Az egyetlen, amit elmondhatok magamról, hogy abban az értelemben mégiscsak marxista vagyok, ahogy Marx fogalmazta meg: „Az ideológia nem más, mint hamis tudat.” (MATTHIAS LANGHOFF)

A 2015. április 13-án lezajlott beszélgetés résztvevői: Karin Bergmann, a bécsi Burgtheater igazgatója, Joachim Lux, a hamburgi Thalia Színház intendánsa, Vidnyánszky Attila, a budapesti Nemzeti Színház főigazgatója, Matthias Langhoff rendező és Imre Zoltán színháztudós. A beszélgetés moderátora Kricsfalusi Beatrix volt. A résztvevőket Jutta Gehrig, a budapesti Goethe Intézet igazgatója köszöntötte.

JUTTA GEHRIG: Németországban nem csak egy nemzeti színház van, például Mannheimban is van egy, de ha megkérdeznénk a színházba járókat – voltaképp Németországban bárhol –, a többségük nem tulajdonítana különös jelentőséget az elnevezésnek. Németországban a nemzeti színházakat csak a nevükben élő történelmi maradványnak tekintik. Magyarországon ez másképp van. Magyarországon az elmúlt években, sőt ha nem tévedek, mindmáig szenvedélyes vita és diskurzus folyik a nemzeti színház fogalmáról, konkrétan a budapesti Nemzeti Színházról. A német felfogás különbözik Skóciától is, ahol 2006-ban első alkalommal alakult meg Skócia Nemzeti Színháza, míg tudomásom szerint Németországban a nemzeti színházat XIX. századi intézménynek tekintik, és a XX. és XXI.században már nem alapítanak ilyeneket. Vagyis egészen különféle elképzelések léteznek a nemzeti színházakról, s éppen ez a témája mai beszélgetésünknek.
KRICSFALUSI BEATRIX: Szeretném megköszönni a Goethe Intézetnek, hogy teret és időt adott, hogy lefolytassuk ezt a beszélgetést, melyet Karin Bergmann és Joachim Lux kezdeményezett, akik a Nemzeti Színház meghívására érkeztek Budapestre a Madách Nemzetközi Színházi Találkozóra.1
Legalább két szempontból tűnik nagyon érdekesnek, hogy ennek a beszélgetésnek a Német Szövetségi Köztársaság kulturális intézete ad teret. Egyrészt a nemzeti színház koncepciója német földön született meg – mert, ugye, Németország akkor még nem létezett. Németország ma mégis Európa azon igen fejlett színházi kultúrával rendelkező országai közé tartozik, ahol egyszerűen nincs és – Lessing és Schiller tényleg kérészéletű kísérletétől eltekintve – nem is volt soha a szó hagyományos értelmében vett nemzeti színház. Mannheimban Schiller 1783-ban lesz igazgató, és ’84-ben tartja meg azt a nagyon híres, A színház mint morális intézmény című előadását a mannheimi választófejedelmi német társaság előtt, amelyből sok érdekes mondatot idézhetnénk, de a legismertebb talán a következő: „ha megérnénk, hogy legyen nemzeti színházunk, akkor egy nemzet lennénk”.

Matthias Langhoff, Karin Bergmann, Joachim Lux, Kricsfalusi Beatrix, Imre Zoltán, Vidnyánszky Attila

A hatástörténeti horizontról már tudható, hogy a németeknek sikerült úgy egy nemzetté válniuk, hogy nem vették ehhez igénybe a nemzeti színház nevű intézményt, vagy azt az apparátust, amely egy nemzetet egyesíteni tudna. És talán annyit még érdemes megemlíteni ezzel a híres beszéddel kapcsolatban, hogy Schillert néhány héttel ezután el is bocsátották az igazgatói székéből.
Másrészt ugye azt is tudjuk, hogy Magyarországon a nemzeti színház gondolata elválaszthatatlan a magyar politikai és kulturális emancipáció kérdésétől, vagyis attól a ténytől, hogy a magyar Nemzeti Színház a Budán és Pesten működő német társulatok ellenében jött létre.
A nemzeti színház tehát egyike azoknak a fogal-maknak, melyeket mindenki magától értetődően használ, melynek jelentését mindenki egyértelműen tudni véli, pedig ha szétnézünk az európai színházban, látnunk kell, hogy különböző országokban heterogén formációk és gyakorlatok rejtőznek a nemzeti színház elnevezés mögött. Ez bizonyára nem független attól a ténytől, hogy a nemzeti színház eszménye már a XIX. századi megszületésekor is igen öszvér koncepció volt. Keveredtek benne politikai, társadalmi, esztétikai, gazdasági, finanszírozási vonatkozások. Annyi bizonyos, hogy a schilleri esszé által megálmodott koncepció soha és sehol sem valósult meg a maga teljességében, de a nemzeti színház fogalma mindenképpen divatba jött, és egyre-másra alakultak olyan színházak, amelyek a nemzeti színház elnevezést viselték.

 

Karin Bergmann

Vitaindító kérdésem az lenne, hogy ha ma nemzeti színházban vagy nemzeti színházról gondolkodunk, akkor mennyiben tekintjük adottnak vagy magától értetődőnek ennek a fogalomnak a jelentését, és mennyiben szükséges azt a jelen színházi, politikai és mediális viszonyainak függvényében definiálnunk vagy újrafogalmaznunk. Problémátlanul használható-e egy nemzetállamok megszületése előtti korból származó fogalom a határok nélküli Európa kulturális terében, vagy sokkal inkább valami olyasmiről van itt szó, amit szükségképpen újra kéne definiálnunk a mai kulturális és mediális viszonyok között? Talán még rövidebbre fogva a kérdésemet, a jövő vagy a múlt színháza a nemzeti színházi konstrukció, és mi köze neki mindehhez?
