A hattyúk tava (Mariinszkij Színház, Szentpétervár)

A The Met: Live in HD úttörő szerepének említése nélkül nem szólhatnék az úgynevezett. alternatív tartalomról (alternative content, event cinema), azaz a társművészetek, valamint a sport- és lokális események vetítéséről a nagy felbontású, digitális vetítőgéppel (High Definition projektor) és 5.1-es Dolby hangrendszerrel működő mozikban. A Financial Times 2013-as cikke szerint míg 2009-ben 59, addig 2013-ban már több mint 2500 moziban adtak (el) alternatív tartalmat Európában. Ennek 59 százaléka opera, 11-12 százaléka színházi, 7 százaléka balettelőadás. (A kontinensen a franciáknál a legmagasabb a balett aránya: 24 százalék.) Mindez 2015-re valószínűleg 650 millió dollár bevételt hoz – ez az összeg 2008-ban még 50 millió dollár volt. Egy 2013-as, Németországban és Nagy-Britanniában készült kutatás rávilágított: az alternatív tartalmak (speciális) törzsközönségének 85 százaléka nem néz nagyjátékfilmeket a mozikban. Az operát és a balettet moziban (is) megtekintő európai publikum átlagéletkora pedig ötven év fölött van. Vagyis az alternatív tartalmak rendszeres elérhetősége a gyöngyvásznakon – egyelőre – nem formálta át az ifjabb generációk kultúrafogyasztási szokásait. A dalszínház és a balett számottevő arányban nem hódította meg a fiatal(abb) nemzedékeket; válságműfaj maradt, függetlenül a nem pusztán fiskális szempontból gyümölcsöző, hanem művelődéstörténeti léptékkel is jelentős, a kulturális identitásra is ható innovációs megoldásoktól.
A The Met: Live in HD egyetlen versenytársa az operát és a balettet a kezdetektől vegyesen, évadszerűen kínáló Angol Királyi Operaház (Royal Opera House/ROH). Noha a két teátrum gyakorta közösen hozza létre az operaprodukcióit, a londoni dalszínház csak a 2010/2011-es szezonban indította el a live-sorozatát, először Nagy-Britanniában. A rosszul őrzött lány, A hattyúk tava és a Diótörő élő közvetítése 2012-ben a brit mozikasszák toplistáinak élmezőnyébe röpítette a Kevin O’Hare irányította Angol Királyi Balettet (Royal Ballet/ROB). A 2014/2015-ös évadot már a világ 40 országában, több mint 1500 bemutatóhelyen vetítik. Hazánkban élőben adják a programot Budapesten, a Pesti Vigadóban. Felvételről a fővárosi Puskin moziban, Szolnokon, Kecskeméten, Debrecenben, Pécsett, és csak a balettelőadásokat Szegeden. Nagy-Britanniában a roppant népszerű alternatív programok mozijegyára 15-20 font (kb. 5 500–7 400 forint), nálunk 3 600–4 100 forint. A Met élő közvetítéseinek mintáját követi még a Bolsoj Balett, a prózai színházi szcénában a londoni Nemzeti Színház és a Royal Shakespeare Company. Ezek a produkciók (is) mind elérhetők Magyarországon; az alternatív tartalmak legsokszínűbb választékát az Uránia kínálja (múzeumi tárlatvezetések és színházi előadások Nagy-Britanniából, Met- és Bolsoj Balett-szezon, rockkoncertek stb.). A program(sorozat)ok egyedüli terjesztője a Pannónia Szórakoztató Kft., a ROH-évadokat is ez a cég teszi elérhetővé Kelet-Közép-Európa filmszínházaiban.
