Kutszegi Csaba: Nagy holland provokáció
Engem sikerült provokálniuk: mély empátiával szemlélve a helyzetet, nem szabadulva a hatása alól, szabályos fizikai rosszullétet éreztem, átfutott az agyamon, hogy távozom, de az is, hogy közbelépek, leállítom az előadást, és megmentem a lányt.
Az SZEM idén is sokszínű volt: a két pólusán tematikájukban egymástól határozottan eltérő elő-adásokat láthattunk, de akadt néhány olyan is, amelyen éppen a két véglet közötti termékeny átmenetiség volt megfigyelhető. A bukaresti és a varsói hallgatók stúdiumprezentációkat hoztak, melyek előadásszerűen összefűzött helyzetgyakorlatokból álltak, míg a kaposváriak és a budapestiek készre érlelt előad-ásokkal léptek fel. A kettő közötti – metodikailag izgalmas – átmenetnek gondolom a verscói (Svájc) és az amszterdami–arnheimi ifjú színművészek produkcióját.
Az első nap két „magyar” előadásáról, a Karnyónéról és A brémai muzsikusokról sajnos lemaradtam (mindkettő a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem előadása, a Karnyónét a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemmel közösen hozták létre), de a hírük alapján (az Ódry Színpad sikerelőadásai) bizton állíthatom, hogy egyik sem belterjes helyzetgyakorlat. Számomra a fesztivál a bukaresti I. L. Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetem Szentivánéji álomjával kezdődött, mely előadás külsőségeiben ugyan nem több egy helyzetgyakorlat-füzérnél, de minősége, vagyis a szereplők felkészültségen és féktelen játékkedven nyugvó teljesítménye révén nagyon szerethető színházi élményt nyújt.
Eszköztelen üres térbe (a színház nagyszínpadára, ahol a nézők is helyet foglalnak) egyenként jön be a mindösszesen hét szereplő. Mai, laza, otthoni ruhákban vannak, egyedül a majdani Oberon hord hosszú, vékony bőrkabátot. Szerepnevükön mutatkoznak be, és vele rögtön karakterizálják is magukat: mindegyik mai, hús-vér, kedves-gyarló fiatal ember, mintha Shakespeare rájuk írta volna a darabot. Játszanak, gyakorolják a színészet fogásait, megfelelnek az instrukcióknak, és beleteszik a játékba önmagukat, miközben teljesen természetesek maradnak. A két szerelmespár bonyolódó kalandozása igazi maikamasz-vircsaft, az egy Puckot játszó két (lány–fiú) hallgató egymással, vagyis önmagukkal folyton vitázó-csetepatézó két kedves, parádézó clown, Oberon leginkább enyhén narcisztikus, saját hangjába eléggé szerelmes operaének szakos egyetemistára emlékeztet. A nem megjelenő szereplők hiányát nem érzékeljük, a történet csak a jelen levő hét szereplővel kapcsolatos eseményekre korlátozódik, mégis gördülékeny, és jól pereg, mert a darabot ügyesen és szakszerűen húzták meg.
A kastély (ArtEZ Színművészeti Akadémia) Éder Vera felvétele
A varsói Aleksander Zelwerowicz Nemzeti Színművészeti Akadémia Miskolcra érkezett csapata hasonló módszerekkel szerelte össze kétrészes elő-adását, melynek címe (kicsit ügyetlen magyar fordításban) így hangzik: Shakespeare szerelmes monológok és dialógok I. és II. (de maradjunk abban, hogy ez a magyar cím csak általában a többféle értelmezhetőségre akar utalni, mint a sokszor emlegetett „a királynőt megölni nem kell félnetek” idézet). A lengyel fiatalok azt kapták feladatul, hogy szabadon, tehát többféleképpen értelmezzék a kiválasztott monológokat és dialógokat, ennek megfelelően kísérleteik eredményei is igen eltérőek. Egy azonban bizonyos: minden olyan próbálkozás, amelyben a szereplők saját, belül őszintén és közvetlenül átélt-megélt, mai figurákra alkalmazták a veretes sorokat, rögtön színházi előadássá vált, míg ez nem történt meg, ha távolról közelítettek a jelenetre, ha kicsit pátoszosan, manírosan, régebbi korok stílusát idézve próbálták megoldani a feladatot. Stúdiumnak persze ez utóbbi is igen hasznos, de például a Macbeth-jelenetek, amelyekben egy mai fiatal nő régi tragikák hangján és modorában szólalt meg, nem ragadták magukkal a nézőt. Nekem az első Rómeó és Júlia-jelenetek kissé erőltetett „modern felfogása” sem jött be (mai fényképész Rómeó fotókról idézi fel a történetet, és szerelmét ábrázoló felvételeivel beszélget). Ám az utolsó Rómeó-változat, amelyben Júlia egy különórákra hajszolt kamasz lány (az erkélyre például, ahol Rómeó kilesi, sutyiban lóg ki cigizni és megpihenni egy kicsit), mának szóló, őszinte és hiteles képeket villant fel.