JUTTA GEHRIG: Elöljáróban még egy dolgot szeretnék megemlíteni. Németországban mi többnyire igencsak büszkék vagyunk a vitakultúránkra. Nálunk ez többet jelent, mint egyszerű vitatkozást: olykor kifejezetten éles modorban vitatjuk meg az adott témát. Lehet az ember ellenkező véleményen, és fontos, hogy előadjuk az álláspontunkat, ám olyan módon, hogy az ember az ellenfelét tárgyszerű érvekkel és tényekkel sarokba igyekszik szorítani, de közben nem feledkezik meg a fair play szabályairól. Magyarországon ez talán egy kicsit nehezebb vagy kicsit összetettebb, mert az emberek nemigen vitatkoznak így, főleg nem a nyilvánosság előtt, mivel az ellenkező álláspontok képviselői ritkán jönnek össze, s amikor mégis, akkor az egész felgyülemlett feszültségtől egyszerre akarnak megszabadulni. Ha esetleg itt ma este is sor kerülne ilyesmire, kérem a közönség megértését, és kérem a vitázókat, hogy ezzel együtt igyekezzünk betartani a fair play szabályait. Ennek szellemében kívánok önöknek és magunknak izgalmas vitát a nemzeti színházak a mai Európában témájáról.
KARIN BERGMANN: Úgy gondolom, hogy a nemzeti színház szókapcsolat igen fontos volt akkor, amikor megfogalmazódott, hogy meg kell alapítani ezeket a színházakat. Amikor a Burgot 1776-ban Német Nemzeti Színházként megalapították, elsősorban az volt a cél, hogy megtalálják azt a nyelvet, amelyen a műveket elő tudják adni. Az előbb azt kérdezte, hogyan befolyásolja a nemzeti színház fogalmát a politika és a média. Szerintem ez a mai Európában a színházcsinálók számára másodrendű. A döntő az, hogy a művészek hogyan látják a nemzeti színház fogalmát. Ha most a politika és a média témájánál akarunk maradni, a mai

Kricsfalusi Beatrix és Imre Zoltán

Európánkban szerintem sokkal döntőbb, hogy mit tudunk velük szembeállítani. Szerintem érdemes végiggondolni, hogy egy nagy, nyitott Európában hogy tudunk a művészek köztársasága lenni. Lehetnek színházaink olyan helyek, ahol meg tudjuk valósítani azt a munkát, amiről itt beszélünk? Vagyis hogy színházi munkánkkal olyan utópiákat dolgozunk ki a mai Európa számára, amelyben az igazi, fontos kérdéseket tesszük fel. Többek között ezért ülünk ma itt. Meghívást kaptunk a fesztiválra, aminek én nagyon örültem. A vendégjátékot megelőzően beszélgettünk róla a Burgtheater társulatában, mivel elődöm egyszer visszautasított egy meghívást a Nemzeti Színházba. Számomra kezdettől világos volt, hogy mindenképp el szeretnék jönni ide a Burgtheater társulatával vendégszerepelni, mert fontosnak tartom, hogy a színházi munkának – a mi színházi munkánknak – legyen esélye megmutatkozni a régión túl is, s hogy más színházcsinálókkal vitázhassunk róla. Felmerült, hogy mielőtt Budapesten bemutatjuk az előadásunkat, e találkozó keretében folytassunk vitát arról, hogy mit jelent a nemzeti színház ma nekünk, színházcsinálóknak. Izgalmas kérdésnek találom ezt, és örülök a beszélgetésnek.
KRICSFALUSI BEATRIX: És ez egy olyan kérdés, ami a Burgtheaterben ma jelen van? Hogy lehetne megfogalmazni a Burg nemzeti színházi identitását ma? Van-e ilyen neki?

Joachim Lux

Vidnyánszky Attila ©Goethe-Institut Budapest, fotó Kerekes Zoltán

KARIN BERGMANN: A Burgtheater egykor egy hatalmas ország nemzeti színháza volt Európa szélén, ma pedig egy nagyon kis ország színháza Európa közepén. A Burgtheater évtizedek óta nemzetközi színházi munkájáról ismert, arról, hogy nemcsak osztrák drámákat mutat be, nemcsak klasszikusokat, hanem ezen messze túlmenően foglalkozik olyan témákkal, melyek természetesen Ausztriát is érintik, sokszor épp a szomszédos országok révén: Szlovénia, Szlovákia, Csehország vagy Magyarország révén. Ezek mind olyan szomszédaink, amelyekkel hazánknak korábban a main túlmenően is volt viszonya. Fontosnak tartom, hogy kövessük, milyen színházat csinálnak ezekben az országokban, s hogy végiggondoljuk, hogyan tudunk tapasztalatot cserélni, hogyan tudunk részt venni. Nem gondolom, hogy a színházunk azt sugallná magáról, hogy osztrák nemzeti színház, épp azt sugallja, hogy ezt a sokféle drámairodalmat, ezeket a nyelveket próbáljuk meg sokszínűen a színpadunkra állítani.
