A súlyos és mégis élvezetes előadás a Katona újabb érájának egyik legizgalmasabb, legmonstruózusabb vállalkozása.

Egy fikarcnyi aktuálpolitika sincs Schilling Árpád nagyszabású Faustjában. Csak a lét, a filozófia, a létfilozófia, s a világ dolgai felett való borongás. Pontosan úgy, ahogy Johann Wolfgang von Goethe elképzelte az ő grandiózus víziójában. Azt persze nem tudhatjuk, hogyan is képzelte, csak birkózunk a Fausttal, e titokzatos, nehéz olvasmánnyal, amelyet, attól tartok, az Y és Z generáció egy része, amely klipeken és facebookon nevelődött, már nem óhajt hosszú órákon át elmélyülten olvasni, elemezni. Nem mintha a nemzedékekkel előttük járók ismernék az egyedül autentikus olvasatot.
Az a mélybe húzó napi szenny, ami körülvesz bennünket, mindenesetre a színház falain kívül marad. (Csak ki kell lépni az utcára, vagy ki kell nyitni a komputert, s a nyakadba ömlik.) Az előadásban marad a fájdalom, a szépség, a gyötrelem, a szembesülés a puszta lét retteneteivel; az elmúlás, a szerelem, a küzdelem a privát démonokkal. S ott van Mephistopheles, az ember másik arca, rosszabb (?) énje, s a küzdelem az örök kétellyel.
Az a Schilling, aki a Lúzerben egy Marx-szobrot szorongatva a hóna alatt, s önmagát is brutálisan lemeztelenítve mondott radikális kritikát az épp fennálló, szétzüllött világrendről, ezúttal hűvös távolságtartással, eleganciával, rusztikusan és a tárgyra koncentrálva bontotta ki a goethei világképet. Mintha csak megfogadta volna, amit Faust tanításaiból a logikáról olvasott, azazhogy korlátokat, medret kell szabni a szenvedélynek, az érzelmeknek, s ekképpen megmutatni a dolgok igazi természetét, az érzékiség valódi dimenzióit.
Színháztörténeti esemény, egyúttal a kivételes kockázatvállalás példája, hogy a Katona József Színház két estén át játssza a Faust monstruózus két részét. Amelyeket tudvalevőleg évtizedek választanak el egymástól; az ifjúkora óta formált matériát az érett Goethe hatvanévesen, majd’ két évtized múlva öntötte végső formába. A második rész a bonyolultabb dramaturgiai képlet: a szerteágazó mitológiai, kultúrhistóriai elemekkel megtűzdelt motívumrendszer még a drámai költemény ismerőinek is megnehezíti a befogadást. A színház választása mindenesetre logikus, és alapos dramaturgiai munkára vall. (Dramaturg a fiatal Bíró Bence.) A premierhez új szöveg is készült, Márton László korábbi fordítása kiegészült a Faust második részének új, igencsak gördülékeny textusával; a mai közbeszédhez simulva, de a goethei emelkedettséget és poétikai stilizációt megőrizve.

Máté Gábor / fotók: Táborosi András és Nagy Zágon

Az első rész hosszú monológokkal, tirádákkal indul, a Faustot játszó Máté Gábor súlyosan, mégis könnyedén mondja a goethei létfilozófia és poézis leheletkönnyű és ólomsúlyú mondatait. Máté versbeszéde megőrzi a szöveg lebegését, költészetét és vehemenciáját, unalmon innen és túl gyönyörködhetünk a gondolat s a nyelv érzéki szépségében, a goethei filozófia polifóniájában. Aztán jön Mephistopheles, Kulka János megszemélyesítésében, aki hihetetlen könnyedséggel, eleganciával, iróniával, szarkazmussal, s a figura igen sok rétegét kibontva hozza színre a drámai alakot. Kulkának kétségkívül testhezálló szerep a gunyoros, ironikus, realisztikus és mégis elemelt Mephistopheles megformálása. A bohóci jelenlét, a középkék dendiöltöny, a macsó elegancia, a barna cipő a piros zoknival, az örökké kaján, gunyoros arckifejezés, amivel Faust tragédiáját szemléli és kommentálja, kivételes feszültséget teremt a két figura között.