Amennyiben sarkosan kívánok fogalmazni – miért ne tenném? –, a kortárs tánc és a klasszikus balett hazai híveit a Trafó – Kortárs Művészetek Háza és a Pannónia Szórakoztató Kft. menti meg a provincializmustól; miattuk lehetünk szinkronban az idővel. A Trafóban idén újra láthattam Wayne McGregor együttesét, a Random Dance Companyt az Atomosszal és a Compagnie 111-et a briliáns Aurélien Bory Plexusával, a ragyogó japán táncművész Kaori Itóval. Az Urániában, majd a Pesti Vigadóban többször megnézhettem, szintén „élőben”, napjaink legkeresettebb prímabalerináját, Natalja Oszipovát, az Angol Királyi Balett fenoménját. Fő témámhoz számadatokkal díszített, kanyargós utakon eljutva: három éve nézek rendszeresen tánc- és balettelőadásokat mozikban. Először Sasha Waltz Rómeó és Júliáját láttam a Párizsi Opera Balettjétől a Puskinban 2012-ben. A világ legjelentősebb operabalettjei közül a Párizsi Opera Balettje az egyik olyan társulat, amelynek küldetése a modern és kortárs táncalkotók műveinek bemutatása, repertoárra tűzése. Ez volt az egyik missziója az együttest 1995-től 2014-ig vezető Brigitte Lefevre-nek, akitől a New York City Ballet hajdani ünnepelt szólistája, Benjamin Millepied vette át a stafétabotot. (Millepied felelt a koreográfiáért a Darren Aronofsky rendezte Fekete Hattyúban. A pszichothrillerben nyújtott alakításáért Oscar-díjat kapott a felesége, Natalie Portman.) A párizsi balettkompánia extáncos igazgatójánál egy évvel fiatalabb az egyik legismertebb kortárs mozgáskomponista, a Flamand Királyi Balettet 2015-től irányító Sidi Larbi Cherkaoui (sz. 1976). Pályatársa, napjaink (talán) legkeresettebb koreográfusa, a brit Wayne McGregor (sz. 1970) Sir Kenneth MacMillant követően, 2006-ban lett az Angol Királyi Balett állandó tánckomponistája. McGregor az első kortárs táncalkotó, aki betört a világ legnagyobb presztízzsel bíró operabalett-társulatainak rezervátumaiba (Bolsoj), jelentősen átalakítva az együttesek (Párizsi Opera Balettje, Angol Királyi Balett) művészeti koncepcióját is.

Csipkerózsika (Royal Ballet, London)

Apropó, rebellis oroszok. Emlékezetes Bolsoj-elő-adást nem tudok említeni. Hacsak azt nem nevezem emlékezetesnek, hogy a tánctörténetileg izgalmas, Jurij Grigorovics-féle Rettegett Ivánban élőben esett el maga Rettegett Iván. Az akár a Hülye Járások Minisztériumából szalasztott Mihail Lobuhin a trónját elhagyva, a pórnép közé leereszkedve, a lépcsőkön lépkedett lefelé, midőn elbotlott a földig érő aranypalástjában. Előtte több mint két hónappal felvételről láttam, amikor egy hattyú hasalt el a karban A hattyúk tavában. Bár a Bolsojjal ez idáig nem volt kimondott szerencsém, azért a Rómeó és Júliában példáját adta a két címszereplő, Anna Nyikulina és Alekszandr Volcskov, milyen az érzékeny és kimagaslóan intelligens előadó-művészet – nem szólva a technikáról. Emellett a Grigorovics koreografálta Spartacust is a Bolsojban adják elő a legnívósabban. Mindezek dacára: noha a világ két legbecsültebb balett-táncosa, Oszipova és hajdani élettársa-partnere, Ivan Vasziljev egykor az együttes ikonikus tagja volt (előttük senki nem hagyta el önként a kompániát), mára hamis píár-lózung, hogy a Bolsojban vannak a világ legkiválóbb táncosai.