JOACHIM LUX: Talán még röviden egypár mondatot a nemzeti színház fogalmához: a nemzeti színház gondolatában az volt a döntő, hogy egy olyan dolog vízióját festette fel, amely korábban nem létezett. Nem voltak ugyanis nemzetek Németországban; éppen a színház közvetítésével – ma ezt a szerepet a tömegmédia tölti be – akarták megteremteni azt a kultúrát, melynek segítségével az akkor még nem létező nemzetet egyesíteni lehet. És ehhez próbáltak a felvilágosodás korában szabályokat teremteni. Az egyik ilyen szabály a nyelv volt. Lessingnek elege volt a borzalmas olasz importból, a szörnyű francia irodalomból. A mi német nyelvünket akartuk támogatni és ápolni – nem nacionalizmusból, hanem azért, hogy a társadalmat, melyben élünk, egyesítsük. Olyasmiről álmodtunk, amink nem volt. Aztán eljött a nagy cezúra Európában és a világon is, 1945 cezúrája: a nacionalizmus katasztrófája, a nemzetiszocializmus és a fasizmus katasztrófája. Attól a pillanattól kezdve a kultúra szereplői az akkor megalapult Avignoni Fesztiváltól az Edinburgh-i Nemzetközi Fesztiválon át a Holland Fesztiválig, illetve a legtöbb színházig lefektettek bizonyos alapelveket, megfogalmaztak bizonyos alaptörvényeket. A Burgtheater például a klasszikus és kortárs, a nemzeti és nemzetközi irodalom letéteményeseként fogalmazta meg magát. Vagyis levontuk a következtetéseket, és megfogalmaztuk, hogy kozmopolitáknak kell lennünk, és azok is akarunk lenni. Nemzetközinek kell lennünk, és azok is akarunk lenni. Nyitottságot akarunk mutatni a kultúrában. Az a célunk – s mindegy, hogy ezt nemzeti színháznak nevezzük-e vagy másnak –, az a legelső feladat, melyet Európában minden vagy csaknem minden színházban kiszabunk magunknak, hogy ezen a mai Európán – amely persze részben szintén csak vízió és álom, hiszen ilyen értelemben nem létezik Európa –, hogy ezen az európai identitáson akarunk dolgozni. Vagyis voltaképp európai nemzeti színháznak kéne hívni ezeket az intézményeket, vagy ahogy a franciák hívják: Théâtre de l’Europe – az európai gondolatnak kell előtérbe kerülnie. Hívhatjuk ezt régimódian nemzeti színháznak, ha megtanuljuk, hogy ma hogyan kell értelmezni ezt a fogalmat.

KRICSFALUSY BEATRIX: Vidnyánszky Attila esetleg?
VIDNYÁNSZKY ATTILA: Szerintem én leszek itt ma, aki mindig egy kicsit mást fogok mondani. Nyilván ezért is gyűltünk itt össze. Remélem, hogy az hogy egy picit mást mondok, vagy akár egészen mást mondok, nem akadályoz meg bennünket egyfajta dialógus lefolytatásában. Én azt hangsúlyoznám, hogy minden régiónak, minden népnek, minden nemzetnek, minden kornak speciális a helyzete, és igazából nagyon nehéz egy receptúrát fölmutatni vagy közösen meghatározni a nemzeti fogalmát. Magyarországon mindig is többet jelentett a Nemzeti Színház, megalakulásától fogva. Az a drámai történet pedig, amely ezt a színházat jellemzi épületestül, társulatostul, nem hiszem, hogy sok más európai népre jellemző volna. De lehet, nem ismerek természetesen mindent. Mindenesetre az, hogy nálunk sikerült kétszer is megfosztani épületétől a Nemzeti Színházat, az, hogy 1965-ben a   nemzeti ünnepünkön, a magyarok számára legszentebb ünnepen, március 15-én felrobbantották, ez is azt jelzi, hogy ez sokkal többet jelent a magyarok számára. Lassan két éve vezetem az intézményt, több száz vagy több ezer visszajelzés ébreszt mindig újra meg újra rá arra, hogy noha néha munkahelyként kezeljük, ennél sokkal több a Nemzeti Színház: spirituális hely. Erre a nézők figyelmeztetnek, ha elégedettek, ha nem elégedettek elő-adásainkkal. Ezt a mai Nemzeti Színház felépülésekor még azok is elismerték, akik nem szerették volna, hogy megépüljön. 2002-ben a SZÍNHÁZ-ban Ascher Tamás elmondja, ha nem nemzeti színházról lenne szó, akkor sohasem épült volna meg. Ehhez hozzájárult a tízezernél is több téglajegyvásárló is. A magyarok számára ez sokkal többet jelentett, és jelent most is. Szerintem ez nem mond ellent az európai gondolatnak, amelynek én szenvedélyes híve vagyok. Itt az a kérdés, és ezen vitatkozunk itt az országon belül is, hogy ez az új Európa a nemzetek Európája vagy a nemzetek nélküli Európa lesz. Ilyen szempontból van jelentése számomra a nemzeti színház kifejezésnek, a „nemzeti” jelzőnek. Szerintem úgy van értelme fölépíteni az új Európánkat, hogy a nemzeteknek abban mindig szerepe legyen.
MATTHIAS LANGHOFF: Fontos téma ez a mai, és régóta foglalkoztat. Hozzáteszem, hogy a munkámban egyáltalán nem foglalkozom a nemzeti színház fogalmával. Ez a születésem körülményeiből következik. A szüleim számkivetésben voltak, mikor megszülettem. Apám német kommunista volt, anyám pedig olasz zsidó. De mivel a házasság révén mindketten németekké lettek, apám koncentrációs táborba került. Később aztán sikerült illegális utakon Svájcba menekülnie, így én, úgymond, otthontalannak születtem, a nemzet iránti mindenféle érzelem nélkül. Ez fontos tény, mert később aztán művészként – elkötelezett művészként is – Németország keleti részében csináltam karriert egy totális rendszerben, melyet én szocialistának hívtam. Nagyon sokat tudtam ott tanulni, mégpedig a XX. század legjobbjaitól. Hazatérése után apám lett a Deutsches Theater igazgatója,2 azé a színházé, amelyet én akkor még persze a Burgtheaterhez hasonlóan a nemzetet vagy a Németországot képviselő színházként értelmeztem. Ennek ellenére megtanultam, mit jelent valójában ideológiai alapon színházat csinálni, egy politikai mozgalom keretében, és persze nagy bizalmatlansággal viseltettem a nemzet fogalmával szemben, hiszen nehéz születésem a nemzetiszocialisták uralmához kötődött. Bizonyára megértik tehát, hogy számomra a „nemzeti” fogalma nagyon konkrét dologhoz kötődött. Az emberi élet megsemmisítésére létrejött ideológiához. Mert a „nemzeti” kulturális fogalom is volt a nemzetiszocialisták szemében, sőt nagyon fontos volt számukra ez a jelentése. Noha az egyetlen kulturális érték szemükben az emberi élet megsemmisítése volt. Elnézést, hogy ilyen hosszan beszélek, de erről a témáról nem lehet röviden. Így aztán nem vagyok egyszerű vitapartner ebben a beszélgetésben. Be vagyok oltva az ideológiák ellen. Az egyetlen, amit elmondhatok magamról, hogy abban az értelemben mégiscsak marxista vagyok, ahogy Marx fogalmazta meg: „Az ideológia nem más, mint hamis tudat.” Ezt értem, sőt erre alapozom a munkámat.
