Szerintem vitathatatlan, hogy a tánc önálló műfaj, vagyis lehetséges csak mozdulatból hatásos és értelmezhető színházi előadást komponálni. Ennek ellenére már nem egyszer jártam úgy, hogy egy (tánc)előadáson az a benyomásom támadt, hogy tökéletesen tudnám élvezni – tánc nélkül is – csak a zenét, míg ez fordítva nemigen képzelhető el.
A Budafoki Dohnányi Zenekar, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság, a Cantemus Vegyeskar, a Talamba Ütőegyüttes és a Szegedi Kortárs Balett közös Carl Orff-estjével is az a helyzet, hogy a produkció (kortárs) balett nélkül, egyszerű, hagyományos koncertként is minden bizonnyal élvezetes lenne. Sietek leszögezni: ez nem azért van így, mert Juronics Tamás koreográfiája rossz, gyenge vagy jelentéktelen volna. Ellenkezőleg: mind a két, a Catulli Carminára, illetve a Carmina Buranára készült tánckompozíció igényes, érett alkotás, igaz, egyik sem jelent kiemelkedő csúcsot Juronics életművében, de mindkettő méltó alkotójához; értékes, színvonalas munkák. A szegedi táncosokkal sincs baj, mint általában, most is kitűnő teljesítményt nyújtanak.
Ám a nem ritka, de számomra mindig furcsa, hangverseny és táncelőadás társításával létrehozott, műfajilag öszvér produkció nem működik jól. Benne zene és tánc nem erősíti, hanem inkább gyengíti egymást. Ez tökéletesen megfigyelhető a második részben, a Carmina Buranában. A koreográfia ugyanis 2001-ben készült, és színházi körülmények között már bizonyított: majd’ másfél évtizede a Szegedi Kortárs Balett egyik sokat játszott sikerdarabja. De ennél is fontosabb, hogy színházi, és nem szcenírozott koncertelőadásán berendezett, bedíszletezett színpadon – felvételről szóló muzsika kíséretében – az illúzióteremtés megvalósul, ami ennek a műnek sine qua non-ja. A finom narrációra alapozott, értelmezhető történéseket megjelenítő koreográfia ősi, mitikus időkbe vezet vissza, az örök nagy témákról szól, szerelemről, halálról, életről, harcról, közösségről, összetartozásról, konfliktusokról, mesékről, hiedelmekről, mítoszokról. Ezek megjelenítéséhez az alkotók hagyományos-konkrét és korszerű-absztrakt szimbolikus eszközöket is alkalmaznak. Van bálványként tisztelt hatalmas halálbábu, botforgató halálfejű fekete ember, rituális fürdés, horizontra felhúzott napkorong, üvegvázában őrzött csodavirág, és vannak magasból lelógó, majd lehulló vastag, fényes acélláncok.

Carmina Burana / fotó: Dusa Gábor

Az előadásban az alkotók – természetesen, hisz a darab szuverén műalkotásnak készült – saját világ megteremtésére törekedtek, és erre a színházban műgonddal felépített artisztikus miliőre most óhatatlanul illusztrátor szerepet osztottak. Mert nem lehet máshogy: ahol egy ütősökkel, két kórussal, énekes szólistákkal kibővített nagyzenekar – betöltve az egész színpadot – kitűnő minőségben tolmácsol remekművet, ott az előttük mégoly elmélyülten interpretáló táncosok is csak illusztrátor szerepre vannak kárhoztatva. A zenekar amúgy érdekes és kellemes látványa, valamint a lenyűgöző, magával ragadó hangzás, ez a színházi illúzióval ellentétes „profán” közeg gátat vet a művészi illúzióteremtésnek, és/vagy egyszerűen elvonja a figyelmet a táncról, a táncelőadásról. Nem véletlenül vigasztalják balettegyüttesekben ősidők óta az előadáson tévesztő kollégát az alábbi bölcsességgel: ne is törődj vele, ha szól a zene, nem látszik…

Carmina Burana / fotó: Dusa Gábor

Kár volt a kész Carmina Buranát ilyen kétes helyzetbe hozni, annál is inkább, mert ha eleve a zenekar elé, illusztrációnak készül a koreográfia, általában megnyugtatóbb a végeredmény. Ezúttal is így van: bár a „mesterségesen” (és tulajdonképpen felületesen) összetársított műfajoknak változatlanul nem vagyok híve (egészen más dolog a társművészetek innovatív, megtermékenyítő egymásra hatása és az invenciózus kísérletezés a műfajhatár-átlépésekkel), de azt örömmel konstatáltam, hogy a Catulli Carmina koreográfikus hangversenyén zene és tánc nem ront egymáson, hanem legalább békében jól megfér. Nyilván leginkább azért, mert itt a koreográfia már születésekor sem akart öntörvényű, színházi műegésszé válni, hanem eleve illusztrációnak készült. Ez a szerep pedig előre megfontolt szándékkel nyugodtan elfogadható (még akkor is, ha amúgy a tánctól jóval többet is elvárunk).