Máté Gábor és Kulka János

S aztán jön a nő, pontosabban egy lány, egy fiatal női test és ártatlan, üde lélek, akit Mephistopheles aranytálcán nyújt át az öregedő, megfáradt, kéjenc Faustnak. Aki vérszemet kapva nemcsak magáévá teszi a leányzót, hanem bele is szeret a maga módján; látjuk, hogy újra fellobban benne az érzéki szenvedély, a férfiemberben sosem múló vágy, a szerelem izzása (szerelem s küzdés nélkül mit ér a lét, mondhatná a mi Madáchunkkal), a ki sosem teljesedő érzékiség lobogása. Egymás bűvkörébe kerülnek, a tudós (a „tanár úr”), az érett férfi, s a fertőzetlen, naiv leányzó, aki még csak most ismerkedik az érzékek birodalmával, a szexus hatalmával, s az érzékiség démonaival.
Faust és Margaréta testi összefonódása, összeolvadása gyönyörűen komponált, festményszerű szcéna az előadásban. A lány ideges remegése, a férfi nyugalma, egybeolvadásuk titokzatos, végzetes, vibráló, végtelen. Mészáros Blanka Margarétája légiesen könnyed, mégis realisztikus. Ahogy becsattog a slampos papucsában, hálóhacukában, majd földet súroló lebegő szoknyában, s ahogy játszadozva, tombolva kitáncol a színről, majd magát kelletve visszatér, s odaadja magát Faustnak, az nem csak szívderítő, és pajkosan érzéki, de gyötrelmességében is magában hordozza az érzéki szépséget, az odaadást, a belefeledkezést. Egy fiatal nő örömét és riadalmát.

Az első rész szépen tagolt epizódokból épül, s ahogy rétegződnek a jelenetek, úgy hatolunk egyre mélyebbre és mélyebbre a lét titkaiba, fájdalmába, gyönyörűségébe. S lassan megjelenik minden, a gondolat ereje, a goethei boszorkányjelenetek orgiasztikus vadsága – a Monori Lili által megformált takarítónő-boszorkány körül lengő, hatalmas fütykösökkel táncolnak dévaj, levadult férfiak. A Nagy Ervin által megformált animális őslény ördögfarokként lóbálja falloszát, hogy aztán feloldódjanak az ilyen démoni jelenetek a gyerekkórus énekében, a zsoltárokban, az újabb és újabb érzéki orgiákban.
Mikor a Katona előadására készülve újraolvastam ifjúkorom enigmatikus olvasmányát (barátom nyomta a kezembe érettségi előtt a Jékely–Kálnoky-fordítást – Európa-kötet, 1974, megjelent 25 000 példányban, ára 32 Ft), mi tagadás, visszarettentem a szerteágazó, ezerfele indázó költői és filozofikus matéria bonyodalmasságától. Tartottam tőle, hogy az előadás kissé unalmas, rosszabb esetben esztétizálóan modoros lesz. De hát Schilling rendezése az első perctől az utolsóig leköti a figyelmet, a szellem kalandját kínálja, szemlélődni s azonosulni hív, s egy percig sem hagy érzéki-szellemi izgalmak nélkül.

A második este karaktere merőben eltér az elsőétől. Frivolan játékos, realisztikus elemekkel tűzdelt, talányosan sokféle epizódot felvonultató színmű szólal meg, ugyancsak polifon szerkezetben. Az előadás adottnak veszi a több száz oldalnyi Faust II. ismeretét, a mitológiai utalásokat, s Goethe képzeletének fantasztikus alakjait. Helénát, a megszülető Homunculust, Thalést, a sziréneket, a griffeket, a császárt és udvarát. Tudjuk persze, hogy a tizenkétezer sornyi versbeszédnek mindössze a negyede hangzik el, s még így is burjánzó szövevénnyel áll szemben a néző; egymással távolian érintkező epizódokkal, amelyeket Mephistopheles és Faust szüntelen szócsatája, szellemi birkózása, évődése abroncsoz össze. És színre lép az örök szépség megtestesítője, Heléna (Bodnár Erika), s az űrsisakos, ufószerű emberkeként színre perdülő Homunculus (Tóth Anita), a szikár Khirónt játszó Székely B. Miklós, s az ironikus minisztert adó Haumann Péter. No meg Nagy Ervin macsó Próteusként, nem beszélve a szirének fiúkórusáról, s a nimfák asszonyairól. Őszintén szólva, néha fejtörést okoz az alakok azonosítása – egy-egy színész több mitológiai vagy goethei szellemalakot is megformál, így aztán koncentráltan kell figyelnünk az epizódokra, az áttűnésekre, a szcenikára, a kimondott szavakra. De hát ez benne van a pakliban, természetesen, ha Faustot nézünk, goethei dimenziókra kell felkészülnünk. Mindehhez járul még a színjátszás elemeltsége, stilizációja, a torzított-ironizált, olykor roncsolt beszédmód, a mozgások koreográfiája, s a játéktér artisztikuma, sokértelműsége. Kulka János Mephistophelese mindvégig megőrzi az első részben is alkalmazott ironikus, gunyoros, szarkasztikus beszédmódját. Ringva odébb táncol, stilizált mozdulatokat végez; a sugallatos zárókép is ilyen szcéna része, mikor a díszítők elkezdik leszedni a már lecsupaszított tér elemeit, kellékeit, végül megfosztják Mephistophelest ruháitól, s ott áll előttünk a férfialak egy szál alsóneműben, de még rituális, ironikus mozdulatokat imitál, szökell, fordul, akárha antik szoborcsoportból, Leonardo-képből, vagy valamely XX. századi festményről lépett volna elénk.