Ami pedig az itteni helyzetet illeti, az nyilván nagyon nehéz. Hálás vagyok, hogy itt szerepelhet egy elő-adásom, méghozzá a Nemzeti Színházban. Hogy ennek az előadásnak a mai magyar hatalmi manipulációkhoz semmi köze, az nyilvánvaló. Ahogy az is, hogy sosem hagynám, hogy ilyesmire használjanak. Azt is szeretném egyértelműen leszögezni, hogy itt és most kinyilvánítom szolidaritásomat az egyik számomra legproblémásabb európai rezsim polgárai mellett. Ennek ellenére örülök, hogy itt lehetek, s annak is örülök, hogy ezen a beszélgetésen részt vehetek, mert van egy másik kérdés, ami nagyon foglalkoztat. Azt hiszem, nagyon mások az elképzeléseink arról, hogy mi a színház értelme és feladata. Ez szerintem nem probléma. Talán még a pódiumon ülők számára sem. De miközben a nemzet vagy a nemzeti fogalmától tartok, azzal egyetértek, hogy Európa csak úgy tud igazán megszületni, ha ez egyúttal kultúracserét is jelent. Európa csak a sokféle kultúra Európája lehet, hiába tiltakoznak ellene kézzel-lábbal egyes kollégáim. Mert semmi nincs, ami Európában közös a pénzén kívül. Magyarországnak van még némi esélye, mert itt még a forint a valuta, nem az euró. Igazán közös Európát viszont csak akkor tudunk létrehozni, ha az a kultúrák cseréjén alapul. S ha így aztán ez a tényleg igen régi fogalom, a „nemzeti” is újra szóhoz jut. Mégpedig az egyetlen megőrzésre érdemes értelemben, a goethei értelemben – noha furcsamód nem vagyok nagy Goethe-rajongó, Shakespeare számomra fontosabb –, a német klasszikusok értelmében, akik eredetileg megteremtették a nemzetet. Vagyis ha a mai Németországról beszélünk, akkor kész vagyok kevésbé a fasisztákról beszélni, akik a családom egy részét kiirtották, inkább arról a Németországról, melyet részben Goethe hozott létre, akit aztán sokan követtek. Tudom, hogy ez az egész így vélhetően összezavarja a hallgatóságot, mégis kedvem volt elmondani.
KRICSFALUSI BEATRIX: Szeretnék picit visszatérni ahhoz, amit Vidnyánszky Attila mondott a nemzeti színház magyarországi speciális helyzetéről. Ő röviden vázolta is, hogy miben állna ez a specialitás vagy különlegesség. Ki is használnám rögtön, hogy itt ül velünk a téma egyik legnevesebb magyar kutatója, és megkérném arra, hogy a hozzászólásában egy picikét térjen ki erre a történetre azok számára, akik nem annyira jártasak a magyar színház történetében. Mi ez a folyton elhalasztott, ideiglenes állapota a magyar nemzeti színház gondolatának, amely még ma is itt van velünk?
IMRE ZOLTÁN: Ez nagyon érdekes téma, válaszolok erre a kérdésre is, de visszatérnék az európaiságra. Gyorsan lefuttattam a fejemben a programot, hogy mit dobhat az európai kultúrtörténetben arra a szóösszetételre, hogy „nemzeti színház”. Kidobta a Comédie-Française-t és a Burgtheatert mint lehetséges modellt: hogy van egy épület, van egy társulat, és van egy művészeti program. Kidobta még a Royal National Theatre-t, az angol nemzeti színházat Londonban, ahol egy kicsit más a modell: van egy épület, van egy menedzsment, és nincs társulat. Tehát alkalmazkodik az angol színházi hagyományokhoz. Kidobta még azt is, hogy National Theatre of the United States. Ez egy független színház New Yorkban. Furcsa gesztus tőlük, hogy fölvették ezt a nevet, de a programjuk nem európai szintű nemzeti program. Hozzám nagyon közel áll a 2006-ban alakult National Theatre of Scotland, voltaképpen egy produkciós ház, ahol van egy menedzsment, amelyben huszonöten dolgoznak a létező skót társulatokkal, északtól délig, nyugattól keletig mindenkivel. Úgy fest tehát, hogy a nemzeti színház című leképződést sokféleképpen lehet használni. Ki így képzeli el a nemzet színházát, ki meg úgy. A kérdésem, mely egyúttal válasz a tiédre: hogy mi teszi ezt a színházat nemzetivé? Illetve hogyan lehet bemutatni a nemzetet mint olyat? Ami azt feltételezi, hogy a nemzet az egységes dolog: van a német nemzet, meg van a magyar nemzet, meg a többi európai nemzetek. De elég, ha Fatih Akin filmjeire hivatkozom, azokból nem úgy tűnik, mintha ez a német nemzet olyan nagyon egységes lenne. Ott különböző nációk jelennek meg, a nemzet vertikálisan és horizontálisan megosztott. Megosztott a különböző csoportok által, megosztott nemek szempontjából, megosztott a különböző társadalmi berendezkedések szempontjából. Milyen színház tudná vajon ezt a megosztottságot reprezentálni?
