Sajnos annak ellenére, hogy a karaktereken látszik kitaláltságuk, a teljes koncepció mégsem működik jól. Azt hiszem, azért, mert ezek a tulajdonságok, külsőségesek maradnak, nem válnak a figurák szerves részévé, így cselekedeteik és viselkedésük menthetetlenül modorosságba fut.

Nehéz mérlegelni és igazságosan véleményt formálni egy vidéki színház teljesítményéről. Nehezebb, mint egy budapesti társulatéról. A vidéki színházaknak ugyanis számos olyan elvárásnak kell megfelelniük, amelyeknek a budapestieknek nem, vagy másképp, és a fővárostól eltérő körülmények között kell működniük, értékelhető teljesítményt felmutatniuk. Egy vidéki színtársulat nem apellálhat arra, hogy majd cserélődik a közönség, ha nem tetszik neki, amit lát, mert „túl progresszív”, „túl elvont” vagy egyszerűen csak „szokatlan”. A vidéki társulatnak ugyanis viszonylag szűk számú potenciális nézője van, akik eleve jóval homogénebb közönséget alkotnak, s akik ízlésének a színház eleget kell tegyen, amennyiben nem üres nézőtér előtt akar játszani. Továbbá: egy vidéki színház semmi estre sincs olyan jó anyagi helyzetben, mint egyre több vidéki stadion. Például a debreceni. Éles a kontraszt. A Csokonai Nemzeti Színház kamaraépületébe érkező közönség omladozó falak közt, feslett székeken kap helyet.
Ez tehát a kontextus, amelyet nem hagyhatok figyelmen kívül; mindennek fényében Méhes László rendezésén nem kérem számon a kortárs színházi trendeket, sem valamiféle haladó szemléletet, újítást vagy újdonságot. Van azonban egy olyan szempont, amit mindenképpen, minden körülmények közt eliminálhatatlannak tartok: ez pedig a jó ízlés. Ennek hiánya már első pillantásra, a színpadi látványt mustrálva szembetűnik. Rózsa István díszlete az olasz kikötővároska házfalait, terét és magát a kikötőt ábrázolja, két oldalt, az emeleten ablakokkal, amelyek a játék szerves részét képezik, valamint forgatható falakkal, amelyek másik oldala újabb helyszíneket, belső tereket jelenít meg. A térhasználat átlátható, jól működő és átgondolt, de a színek, a fények, a falak festése együtt túl soknak hatnak, és a könnyű érthetőségen kívül egyebet nem látszanak szolgálni. Ez utóbbi igaz Horváth Kata jelmezeire is; nagyjából így képzelhető el a korabeli halászok és feleségeik öltözete, de további gondolat nem érhető tetten a koncepción.

Miske László, Mercs János és Mészáros Tibor / fotók: Máthé András

Az előadás legkidolgozottabb és legjobban átgondolt szegmense a színészi mozgás, illetve az egyes karakterek felépítése. A teljes színpadi jelenlétet az előadás humorának egyik alapvető forrása határozza meg: a túlzás. Katona Gábor koreográfiájában egyrészt minden el van túlozva: a verekedéseknél senki nem kíméli a másikat, sem asszony, sem férfi – a Bud Spencer–Terence Hill filmeket idézi, ahogy a színészek akrobatikus elemekkel vegyítve „püfölik” egymást, ugyanakkor a színpadi járás settenkedő rajzfilmfigurák mozgására emlékeztet. Az egyes jelenetek alatt a tér is működésbe lép, például a színpad két oldalán csiki-csuki játék az ablakokkal ad ritmust az utca két oldalán lakó, egymással ellenséges asszonyok civakodásának.

Szűcs Kata, Vranyecz Artúr és Dargó Gergely

Ez a karikatúraszerűség nemcsak a mozgásban, de a színészi játék egészén tetten érhető; mindegyik karakternek megvannak a maga furcsa jellegzetességei, amelyek komikussá rajzolják őt. Ebből a szempontból talán Mercs János figurája a legsikerültebb, aki érzékelhetően nagy tetszést vált ki a közönségből, ahogy végighadarja Fortuno szerepét. Mészáros Tibor Titta Nanéjának jellegzetes vonása, hogy magatehetetlenül áll, félszegen mutogat, és gyakran hisztérikusan felviszi hangját – ez azonban már kevésbé működik jól. Vranyecz Artúr jegyzője pedig egyszerűen szellemtelen: ennek a karakternek a komikumát az adja, hogy látjuk sliccet felhúzni és halljuk szellenteni, majd a kihallgatás során mindegyik nő előtt külön-külön ellejti táncát, amelyet már első alkalommal is kínos érzés figyelemmel követni a nézőtérről. Sajnos annak ellenére, hogy a karaktereken látszik kitaláltságuk, a teljes koncepció mégsem működik jól. Azt hiszem, azért, mert ezek a tulajdonságok, külsőségesek maradnak, nem válnak a figurák szerves részévé, így cselekedeteik és viselkedésük menthetetlenül modorosságba fut.

Szűcs Kata, Szakács Hajnalka, Majzik Edit, Varga Klári és Pál Hunor

Méhes László rendezése érthető módon próbál megfelelni annak az ízlésvilágnak, amely korhű díszletet, kellemes zenét (színpadi zenész és zenei munkatárs: Dargó Gergely) és sziporkázó poénokat vár el. Azonban az, hogy az előadás humora nem lép túl a puki-böfi-csúnyabeszéd mátrixán, sokkal kevésbé megbocsájtható annál, mint hogy nem mutat fel semmi különöset.

Carlo Goldoni: A chioggiai csetepaté
Fordította: Török Tamara, Zenei munkatárs: Dargó Gergely. Koreográfus: Katona Gábor. Díszlettervező: Rózsa István. Jelmeztervező: Horváth Kata. Ügyelő: Sárkány Gyula. Súgó: Varga Nikolett. Rendezőasszisztens: Sóvágó Csaba. Rendező: Méhes László.
Színészek: Varga Klári, Szűcs Kata, Krajcsi Nikolett, Majzik Edit, Szakács Hajnalka, Bakota Árpád, Mercs János, Mészáros Tibor, Papp István, Pál Hunor, Miske László, Vranyecz Artúr, Rózsa László e.h. / Sóvágó Csaba.

Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen, 2015. április 18.