Bodnár Erika és Máté Gábor

Az első rész szinte csupasz színpadon játszódik, jórészt egy rusztikus faágy a díszlet, melyen egybekel Faust és Margaréta. A második rész szétterülő, pompás látványt kínál. Ágh Márton pusztuló, gazdag polgári lakásbelsőt álmodott színre, ívelt, kazettás üvegfallal, osztott térrel, bútorokkal zsúfolt szalonnal, lepusztult (pesti) fürdőszobával, s konyhával, ahol még főzőcskéznek is valamit, szállnak az illatok, lejönnek a nézőtérre, s a szereplők némelyike időnként tovább keveri-kavarja a boszorkánykonyha étkeit. Láng csap ki a fazékból, hosszan lobog a sötétben; a magasra helyezett galériáról szereplők huppannak a színre, Keresztes Tamás Philemonja, vagy Bodnár Erika Baucisa, s állandóan jelen van a kórus, a gyerekek és asszonyok zsolozsmázó éneke. Mindezen elemek a kompozíció részei, laza puzzle-ként összerakott kirakós játék építőkockái, amelyek végül is mégis összeállnak valamiféle harmonikus egésszé, életérzéssé, világszemléletté. Nyilván igaza van a fordítónak, Márton Lászlónak, mikor azt mondja, hogy „a Faust II.-be Goethe gátlástalanul és válogatás nélkül mindent beletömködött, ami fiókjaiban és dossziéiban az előző ötven év során felhalmozódott”. A megkopott, hajdan pompázatos villa a kristálycsillárral, a mennyezeti stukkókkal, meg az ócska fürdőszoba a még ócskább bojlerével magán viseli a letűnt korok emlékképeit. (Valahogy úgy, mint Purcărete A viharjában a fejtetőre állított, pislákoló csillár.) A slampos, viseltes háziköntösök, a snájdig Mephistopheles kék öltönye, a takarékosan adagolt technikai eszközök, az okostelefonos fényképezkedés antik-modern miliőt varázsolnak, s összekötik a lételméleti dimenziókat egyfajta nosztalgikus kortársi képzelet ironikus visszfényével. A barokkosan zsúfolt képek, jelenetek, a zenei betétek – főként a fiúkórus énekei – különleges kontextust teremtenek. Schilling előadása paradox módon úgy beszél az emberi gyarlóságról, a pusztulásról, az örömről, hogy közben ott pulzál a játékban korunk megannyi gyötrelme; az identitás elvesztése, az individuum frusztrációi, a történelem vargabetűi. Mert hát az ember, a világ alig változik, s ezt nem csak Goethétől tudjuk, aki a létezés úgynevezett közhelyeit emelte a poézis és a filozófia felső dimenzióiba, hanem többektől, a görögöktől a XXI. századi alkotókig.
A súlyos és mégis élvezetes előadás a Katona újabb érájának egyik legizgalmasabb, legmonstruózusabb vállalkozása. Szembemegy a mai trendekkel, a gyors és egyszer használatos hatásmechanizmussal, az instant teatralitással. Gondolati kalandra hívja nézőjét.

Goethe: Faust I–II.
Fordította: Márton László. Zeneszerző: Dargay Marcell. Díszlet-jelmez: Ágh Márton. Dramaturg: Bíró Bence. Fény: Pető József. Asszisztens: Tiwald György. Rendező: Schilling Árpád.
Szereplők: Máté Gábor, Monori Lili m. v., Keresztes Tamás, Székely B. Miklós, Kulka János, Dér Zsolt e. h., Nagy Ervin, Tasnádi Bence, Dankó István, Mészáros Blanka e. h., Haumann Péter, Bodnár Erika, Pelsőczy Réka, Bán János, Tóth Anita, fiúkórus, asszonykórus.

Katona József Színház, 2015. április 25–26.