KRICSFALUSI BEATRIX: Tehát inkább sokszínűséget, sokféleséget, az talán jobb szó, mint a „megosztott”.
IMRE ZOLTÁN: Igen, igen. Nem azt akartam ezzel mondani, hogy ellentétben vannak, hanem hogy sokszínű, hogy fragmentumokból áll, hogy nem tartható már szerintem, de lehet, hogy ebben a kérdésben egyedül vagyok, egy homogén nemzetállam vagy egy homogén nemzetnek az elképzelése. És hát melyik színház tudná ezt a fajta történetet reprezentálni? Bár – hogy egy kicsit előreszaladjak – a skótoknak mintha sikerült volna. Merthogy a skót nemzeti színház – mely természetesen a skót nemzeti ébredés folyományaként jön létre, hiszen a skótok évszázadok óta vitatkoznak, hogy elváljanak-e Nagy-Britanniától vagy sem, a tavalyi népszavazáson újra felvetődött, hogy Skóciának önállónak kéne lennie, még ha a többség nemmel válaszolt is – koncepciója nem egy társulattal, épülettel rendelkező valami, hanem egy produkciós ház. 2006 februárjában volt az első bemutatójuk, Home, vagyis Otthon címmel. Ez az előadás pedig úgy jött létre, hogy megbíztak tíz rendezőt, hogy Skócia különböző részein kis falvakban, nagyvárosokban, vidéken, egy kompon, bárhol készítsenek Az otthon címmel előadást, és tíz rendező a helyi közösségekkel dolgozva tíz olyan produkciót hozott létre, amely a helyi közösség által megjelenített otthon történetét mondta el. És ez volt maga a nemzeti színház, és ez volt maga a nemzeti színháznak a megnyitása. Ez a fajta nyitottság széles körben le tudja képezni, hogy mit jelent ma Skócia a skótoknak.
JOACHIM LUX: A hozzászólás első felével kifejezetten egyetértek, vagyis hogy fragmentumokból és heterogén elemekből áll egy mai nemzet. Ha Németországról beszélünk, azon sem homogén német nemzetet értünk, végképp nem a goethei értelemben, sokkal inkább egy tarka szőttest. Nagyon sokan érkeznek hozzánk Törökországból, rengeteg nálunk a menekült, sok az olasz, görög, angol, francia, ázsiai. Vagyis ha a társadalmunk nemzetköziesedéséről – vagy európaizálódásáról – beszélünk, azzal nemcsak azt mondjuk, hogy egyre globalizáltabb világban élünk, amelyben gazdasági és egyéb viszonyban állunk más nemzetekkel, hanem azt is, hogy a nagy metropoliszok maguk is egyre nemzetközibbé válnak a lakosság összetételének tekintetében. Ha arról kéne beszámolnom, hogy színházvezetőként mi az, ami egész igazgatásom alatt mindeddig a legkevésbé sikerült, elsőként azt említeném, hogy nem eléggé sikerül az otthonom, Hamburg társadalmának rétegzettségét a színházban is leképeznem, hogy ugyanazon az estén ott legyenek a törökök, a görögök, az olaszok is mind együtt.
Évente egyszer fesztivált tartunk Lessing Napok címen. Ez persze nagyon régimódian hangzik, de a rendezvény keretében csinálok valamit, ami még régimódibb, nevezetesen a Világvallások Éjszakáját. Ezen az estén pusztán annyi történik, hogy különböző témákban, mint, mondjuk, a teremtésmítoszok, vagy hogy van-e élet a halál után, a világvallások képviselői olvasnak fel egymás mellett szövegeket a színpadon. Ez az egyetlen olyan este évi hétszáz előadásból, amikor sikerül a társadalmunk rétegzettségét leképeznem, márpedig ez az én utópiám. Hogy aztán ezt nemzeti színháznak hívjuk-e… Felőlem hívhatjuk akár annak is, de nem vagyok ráutalva erre a fogalomra. A lényeg az, hogy a vezetésem alatt álló színház meghívás legyen a világ iránti nyitottságra annak a lakosságnak, melynek én is tagja vagyok. Ehhez pedig hozzátartozik természetesen az is – mélységesen egyetértve a nemzetek Európája ideállal –, hogy a saját nemzeti, az én esetemben német identitásomat ápolhatom, hogy semmilyen körülmények közt ne kelljen feladnom, erre nem is volnék hajlandó. De ez nem akadályozhat meg abban, hogy nyissak, hogy a sokkultúrájú társadalomban elkeveredjek, hogy nyitott szemmel közlekedjek, és, mondjuk, ne csak magyar étterembe menjek, hanem önök is oda mehessenek, ahova kedvük tartja: olasz, szír vagy kínai vendéglőbe, s ez nem lehet másképp a kulturális vívmányok terén sem, s a más népek iránti kíváncsiság dolgában sem. S hogy ne csak elvekről beszéljünk, ezen a helyen elmondom, hogy nem volt ez másképp a színházamban sem, ahol nagy téma volt, sőt sokan határozottan követelték, méghozzá művészek, hogy ne jöjjünk el erre a budapesti fesztiválra, de én az indítvány ellen foglaltam állást. Egyrészt szerintem a bojkott néhány extrém esetet kivéve nem jó semmire, másodszor: hiszek a párbeszédben, harmadszor pedig: ha a művészet valamire jó, az éppen a párbeszéd, mert ha már arra sem alkalmas, akkor az már nem művészet, és legjobb, ha meg is szűnik. Ezért voltam amellett, hogy elfogadjuk a meghívást. A kérdés csak az, hogy honnan jön ez az ellenállás. Onnan, hogy a színházaink és a kulturális intézetek mindenütt a nemzetközi cserék helyszínei. Nálunk sokan vannak – színészek és rendezők is –, akik ismernek magyar színészeket és rendezőket. Mielőtt igent mondtunk a meghívásra – s egy ilyen meghívás megtiszteltetés és nem büntetés –, sokakkal beszéltem, és azt éreztem, hogy a magyar társadalmat – s ha ezt kívülállóként mondhatom