Bizonyos, hogy a tánc- és balettelőadások vetítése a mozikban ugyanolyan megtermékenyítő hatást gyakorol a műfajra, mint a The Met: Live in HD az operajátszásra. Új technológiai fejlesztések is születtek: a világ talán legkeresettebb karnagya, Valerij Gergijev vezette szentpétervári Mariinszkij Színház balett-tagozata (a volt Kirov, ma Mariinszkij Balett) nevéhez fűződik a világ első 3D-s balettfilmje, a Giselle, a címszerepben a vendégművész Oszipovával. Két évvel később, 2013-ban szintén a Mariinszkij Balettől volt látható a világ első 3D-s, műholdas balettközvetítése, A hattyúk tava – a Cameron/Pace Group (lásd Avatar, Pi élete, Titanic) közreműködésével. Mindennél azonban sokkal fontosabb lenne, ha esztétikai értelemben is gazdagabbá válnának a mozikban elérhető tánc- és balettelőadások. Ennek egyik feltétele lenne, hogy a programok összeállításában is jóval nagyobb bátorságot tanúsítson a világ vezető balettegyütteseinek kockázatkerülő menedzsmentje. Lényeges volna továbbá, hogy egyre többen ismerjék föl, érdemes megmutatkozniuk egy másik közegben, a mozikban is – gondolok elsősorban a Párizsi Opera Balettjére. Emellett: a tánc- és balettműsorok terjesztőinek is nyitottab-baknak, tájékozottabbaknak, trendkövetőbbeknek kellene lenniük. Pina Bausch legendás munkáinak ugyanúgy a mozikban volna a helyük, mint a megérdemelten populáris Matthew Bourne-éinek.
Miközben örömteli, hogy a klasszikus balett iránt (is) érdeklődő hazai publikum naprakészen követheti a világ két legismertebb balettegyüttese, a Bolsoj és az Angol Királyi Balett működését – ráadásul vidéken is –, ez a közönség olyannak tűnik az Urániából és a Pesti Vigadóból szemlélve, mint egy lángot őrző szekta. Föl-fölbukkan, de igen kevés a fiatal néző, és az idősebb korosztály (is) a Bolsojt részesíti előnyben a londoni royalista társulathoz képest. Szakmabeli fehér holló a vetítéseken. Három év alatt kétszer regisztráltam kollégát (összesen három személyt): 2012-ben a Puskinban és tavaly Bourne Csipkerózsikáján. Summázva: olybá tűnik, hazánkban nem teremtődött meg az a fizetőképes, polgáriasult közeg, amelynek a kultúrafogyasztási szokásává válna a tánc- és balett-előadások nyomon követése a mozikban. Ebben közrejátszik, hogy Magyarországon aggasztóan silány a tánckultúra. Elkeserítő, sőt botrányos, hogy a hazai napilapokban nem/sem jelent meg tisztes nekrológ az idén, május 2-án elhunyt Maja Pliszeckajáról, miközben a minőségi(nek mondott) nyomtatott sajtóból eltűnnek a táncművészettel foglalkozó, értő írások és kritikák. Az online média ilyen tárgyú cikkeket eleve nem közöl. Emellett: a tánc- és balett-történet ikonikus szereplőiről, csillagairól – légyenek azok magyarok vagy külföldiek – nem jelennek meg könyvek. Pliszeckaja életrajzát a Magyar Táncművészeti Főiskola adta ki 2009-ben, tankönyvként. Hiánypótló, tánctörténeti sorozatot a L’Harmattan indított el rögös és rövid útjára, Fuchs Lívia áldozatos szerkesztésében. A Solymosi Tamás navigálta Magyar Nemzeti Balett tavalyi, Erkel Színház-beli „alternatív”-„független” estjén, a TáncTrend ’14-en haknizott a Vári Bertalan-féle Varidance, láthatóak voltak Budai László tangóesztrádja, továbbá Góbi Rita és Jellinek György dilettáns nekibuzdulásai.
Ilyen nyomorúságos klímában tánc- és balettelőadásokat vetíteni a mozikban több mint heroikus tett: már-már kamikazeakció. Ezért évek óta úgy nézek erre a valószerűtlen jelenségre, mint ami a fantasztikum birodalmába tartozik. A csodákhoz ugyebár nem lehet hozzászokni.