Schiller Kata felvétele

–Kezdetben zenét tanultál, és karmesternek készültél…
–Az már nagyon régen volt, szinte olyan, mintha meg sem történt volna.
–Mi ösztökélt arra, hogy a zenei tanulmányaidat félbehagyva, huszonhárom éves korodban elkezdj táncolni és később koreografálni?
–Nem volt előre megtervezve: egyszerűen az történt, hogy elmentem Nir Ben Gal egyik amatőröknek tartott workshopjára, és beleszerettem a táncba.
–A zene azonban nem tűnt el nyomtalanul az életedből, hiszen központi szerepet játszik ma is a munkáidban. Például a Silent Ballet vagy a Brilliant Corners című előadásodban úgy tűnik, mintha arra használnád fel a táncot, hogy zenét komponálj.
–A tánc valójában nem más, mint zene: anélkül, hogy a koreográfus különösebb figyelmet fordítana rá, a táncosok mozdulatai önkéntelenül is zenei struktúraként kezdenek el működni, és a táncból végül zenei esemény születik. Ez a tánc természetéből és nem a koreográfus törekvéséből adódik.
–A Plage Romantique-ban is a táncosok teste mint egymást követő hangjegyek hullámzik, és áll össze egyelten zeneművé. Ez korántsem tűnik csupán szerencsés véletlennek.
–Természetesen sok időt töltünk el a mozdulatok mechanizmusának, dinamikájának és ütemezésének a kidolgozásával, melyek a zeneszerzésnek is fontos alapjegyeit képezik. Azt mondhatjuk, hogy a zene egyike azon eszközöknek, vagy helyesebben szólva: nyelveknek, melyeken keresztül a tánc kommunikál. Így természetes, ha megnézel egy táncelőadást, nemcsak hallani, látni is fogod a zenét.
–A Téli utazásban Schubert, a Tavaszi áldozatban Sztravinszkij zenéje, míg a Plage Romantique-ban Pascal Danel popslágere hangzik fel. Milyen szempontok alapján választasz zenét az előadásaidhoz?
–Jó ideje már úgy dolgozom, hogy az előadás zenei világa a koreográfiával párhuzamosan születik meg, tehát nem választok ki előre, majd viszek be egy konkrét dalt a táncosoknak a próbára. A Plage Romantique akusztikus elemeinek is egyik részét élőben, a színpadon hozzák létre a táncosok, míg a másik részét, melyet a próbafolyamat során rögzítettünk, felvételről hallhatja a közönség. Különbözőféleképpen használjuk fel a táncosok mozgásából fakadó hangokat, de a legfontosabb szempont mind közül az, hogy visszatükrözze, ami a színpadon történik. Ezáltal a zenére mint a koreográfia melléktermékére, nem pedig mint egy, az előadásba beemelt idegen elemre tekinthetünk.
–Minek köszönhető, hogy az elmúlt években, úgymond, a free jazz felé vetted az irányt? Ezzel fellazítod az elő-adásaid struktúráját, és utat engedsz a táncosok improvizációinak…
–Az évek során arra kellett rádöbbennem, hogy egyre kevésbé lelem örömömet egy olyan alkotófolyamatban, amelyben mint egy parancsnok, én határozom meg, hogy mi történik a táncosokkal. Ezért inkább arra törekszem, hogy megteremtsem „a lehetőségek terét” a táncosok számára, azaz utat engedjek az önálló gondolkozásnak és munkának, illetve a kreativitásuk kibontakoztatásának. Ezáltal az alkotófolyamat nagyon szabad és nyitott lesz, ugyanakkor sokkal megszerkesztettebb előadások jönnek végül létre, mint mikor mindent egyedül én irányítottam és határoztam meg: mivel nem egy, hanem tíz ember közösen hozza létre a produkciót, még nagyobb szükség van logikus és koherens felépítésre.
–Tehát igyekszel olyan teret és környezetet teremteni, amely inspirálja a táncosokat. Milyen befolyással van – a gazdasági, társadalmi vagy épp kulturális – környezet rád mint koreográfusra?
