult a tekintet elé. Ezek a megtört, átalakított, újrakeretezett mozdulatok pedig végső soron az emberi test mechanikus robottá válását is előrevetítették.
A vizuális varázslat kiegészült a technológia szonorikus környezetével: zajok, különféle hangfrekvencián megszólaló, zenévé összeálló zörejek és hangeffektusok keretezték az emberi test újraszerveződését. Az elektronikus morajlások sok esetben olyan kíméletlenül hangossá váltak, hogy a néző nem pusztán a fülön keresztül és által érezte őket, hanem az egész test átvette azok frekvenciáját és ritmusát. Így a hangok a testben vertek olyan dübörgő visszhangokat, melyek minden gond nélkül háttérbe szorították például az ember saját szívdobogását. Ezért is tűnt meghatónak, amikor ebből a gyors és lehengerlő elektronikus vizuális-szonorikus környezetből néha kihallatszott a fáradó emberi test is: a táncos lihegése, fáradtsága, a testi erőnlét határai.
S míg az Accumulated Layout-ot a képpé és robottá váló emberi test kísértetiessége határozta meg, addig a második szóló, a Holistic Strata (Holisztikus réteg) esetében némiképp elveszni látszott az áramló fénypontok közegében meghajló emberi test bemutatásának ötletessége. Mert bár kétségkívül igen imponáló volt, ahogyan a néha pixelörvényként, néha hóviharként, máskor űrbéli csillagözönként feltűnő digitális fénypontok és őket kísérő hangeffektusok szó szerint beburkolták Hiroaki Umeda testét, adathalmazzá alakítva azt, ám a mozdulatok koreográfiája, valamint az ezek alapján létrejövő látványok és percepciós lelemények egy idő után mintha önmagukat ismételték volna. Mindeközben a médiatechnológia és ember találkozásának pillanatában megtapasztalhatóvá válhatott az, ahogyan a hang, a kép és a test rétegei újraírják egymást.
Ebben a felgyorsuló, majd lelassuló csillagviharban ott hajladozott maga az ember, aprón, de láthatóan, megtörve és megváltoztatva a rendszertelennek tűnő rendet. Az előadásban alkalmazott érzékelő technológia révén ugyanis a táncos izmainak mozgatásából származó fizikai adatok összehangolódtak a vetített pixelörvényekkel, így alakítva egymás ritmusát, illetve mozgási irányát a harmónia és ellentartás dialektikájában. Tehát az ember mint fizikai adattömeg a fénypontokból felépülő adatuniverzum közegében olyan, a nézői érzékszerveket stimuláló multiszenzorális és intermediális élményt kínált, amelyik a tér és idő ismert koordinátáit újjászervezte. Ezzel párhuzamosan ismét kiemelten fontossá vált a nézői észlelés érzékennyé tétele, amely során a bevett, egyes médiumokhoz kötődő percepciós konvenciók keresztezték és átalakították egymást.
A Trafóban bemutatott két táncelőadás a digitális-elektronikus kultúra észlelési tréningjeiként mutatott rá a linearitás elvesztésének érzéki tapasztalatára, a képpontok felől újraszerveződő emberi test határaira, valamint a fizikai és digitális adatok egymásra hatására. Tehát nézőként nem pusztán azért volt izgalmas látni Hiroaki Umeda két táncszólóját, mert a látás és a hallás érzékrendszerein túl az egész emberi test reflektáltan és letagadhatatlanul bevonódott a befogadás folyamatába, hanem azért is, mert megtapasztalhatóvá vált az, hogy az újmédia használata által tudatosuló észlelési keretek hogyan hozzák létre – Boenisch szavaival élve – „az információ feldolgozásának és rendszerezésének újfajta sztenderdjeit, ide értve azt az esztétikai információt is, amelyet művészetnek nevezünk”. [3]