így, ez alapvetően nincs rendjén – mély szakadék szakítja ketté. Egyfelől meghallgattam azokat a magyar színházművészeket, akik szerint semmiképp nem szabad elfogadni a meghívást, egyenesen bűn volna, mert ezekkel nem közösködik az ember. De voltak mások is, akik ugyan egyáltalán nem értenek egyet a magyar kormányzat politikájával, de mégis azt mondták: „ami ma Magyarországon folyik, az nagyon nincs rendjén, de fogadjátok el a meghívást, mert kell a párbeszéd az úgynevezett nemzeti jobb vagy konzervatív irányultság képviselői és azok között, akik mindezt máshogy látják.” Szükség van a párbeszédre, és persze külföldiként nincs az embernek igazán joga túl offenzíven ítélkezni egy másik országról, így aztán az egyetlen mondandóm végül csak annyi: beszéljünk egymással, beszéljünk nyíltan arról, ami folyik, mert ez a Magyarországhoz kötődő téma egyáltalán nem csak magyar téma. Németországban is létezik ez a probléma, Franciországban is, nem kell úgy tennünk, mintha Magyarország különösen szörnyű volna. Hogy hogyan tudjuk megőrizni saját nemzeti mivoltunkat vagy nemzeti identitásunkat egy globalizált, morálisan problémás európai környezetben, az mindenütt kérdés. Ez nem magyar külön út. Nekem mindig Pasolini jut róla eszembe, aki a hatvanas években úgynevezett kalózleveleket írt, és kommunista lévén az foglalkoztatta, hogy Itáliában miért pusztít el és semmisít meg a Coca-Cola-imperializmus – az ő felfogása szerint – mindent, ami eredeti, ami paraszti, ami olasz. Bármi is a véleményünk arról, amiről beszélgetünk, a téma nem új. A kérdés csak az, hogy mit kezdünk vele.
VIDNYÁNSZKY ATTILA: Sok mindennel egyetértek a korábbiakban elhangzottakkal, sok mindennel meg nem. Amivel egyetértek, az a nyitottság. Most egyszerűbb beszélnem róla, két évvel ezelőtt, mikor átvettem a színházat, még csak tervekről beszélhettem, bár volt nyilván hivatkozási alap számomra: a Csokonai Színház, amelyet hét évig vezettem Debrecenben, és ahol a hét év alatt kilenc nemzet fia rendezett, és amelyik színház tíz különböző országban vendégszerepelt, és igyekezett kapcsolatot teremteni a világ legizgalmasabb színházi műhelyeivel. Most a Nemzeti Színházban két év már mögöttünk van, úgyhogy az a fajta nyitottság, amiről én beszéltem, amiről írtunk, az demonstráltatik. Több mint száz előadást fogadtunk tavaly sok helyről a világból is, vidékről is, határon túlról is. Megünnepeltük a szerb színház születésnapját, most megünnepeljük a szlovák színház születésnapját, közös produkciót csináltunk az egyik magyarországi roma színházzal, a Karavánnal azért, hogy az elfogadás érdekében tegyünk egymás felé gesztusokat. Meg kell nézni a repertoárt: a világ minden részéről kerülnek be darabok, sokféle gondolat van jelen a Nemzeti Színházban, és annyit utazik a színház, mint egy évtized alatt sem utazott külföldre, vidékre, határon túlra. Én ezt tudom garantálni az elkövetkezőkben is. Ennek jegyében született meg a színházi találkozónk ötlete is, mert ez egy nagyon zárt színházi közeg volt, ahol a kommunista világban szűk szakmai stábnak volt lehetősége utazni, látni, és valamiért, bár nagyon kifejlett infrastruktúrával rendelkezünk, nemzetközi fesztiválok nem vagy alig jöttek létre. Valamiért a politika és a szakma sem akarta. Én mindig a szakmát fogom elsősorban hibáztatni, mert ha a szakma akarta volna, akkor lett volna. Voltak nagyon dicséretes kezdeményezések itt, ott, amott, de sokkal kevesebb, mint, mondjuk, Romániában vagy Lengyelországban.3 Tehát többek között azért is hoztuk létre ezt a fesztivált, hogy elinduljon egyfajta dialógus. Nagy alázattal és nagy tisztelettel várunk minden meghívott vendéget a találkozóinkra.
Persze nyilván az is sokat számít, honnan indult az ember. Nekem is megvan a saját történetem. Én egy olyan világban nőttem fel, ahol az otthonomtól négy kilométerre vasfüggöny volt, miközben azt mondták, hogy nemzetek fölötti világot építünk, ahol az orosz a nemzetek nyelve, jazik mezsdunarodnogo obscsenyija, és az összes többi másodlagos történet. Olyan világot építettünk, ahol a múltat végképp eltörölték. Az én családom Trianon után négy részre szakadva élte le, éli most is az életét. Boldogsággal töltött el, amikor a határ megszűnt, és Portugáliáig száguldottam, hogy megérezzem a szabadság ízét. Ott álltunk anyámmal az európai uniós csatlakozáskor, és sírtunk, a szó szoros értelmében, fogtam anyám kezét, és úgy sírtunk, hogy véget ért ez a valami. Én csak a nyitottságban hiszek, semmi másban. Meg kell nézni, hogy a következő évadban hány helyről jönnek megint rendezők, hogy a mi színházunkban dolgozzanak, hogy elhozzák a tudásukat, szakértelmüket, szívüket, lelküket, tehát bizonyos értelemben én ezt demonstrálom. Ugyanakkor szenvedélyesen hiszek a nemzeti gondolatban is. Hiszem azt, hogy van örökségünk, amit át kell adni. Ez az örökség, és ez teher is, amelyet egyik nemzedékről a másikra nagy felelősséggel rostálnunk kell, és adnunk kell tovább. Ebben az átadás-átvételben van kiemelt szerepe a Nemzeti Színháznak vagy nemzeti színházaknak.