A délutáni és esti lengyel Shakespeare-monológok között el lehetett csípni a svájci Dimitri Színművészeti Iskola alig egyórás, Lopott arcok könyve című előadását. Ez bizony átmenet a helyzetgyakorlat és az előadás között, mert bár a produkció minden ízében az utóbbi (sőt: a nézőre erősen hatni akaró, valóságos show-műsor), mégis gyakorlatsorozat-jellege (is) van. A főszereplője ugyanis szellemesen összefűzött kis jelenetekben mindenfajta tudását igyekszik bemutatni: zongorázik, énekel, táncol-mozog, kellékezik-vetkőzik-öltözik, és persze beszél, magyaráz, monologizál – vagy négy nyelven, köztük magyarul is. A one man show alakítója – a neve alapján (is) – magyar, sokrétű nyelvtudása révén pedig minden bizonnyal külföldön élő magyar. Játékán nemcsak a nyelvi és kulturális sokféleség érződik, hanem iskolájának tradíciói is: a ma már főiskolai rangú intézmény eredetileg bohócképző volt, és falai közt ma is folyik klasszikus bohócképzés, commedia dell’arte és egyéb veretes módszertanok oktatása, de láthatóan egyre inkább nyitnak az újcirkusz és a fizikai színház felé is. A Lopott arcok könyve sem csak felszínesen nevettetni akarja a nézőt, drámai atmoszféra is jelen van az előadáson: központi alakja az emlékei révén identitását, gyökereit keresi, miközben határozottan hitet tesz az egyik legfőbb érték, az egyén szabadsága mellett. A tartozni valahova és a teljes függetlenségre törekvés paradoxonja táplálja a darab eredendő drámaiságát. Igen beszédes, hogy a főszereplő férfi már valamikor a darab elején egyszer csak hirtelen belecsap a Traviata híres Sempre libera-áriájába, mellyel igencsak érzékletesen (és persze kellő nevettető bohóckodással) felveti az örök elkötelezettség és a szabad élet kettősségét. A Lopott arcok könyve – a kortárs abszurd és groteszk, „mutatványos” jeleneteiben – számos jól átgondolt, ínyenceknek való finom utalást is tartalmaz.
A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem Nincstelenek-előadásán annak a folyamatnak a végeredményét lehet megszemlélni, amelyben egy beszédvizsga részletei – szakszerű beavatkozás révén – jól sikerült előadássá érnek össze. Ez csak akkor következhet be, ha a téma, a szövegrészletek, a felhasznált irodalmi alkotás eleve szinte kiált a darabokra szedés és újra-összerakás felé. Borbély Szilárd regénye eleve nem lineáris cselekményszál és szabályos kronológia mentén szerveződik, hanem az időmetszetek és az események önkényesen, vagy inkább véletlenszerűen, vagy még inkább titkos törvényszerűségek, például a prímszámok tudományosan máig megfejtetlen egymást követése alapján cserélődnek (az író a regényben folytonosan hivatkozik a csak eggyel és önmagával osztható, „misztikus számokra”).
