...az elektronikus média által kínált világban felnőve-élve, az egész létező világ folyamatosan önmaga paródiájának tetszik.

Ritkán kezdem a cikkemet privát tetszési indexem közzétételével, de ezúttal már ez elején kikívánkozik belőlem: a Cukor Kreml nagyszerű előadás, káprázatosan jó jelenetei is vannak. Mintha mindazok a kísérletek, amelyeket mostanság az „y” generáció új színházfelfogásának gondolunk-nevezünk, ebben az előadásban valóban újszerű, komplex színházi nyelvvé álltak volna össze. Ahhoz, hogy ez sikerülhessen, a valódi, nem agyonnyúzott kortárs kliséket felületesen tologató, hanem tényleg elmélyült alkotómunka mellett szerencsés találkozásokra (avagy jó választásokra) is szükség van.
Vlagyimir Szorokin írói módszerét és különösen regényeinek tartalmi extravaganciáit a mai huszon- és harmincévesek – az ábra szerint – „tolmács nélkül is” pillanatok alatt értelmezik és magától értetődően magukévá teszik, pedig az orosz fenegyerek-író idén a hatodik ikszet is átlépi. Nem is generációs tudathasonlóság köti össze például a mai magyar fiatal, saját arculatot, kifejezésformát kereső nemzedék tagjait a lázadás és másként gondolkodás mibenlétét már a Brezsnyev-korszakban kóstolgató orosz íróval, hanem az eltérő társadalmi talajon termelődő, ám speciális okok miatt csereszabatos kulturális-politikai látásmód. A múlt század hetvenes éveiben a szoc-art mozgalomhoz csatlakozott orosz írók kb. úgy viszonyultak a mindent átszövő, hazug, üres, sematikus, komolyan nem vehető, erőszakosan sulykolt, a vízcsapból is állandóan folyó (politikai) életklisékhez, mint később az Internet-korszak média uralta világában szocializálódott „y” generáció tagjai az őrájuk zúduló, „magasabb szinten” újratermelődött, saját (fogyasztói-technikai) életkliséikhez. Szorokinék úgy lázadtak, hogy látszólag a végtelenségig komolyan vették a komolyan vehetetlent, az abszurditásig fokozták az üres, hazug frázisok és gesztusok sulykolását, míg nem minden önmaga paródiájába fordult át. A mai harmincasok gyerekkoruk óta életük jelentős részét olyan virtuális világban töltik (az Internet és más hír-, információ és reklámközlő médiumok kereszttüzében), amelyben semmi nem vehető komolyan, szinte minden kvázi, hazug, üres és sematikus. Nem túlzás azt állítani, hogy az elektronikus média által kínált világban felnőve-élve, az egész létező világ folyamatosan önmaga paródiájának tetszik. Nincs is mit csodálkozni azon, ha e korosztály mindent az abszurditásig hangsúlyoz, miközben – élve kvázi szabadságával – folyton jelzi, hogy semmit nem vesz komolyan.

A Cukor Kreml Kovács D. Dániel e. h. rendezte előadásán „bemelegítésként” kapunk is jó pár nevettető-összekacsintós-bennfenteseknekszánt-trendi neo-elidegenítő effektet, amelyek – mint általában – ezúttal is azt hivatottak jelenteni, hogy „ne vegyünk komolyan semmit, hisz ez csak színház volna, ha – korunk elvárásának megfelelően – nem színháztalanítanánk már rögtön az elején”. Már majdnem elkezdeném (itt is) unni eme gesztusokat, de a szereplők olyannyira az abszurditásig komolyan veszik és komolyan teszik a dolgukat, hogy a trendi elidegenítés és a véresen komoly, jól ismert klisékből felépített virtuális világba szippantás furcsa, kortársosan artisztikus kevercse egyszerűen székbe szögez, lenyűgöz. Persze elsősorban azért, mert rafinált, minden hájjal megkent, tehetséges színészek manipulálnak. Ilyenek híján ez a színház sem/nem működik.

cukor_kreml_takatsy_lengyel

Takátsy Péter és Lengyel Ferenc. Dömölky Dániel felvétele

Kovács D. Dániel és dramaturgja, Fekete Ádám e. h. más korban, más régióban, másmilyen politikai rendszerben, de a világhoz fűződő viszonyuk tekintetében hasonló alapon szocializálódott, mint az író Vlagyimir Szorokin. Ez szerencsés találkozás, avagy jó választás. Persze nagyon kézre esik az is, hogy az előadás alapjául szolgáló két Szorokin-regény (Az opricsnyik egy napja és a Cukor-Kreml) telis-tele van a mai magyar viszonyokra is csereszabatos áthallásokkal, de nem ettől kiemelkedően jó az előadás. Hanem attól, hogy az alkotók (az előadókkal együtt) a Szorokin-világ és a mi világunk közötti tartalmi, formai és stiláris párhuzamokat gondosan feltérképezték, és megjelenítésükhöz adekvát, dinamikus, korszerű színházi nyelvet kerestek – és találtak is. Olyan nyelvet, amelynek egységessége és következetes törvényszerűségei már az előadás első negyedórájában kialakulni látszanak, és aztán végig működnek is. Ezt a komplex nyelvet sok mozgás, „fizikai akciók”, dinamikus díszletelem-, kellék és tárgyhasználat is jellemzi (mozgás: Hegymegi Máté), méghozzá folyamatosan és optimális arányban, így a néhány pantomimos, verbális szöveg nélküli mozgásszínházi betét sem szálazza szét motiválatlanul eklektikussá az előadás szövetét. De az előadás nyelvének legfőbb erőforrása mégis az erőteljes, hiteles és jó minőségű színészi játék.