KRICSFALUSI BEATRIX: Ez a nemzeti örökség hogyan lehetne körülírható? Miben állna ez a nemzeti örökség, amelynek ápolásában olyan nagy szerepet vállalna az általad vezetett Nemzeti Színház? Hogy lehetne körvonalazni?
VIDNYÁNSZKY ATTILA: Mindaz, amit megtapasztalsz és látsz. Megvan a szerepünk: egyrészt egy közösséget kell szolgálnunk. A kulcsfogalom ebben a szolgálat. Szolgáljuk azt a közösséget, amelyikből vétettünk. Lesújtó véleménnyel vagyok az elmúlt évtizedekről olyan szempontból, hogy mennyire magára hagytuk az egyszerű embert. Hogy nem fogtuk a kezét. Hogy hagytuk lebutítani a színházak repertoárját. Hogy hagytuk, hogy a kereskedelmi csatornák kilúgozzák az emberek agyát, és fogyasztókká zülleszszék őket. Óriási felelősségünk van ilyen szempontból. És ezért találtuk ki azt, hogy minden gyermek jusson el évente egyszer színházba, ezért találtuk ki azt, hogy hátrányos helyzetű gyerekeket hozunk buszokkal szerte az országból, hogy nézhessék az elő-adásainkat. De ezért találtuk ki többek között azt is, hogy a fogyatékosok világnapja, vagy a roma holokauszt-nap is ott van nálunk. Van egy óriási kincs: darabok, előadások, versek, zenék, festmények. Ez a kulturális kincs átadandó. És természetesen jó esetben szaporítandó. Nem hiszem, hogy most föl kéne sorolnom. Ez egy nagyon széles körű, fantasztikus valami, ami ebben a pár ezer városban és településen született az elmúlt évszázadokban nagyon fontos alkotók keze nyomán. Én leginkább úgy tudnám megfogalmazni a krédómat, ahogy Bartók vagy Kodály. Úgy lenni korszerűnek, hogy végtelenül nemzetiek vagyunk. És úgy legyünk korszerűek és nemzetiek, hogy végtelenül nemzetköziek is vagyunk. Úgy, ahogy Bartók. Meg úgy, ahogy Kodály.
KRICSFALUSI BEATRIX: Szeretne valaki reagálni?
MATTHIAS LANGHOFF: Szerintem szerencsés dolog, hogy én köztes álláspontot képviselek szinte mindenben. Szkeptikus vagyok az Európa-felfogással és a nyitottsággal szemben. Nem először vagyok Magyarországon rendezésemmel: még a vasfüggöny mögött éltem, amikor egyszer meghívták egy előadásomat Budapestre. (Nagy örömmel láttam egyébként a Nemzeti Színház előtt Major Tamás szobrát, barátom volt ebben az időben, és fontos színházi szereplő.) Csakhogy akkor természetesen tizennégyszer játszottunk, ami teljesen normálisnak számított, utána meg mentünk tovább Párizsba, ahol szintén tizennégy este ment a darab. A kulturális cserék mai Európájában, amiről Joachim Lux beszélt, ilyesmi szóba sem jön! Egy német előadást legfeljebb kétszer lehet eljátszani Párizsban, itt Budapesten pedig egy számomra igen fontos rendezésemmel, amely ma este lesz látható, egyszer tudunk fellépni. Abból pedig nem derül ki semmi. Vagyis ez a nagy nyitottság, az Európáról való hamis képzelgés – hogy Európa a kulturális cserék hazája is – egyszerűen nem állja meg a helyét. Ne felejtsük el, hogy a háború után, az után a szörnyű háború után, a legjobb művészek egész Európában, függetlenül attól, hogy a fal nyugati vagy keleti oldalán éltek-e, valahogy értették egymást, és felfogták, hogy közösen kell tenniük azért, hogy a világot emberibbé tegyék – ennyit akartak, és nem többet. Ami pedig a nyitottságot és a nemzeti színház fogalmát illeti, én egyetlen nemzeti színházat ismerek: az angolt. Mert ott az egész közönség, a színházcsinálók, az írók mind Shakespeare-re hivatkoznak, az a közös alap. Tudják és értik, hogy Shakespeare teremti meg a nemzeti identitásukat. És nincs ebből semmi probléma, bármekkora is a különbség az egyes művészek között. Ott is van vita, hogy mit csináljon a művész, mit ne, mi régi és reakciós, és mi az abszolút modern. De mindez shakespeare-i alapokon folyik, és hogy a kiindulópont Shakespeare, abban mindenki egyetért. Az angolok számára világos, hogy Shakespeare nélkül kár is gondolkozni. Akár pártokról vagy politikáról gondolkozni is felesleges, hogy helyes-e egy adott helyzetben sztrájkolni, vagy sem, ha nem abból indulunk ki, hogy Shakespeare egyesít minket. Számomra ez nagyon világos példája annak, hogy mi a nemzeti színház. S hogy egy kicsit eretnek legyek: Magyarországnak sajnos egyáltalán nincs nemzeti színháza, mert olyan óriási szakadék tátong a művészek és az értelmiségiek, illetve a színházcsinálók két tábora között, és mert nincs meg az a nyitottság, amely elengedhetetlen volna egy nemzet vagy egy nemzeti gondolat megteremtéséhez. Ez az az alapkonfliktusotok, amelyet itt ma este nem nevezünk néven, mert félünk a veszekedéstől, pedig a valóság az, hogy Magyarországnak nincs nemzeti színháza, mert az ország olyan politikai helyzetben van, amely meghiúsítja azt, hogy a magyar művészek, akik a nemzetet képviselik, valóban egy nemzetként egymásra találjanak. Ehelyett harcba kergetik őket, és ez szerintem az igazi témája a mai estének.