Olvasás közben az ember hajlamos azt gondolni, tökéletes a szerkezet, egyik sort, jelenetet sem szabadna meghúzni, kibővíteni, áthelyezni, felcserélni a másikkal, de mindeközben az is érződik, hogy a regényben mégis bármi felcserélhető bármivel, nem lesz tökéletlen a forma, hiszen benne minden részlet valamilyen oszthatatlan (lásd: prímszám) nagy egyet szolgál, aminek érzékeléséhez egyszerre kell líra és logika, istenhit és matematika. A Nincsteleneknek tehát bármennyi és bármelyik jelenetét „károkozás” nélkül ki lehet szerkeszteni és színpadra lehet vinni, mert valamilyen kozmikus-szakrális homeosztázis mintha mindig helyreállítaná az egyensúlyt, eggyé és oszthatatlanná tenné a fragmentumok halmazát. Talán ezt eleve tudta az osztályfőnök rendező Máté Gábor (vagy menet közben ismerte fel), mindenesetre a „diákszínjátszós”, szerény, de ötletes eszközökkel (kellékekkel, díszlet- és jelmezjelzésekkel) szcenírozott beszédgyakorlat-jelenetek végig izgalmas, humoros és/vagy lírai előadássá állnak össze. Az alapanyag tehát mintha megmunkálná önmagát, persze tudható, hogy ehhez kellett egy Máté Gábor és egy rendkívül tehetségesnek tetsző, fogékony-érzékeny osztály. (Természetesen más előadások rendezőtanárai és előadói is érdemelnének kiemelt dicséretet, de a Nincstelenekkel idén a budapesti egyetemisták produkálták a fesztivál kimagaslóan legjobb előadását.)
Lopott arcok könyve (Dimitri Színművészeti Iskola) Éder Vera felvétele
A leginkább provokatív előadás díja pedig a hollandoknak járna a Franz Kafka regénye alapján készült, A kastély című előadásért. A stúdiumgyakorlat vagy készre csiszolt előadás kettőssége esetükben az elő-adáson belül egy markáns húzás, egy hirtelen, éles téma-, módszer- és stílusváltás bedobásával jelenik meg. Az amszterdami és arnheimi székhelyű ArtEZ Színművészeti Akadémia hallgatói majd’ egy óráig míves, szövegben, mozgásban, gesztusokban, elő-adásmódban pontosan kidolgozott, látványvilága minden részletében igen esztétikus (bár már ebben a részben is többször provokálóan formabontó) produkcióval rukkoltak ki, aztán amikor már mindenki azt gondolta, hogy vége az előadásnak, rátettek egy spontán improvizációnak feltüntetett akciózós félórát, mintha csak ráadásként módszertani prezentációt mutatnának be a nagyérdeműnek. A hollandiai produkció élesen különbözik a kelet-európaiaktól abban is, hogy az első, előadásszerű része egyáltalán nem szegény színházi eszközökkel készült. És a több pénz nemcsak kényelmet és jólszituáltság-látszatot teremt, hanem bizonyos esetekben más esztétikai minőséget is eredményez. Az ArtEZ-hallgatók műgonddal testükre szabott, jó minőségű, jelentéskódokat is hordozó jelmezekben lépnek fel, öröm látni megjelenésük kortárs artisztikus szépségét. A jó jelmez felnagyítja, hangsúlyozza a testnyelvet, az apró gesztusokat is, eltakarja a naturális látvány egy részét, ezáltal a másik részét kiemeli. Az alakítás külön tudománya viselni a jelmezt, és ez csak akkor gyakorolható, ha van is testre alakított, minőségi kosztüm.