–Minden hatással van mindenre, így a körülöttünk lévő világ is befolyással bír – nem feltétlenül rám, hanem ránk mint csoportra. A próbafolyamat minden egyes aspektusa, például hogy hol és mennyi ideig dolgozunk együtt, illetve hogy milyen technikai és gazdasági feltételek állnak a rendelkezésünkre, utat talál és felszínre tör a koreográfiában. Az alkotófolyamat tehát nem egy buborékban, az élettől és a valóságtól elszigetelten megy végbe, hanem folyamatos hatások érik.
–A Plage Romantique című produkciótokban az egyik táncos már az elején figyelmezteti a nézőket, hogy az elő-adás nem a romantikáról és a szerelemről fog szólni, és nem is arról, amiről a műsorfüzet ajánlójában olvashattak. Ezzel az előadás egyfajta görbe tükröt állít azon kritikusok elé, akik folyamatosan arra törekednek, hogy egy központi témát vagy valamilyen összefüggő történetet fedezzenek fel a koreográfiáidban.
–Igen, ez is benne van, bár nem volt célom kifigurázni senkit. Az előadás egyik fontos eleme az, hogy folyamatosan ellentmondásba kerül önmagával; például biztos, hogy egy mozdulat vagy egy mozdulatsor teljesen máshogy fog befejeződni, mint ahogy azt az elején gondoltuk. Igazából ugyanaz történik a színpadon, mint az életben: eltervezel valamit, például hogy bemész a munkahelyedre, majd történik valami váratlan, mondjuk, egy közlekedési baleset, és teljesen máshogy végződik a napod, mint ahogy azt reggel még elképzelted. Az előadás is elindul egy úton, de közben bármikor bármilyen új irányba elmehet. Igyekszem meghagyni a koreográfiák nyitottságát: a táncosokkal arra törekszünk, hogy olyan helyzeteket teremtsünk, melyekről nem lehet előre megjósolni, hogy miről fognak szólni, vagy épp mi fog történni bennük. Az előadásokban csupán javaslatokat teszünk, és a nézőre bízzuk, hogyan értelmezi őket, milyen jelentéseket tulajdonít nekik. Nincsen hivatalos értelmezési kerete az előadásnak, nincs olyan, hogy ezt vagy azt jelenti a produkció.
–Történet és központi téma híján hogyan éred el mégis, hogy például a Plage Romantique képes legyen alapvető kérdéseket feltenni a minket körülvevő világról?
–Kilenc ember lép színpadra, ennyi. Igazából semmit nem kellene csinálniuk, elég lenne, ha csak állnának szemben a nézőkkel, már az is egy sor kérdést vetne fel. Csupán annyit teszek, hogy a táncosokat különböző szituációkba helyezem, melyek majd gondolkodásra késztetik a közönséget. Azonban nem szabad megmagyaráznom, hogy az előadás miről is szól, mert ezzel azt sugallnám: nem bízom abban, hogy a nézők megértik azt, amit látnak. Ráadásul – ahogy az előbb is említettem – nincs jó vagy rossz válasz vagy értelmezés. A kilenc táncos azért lép színpadra, hogy különféle dolgokat mutasson, hogy estéről estére valamit közösen létrehozzon, hogy együtt legyen a nézőkkel, akik így megvizsgálhatják, elemezhetik őket és a cselekedeteiket. Ebben a folyamatban nincs szükség rám és a kérdéseimre: az előadás nyitott az értelmezések tág sprektumára.
–A koreográfiáid a zenén és a táncon kívül nem operálnak más médiumokkal. Miért?
–Talán azért, mert engem elsősorban az érdekel, hogy mit csinálnak az emberek. Adott kilenc ember, egy órán keresztül közösen léteznek, mozognak, alkotnak – nem érzem a szükségét, hogy ehhez bármit is hozzá kellene tennem. Számomra ez így teljes.Az interjút készítette: Antal Klaudia