A Catulli Carmina előadásán nézőként nincs más dolgom, minthogy hátradőlve, nyugodtan kiélvezzem a hangokat, valamint a színek kompozícióját és a pazarul mozgó testek látványát. Elég annyit tudnom, hogy a 120 éve született zeneszerző kora ízlésének megfelelően groteszk komolysággal interpretálta Catullus és Lesbia komoly és korukban groteszknek számító szerelmét. A színpadon öt feketébe öltözött, fehér kezű és képű úr vívja öt, pirossal ékesen díszített, szürkésfeketébe öltözött igen csinos hölggyel az örök harcát (a hölgyeknek még a sminkjük is piros, mint az érett gyümölcs). A férfiak öltönye-nyakkendője szintén elegáns, de szemüvegük inkább idétlen, a hölgyeknek a napszemüveg is jól áll, a fekete és piros ernyők pedig többször együttesen díszítik az összképet.

Catulli Carmina / fotó: Kotschy Gábor

Juronics Tamás koreográfiája ebben a felvonásban is megbízható színvonalat képvisel, de ahhoz, hogy igazán maradandó élményt nyújtson, jobban kéne sziporkáznia. Ami a zenemű mindegyik tételére talán nem is volna lehetséges. Néha kicsit kényszeresnek is érződik, hogy folyamatosan, szünet és kihagyás nélkül kíséri tánc a zenét (ebben az esetben így határozható meg helyesen a viszony, nem fordítva). Mindkét felvonást és az egybe szerkesztésüket egyfajta alkalmi nagyvonalúság lengi be – és ez most nem pozitívumnak számít. A Catulli Carmina már megszületett az idei Budapesti Tavaszi Fesztiválon, a MűPa Bartók Béla Hangversenytermében mutatták be, a másik felvonás akkor Petrovics Emil Lysistratéja volt. A Margitszigetre a Carl Orff-évfordulóra hozzá kellett toldani egy másik Orff-opust, a leghíresebbre készült, a szegediek által repertoáron tartott koreográfia nyilvánvalóan kifejezetten kínálta magát.

Mielőtt túlontúl elmélyülnék a fanyalgásban, jelzem: teljesen normálisnak vélem, hogy nyári szabadtéri színházi fesztiválokon, nagy nézőteres játszóhelyeken a fő cél a szórakoztatás és a komolyabb műfajok népszerűsítése. E tekintetben jól vizsgázik az Orff-est, ám kitűnő osztályzatot csak akkor kaphatna, ha koncepciójában több lenne az eredetiségre és kreativitásra törekvés, és kevesebb az egyszerűsített, „könnyű” megoldás. Zene és tánc mély, originális motiváltság, releváns, újszerűen megfogalmazott üzenet és progresszív formai kísérletek nélküli társítása aggályok és feltétel nélkül csak a könnyűműfajokban fogadható el (lásd: revü, show-tánc stb.). Márpedig sem a két Carl Orff-kompozíció, sem pedig a rájuk készült koreográfiak nem vehetők annak, még ha közkedveltek is. Sőt: a zenei remekművek – Hollerung Gábor dirigálásával – egészen komoly színvonalon szólaltak meg, ezt műkedvelő, de rendszeres zenefogyasztóként határozottan kihallottam. A kórus, valamint a szoprán és a tenor szólamok érzékeny, ihletett, tiszta hangzása különös élményt nyújtott (amelyben nem kis szerepe lehet a kitűnő hangosításnak is).

Carmina Burana – Margitszigeti Szabadtéri Színpad – Budapesti Nyári Fesztivál 2015
Zene: Carl Orff. Díszlet, jelmez: Molnár Zsuzsa. Világítás: Stadler Ferenc.
Táncolják: Hortobágyi Brigitta, Horváth M. Gergő, Juronics Tamás, valamint Zsadon Flóra, Czár Gergely, Csetényi Vencel, Szigyártó Szandra, Hajszán Kitti, Hegedűs Tamás, Kiss Róbert, Majer Gábor, Bujdosó Anna, Stáry Katalin, Takács Zsófia. Közreműködik: Szakács Ildikó (szoprán), Varga Donát (tenor),
Ókovács Szilveszter (bariton), Budafoki Dohnányi Zenekar, Budapesti Akadémiai Kórustársaság, Cantemus Vegyeskar.
Vezényel: Hollerung Gábor. Koreográfus-rendező: Juronics Tamás.