Rajkai Zoltán már az első percekben kihallgató tisztként a Lubjanka börtönben aktatáskájából olyan rutinmozdulattal teszi ki az asztalra a feszületet, mint elődei tették ki anno a Lenin-mellszobrot. A távirányítóval kezelt, lassított, gyorsított, „visszacsévélt” Takátsy Péter rövid, bravúros alakításával másodpercek alatt prezentálja a média által determinált világunk tragikomikus idiotizmusát. Az első közös „táncban”, amelyben botcsápok végén, hegyes, geometrikus ábrákba ágyazott betűkkel a „CUKOR” feliratot mutatják fel, az őrült transzformerek virtuális (film)világa tárul fel. E miliőt bekapcsolható (holografikus?) „falhírmondók”, zsebben hordott „okoskák” és egyéb kütyük népesítik be, miközben kenyérért és mahorkáért órákig kell szovjet módra sorban állni a boltban. Kokaint azonban bárki szippantgathat, sőt, új, elképesztően ütős szer is megjelenik, a gömb alakú akvárium, amelyből a lenyelt halacskák az ereken át felúsznak az agyba, és ott káprázatos hatást váltanak ki. Pálos Hanna boltba küldött gyerekként tiszta szívvel arra vágyik, hogy neki is jusson délután a Vörös téren ajándék: hófehér cukor Kreml; boltba menet iskolatársaiba botlik, akik opricsnyikosdit játszanak, vagyis az Oroszországot a belső ellenségtől védő kommandó tagjait utánozzák, stílusukat, értékrendjüket próbálgatják. Aztán Pálos Jordán Adéllal könyvégető jósnő lesz (Oroszországban a 2030-as években már csak szakkönyvekre van szükség), lidércnyomásos, ahogy a kazánba dobott könyvekből elhamvadáskor utoljára suttogva felszáll egy-egy klasszikus irodalmi félmondat. De a legbizarrabb, a leginkább lidércnyomást és félelmet keltő jelenség talán Jordán Adél remekbe szabott, hófehérbe öltözött, szexre vágyó uralkodónője, akinek vécéje falán szűzmáriás ikonreprodukció díszeleg. A parancsra vele reggeliző rettegett opricsnyik, a Mészáros Béla által megformált Komjaga maga is retteg tőle rendesen, az sem éppen megnyugtatóan hat rá, hogy tányérjáról a falatkák mint komputer vezérelte kis kütyük folyton elmászkálnak. Nem maradhatnak említés nélkül az ellenzéki költőből újgenerációs opricsnyikká átvedlő Kovács Lehel és a Papát, az opricsnyikok vezetőjét (is) játszó Lengyel Ferenc nagyszerű jelenetei sem.

cukor_kreml_meszaros-jordan

Mészáros Béla és Jordán Adél

Az előadást Pálmai Anna talányos nagymonológja zárja. Szövegét Az opricsnyik egy napjának egyik részlete ihlette: a regény narrátorának mámoros gyönyörködését a Kremlben idézi. Pálmai őszinte, mély átéléssel adja elő a csúcsra járatott abszurd hülyeség ódáját. Egy sugárzó, tiszta nő, aki szépségre, szeretetre, szebb jövőre, boldogságra vágyik. Egy őszinte mai fiatal. A regényben az opricsnyiknak a gyönyörködés közben kicsordulnak a könnyei. Pálmaié is a színpadon. De ez utóbbiról tudhatjuk, hogy csak technika kérdése. A színészek – ha az abszurditásig akarják fokozni a hatást – bármikor tudnak könnyezni. És különben is: jó ideje már Moszkva sem/nem hisz a könnyeknek. Az „y” generáció színházában meg teljességgel elképzelhetetlen, hogy bárki is lekerekített, katartikus előadásvég szépségén elérzékenyüljön (legfeljebb ha úgy lázad, hogy komolyan veszi a komolyan vehetetlent, és az abszurditásig hangsúlyozza azt…). Én ez ellen persze lázadok. Csak még rá kéne jönnöm, mit vegyek komolyan, és hogyan lázadjak a lázadás ellen. De ez már a „v” generáció dolga lesz…

Vlagyimir Szorokin: Cukor Kreml
Látvány / Jelmez: Csomor Katerina és Török Adél. Zene: Keresztes Gábor. Mozgás: Hegymegi Máté. Súgó: Doma Petra e.h. Dramaturg / Író: Fekete Ádám e.h. Dramaturg konzultáns: Radnai Annamária. Asszisztens: Budavári Réka.
Rendező: Kovács D. Dániel e.h.
Munkatársak: Kozma Andrea, Csonka Margit e.h., Doma Petra e.h., Tóth László, Bokor László, Tőzsér Gábor, Botka Zoltán, Pető Sándor, Szabó Gergely, Pető József, Pető Gergő, Nedár Barnabás, Petróczy László, Horváth József, Ignácz Éva, Pintér Mária, Gáspár Viktória, Vég Attila, Kelecsényi Bernadett, Gerlóczi Judit, Molnár Fanni Rebeka, Mezővári Margit, Török Marcell.
Szereplők: Jordán Adél, Pálmai Anna, Kovács Lehel, Pálos Hanna, Lengyel Ferenc, Rajkai Zoltán, Mészáros Béla, Takátsy Péter.

Katona József Színház, Kamra, 2015. május 16.

Facebook Comments