Az egy részben játszott, összesen nyolcvanperces előadásban persze meg sem kísérlik a Kafka-regény cselekményének még csak jelzésszerű visszaadását sem, viszont arról igencsak differenciált képet festenek, hogy miként manipulálja a hatalom az egyént, hogyan kényszeríti természetes ösztönvilágának elfojtására, mennyire képes deformálni a lelkeket. A faluba érkezett földmérő idegenül mozog a számára átláthatatlan világban, csak lassan ismeri fel, hogy a helyiek, akik látszólag otthonosak (és látszólag jót akarnak neki) szintén idegennek érzik magukat, mert ők sem láthatják át a rendszer működését – ennek megjelenítése zajlik az első egységben, esztétikai kódolásban: különböző abszurd, torz akciókkal, elvont jeleléssel, helyenként sokkoló, naturalisztikus képekkel. Aztán, mintha csak vége lenne az előadásnak, a társaság „átmegy civilbe”, és nemsokára kiderül, hogy napjainkban is, még egy művészpályára készülő fiatal felnőtt európai polgár is a végtelenségig megalázható, kiközösíthető. A hatalmi befolyást gyakorló személy (kvázi rendező, kvázi tanár főnéni) a teljes önfeladás és közönségkiszolgálás érdekében embertelen, konkrétan testbe és lélekbe vágó utasítások végrehajtására kényszeríti az egyik női szereplőt (egy kiválasztott művégtagot, konkrétan műlábat, alsó testnyílásán át meg kell próbálnia magába feldugni). A közvetlenül a rövid ingben kínlódó hölgy mögött ülő osztálytárs beárulja, hogy az ing alatt nem is teljesen meztelen, így tehát csak imitálja a feladatot. Ezért súlyos büntetést kap: már teljesen kiborulva-zokogva a nézők közé kell mennie, és mindenkitől bocsánatot kell kérnie, mert csalt. Engem sikerült provokálniuk: mély empátiával szemlélve a helyzetet, nem szabadulva a hatása alól, szabályos fizikai rosszullétet éreztem, átfutott az agyamon, hogy távozom, de az is, hogy közbelépek, leállítom az előadást, és megmentem a lányt. De nálunk ez utóbbi (még?) nincs benne a színházi kultú-rában, talán sok vérnek is el kell folynia a színpadon (kevés szándékos folyatását már láthattuk nemegyszer), hogy közbe merjünk lépni. Nagyon valószínűnek tartom, hogy a hollandiai fiatalok (rendező osztályfőnökükkel közösen) direkt azt tesztelik, lesz-e, aki beszól, közbelép.
Shakespeare szerelmes monológok és dialógok (Aleksander Zelwerowicz Nemzeti Színművészeti Akadémia) Éder Vera felvétele
A kaposvári egyetemisták első világháborús szörnyűségeket felidéző előadása – A kastélyhoz képest – számomra lírai dajkamesének tűnt. Annál is inkább, mert a ma élő emberek már kivétel nélkül konkrétan mesélés útján birtokolhatnak csak személyes információkat a Nagy Háborúról. Erről szóló mesét viszont az én generációm tagjai elég sokat hallhattak, hiszen nagyszüleink gyerekként, ifjúként személyesen élték meg az eseményeket. Ebben a témában a mesélés (az oral history) azért is értékelődik fel, mert az első világháború korából rögzített hangos-mozgóképes dokumentumok gyakorlatilag nem vagy alig maradtak fenn. Ezért jó ötlet, hogy a huszonéves hallgatóknak családjukban felmenőik első világháborús emlékeit kellett kutatniuk, és a fellelt pár mondatos történeteket be is illesztették az előadásba. Így lett a mai fiataloknak közük a száz évvel ezelőtti történelmi eseményekhez, és ez a generációs távolság és személyesség teszi hitelessé az előadást. Melynek – ellentétben a fesztivál kísérő anyagaiban olvasható információkkal – vajmi kevés köze van Molnár Ferenc A fehér felhő című „mirákulumához”. A Kaposvári Egyetem Művészeti Karának előadása sokkal inkább a Nemzeti Színházban is bemutatott, éppen A fehér felhő elé rendezett Fekete ég – háborús előhang című egyfelvonásos egy változata. Tehát egy történelmi, emlékezős színházi tabló, sok-sok tragikus, rémségeket feltáró, valamint „szép”, lírai jelenettel, zenével, énekkel, mozgásos akciókkal. A produkció történelmi és színészi „továbbtanuláshoz” egyaránt jó alkalmat teremt, néhány részletében színházi élménnyé a már fentebb említett generációs távolság ellenére megteremtett bensőséges, lírai hangulat révén válik. És ez utóbbi persze Molnár Ferenctől sem idegen.