KARIN BERGMANN: Az a szó, amelyen most fennakadtam, mikor Vidnyánszky Attila élt vele a nemzeti színház mellett elmondott védőbeszédében, a szolgálat. Hálás, és a kultúrát szolgálja, mondta. Kit szolgál az ember? A fenntartót, vagyis a politikai támogatót? Ő mondhatja meg, hogy most épp mi az, amit szívesen lát a kultúrában, és mi az, amit nem? Régi problémája ez a nemzeti színházaknak, és persze nagyszerű dolog, ha egy ország megendhet magának egy ilyen intézményt, s még jobb, ha mint nálunk, Ausztriában törvénybe is van iktatva, s van hozzá egy kulturális feladat, melyet el kell látnunk. Elengedhetetlen eleme azonban ennek a feladatnak, hogy minden véleménynek hangot adjunk, s hogy a kritikus művészeknek is megadjuk a szót, hogy meghalljuk nagy íróinkat, hogy a kritikát tematizáljuk, s a színházcsinálóknak, a különböző álláspontok képviselőinek is teret engedjünk, nem pedig úgy szolgáljuk a kultúrát, hogy megkeressük, kit kell szolgálnunk. A színházban nem szolgálhatunk mást, csak a költőt.
KRICSFALUSI BEATRIX: Ha jól értem, akkor itt Matthias Langhoff és Karin Bergmann is a színház, a nemzeti színház reprezentációs funkcióját hozták szóba. Az én amúgy is tervezett kérdésem tehát az, hogy egy olyan, már archaikusnak és a mai mediális szintéren mégiscsak marginalizáltnak tűnő médium, mint a színház, tarthat-e még igényt egyáltalán a nemzet egységének reprezentálására. A másik felmerülő kérdés pedig, ha jól értem, hogy mit csinál, milyen egységet képvisel a nemzeti színház akkor, amikor ez az egység nem látszik adottnak, vagy hogyan tud ilyen színtéren működni egy nemzeti színház.
IMRE ZOLTÁN: Teljesen egyetértek azzal, amit Matthias mondott. A magyar társadalom végletekig szét van szakadva, legalábbis ezt én úgy látom, és már ott tart, hogy nem is igen tud szóba állni a másikkal. Hogy ilyen körülmények közt hogy lehet egységet teremteni, vagy hogy hogyan lehet ezt a szétszakadtságot reprezentálni, arról fogalmam sincs. A másik, ami nekem a skót példában szimpatikus, hogy nem fölülről határozta el egy elit intézmény a megfelelő anyagi háttérrel, hogy nagyon nyitott lesz, és ezzel lép koprodukcióra, vagy azzal, hanem hogy ezek a kezdeményezések alulról jönnek. A nemzeti színház, ez a skót nemzeti színház pedig ráteszi a pecsétet, ráteszi a brandet, és a helyi történeteket egyszer csak a nemzet szintjére emeli. Ez pedig egészen más működési mechanizmus, mint amit Európa-szerte látok.
JOACHIM LUX: A beszélgetésre készülve olvastam néhány mondatot. Van itt egy Magyar Művészeti Akadémia, és van annak egy elnöke. Ő azt találta mondani, hogy aki hozzánk akar tartozni, annak nyílt és megvallott nemzeti elköteleződéssel kell bírnia. Nem tudom, ez mennyire tükrözi a társadalom hangulatát, de számomra egy ilyen mondat katasztrofális. Ha egy ilyen mondat Németországban hangozna el, rögtön megszólalna minden riasztó, rögtön elhatárolnám magam én is. Egy ilyen mondat kirekeszt. Mélyíti a szakadékot, erősíti a szétválasztást, és hát kérdem én, hogy mit ért nemzeti elköteleződésen. Ugyan milyen ideológia rejlik amögött, ha a művészetet, melynek szabadságáért mindig kiállunk, egy művészeti akadémia elnöke már előre ideológiailag meghatározza? Nem tudom, hogy ezt a színházra is alkalmazni akarják-e, de ha nem akarjuk ezt, akkor nyílt fórumokat kell létrehozni, ahol beszélgetünk, vitázunk, veszekszünk, ahol megbeszéljük egymással, hogy ugyan mit jelenthet a magyar nemzetiség ma. Tán tilos régi magyar dalokat énekelni? Remélhetőleg nem, természetesen. Tilos nemzetközileg gondolkodni? Remélhetőleg azt sem. És hogy illeszthetők össze ezek a dolgok? Milyen kultúrát ápolunk? De ha egy ilyen mondat elhangozhat, az katasztrofális. Művészetellenes, demokráciaellenes, bomlasztó, érthetetlen és elvetendő.
VIDNYÁNSZKY ATTILA: Muszáj fölhívnom a figyelmet arra, hogy maga most Németországból, egy német helyzetből ítéli meg az itteni történéseket. Hogy csak egy aspektusra hívjam fel a figyelmét: nem tudom, Németország az elmúlt, mit tudom én, hatvan évben, hányszor váltott politikai irányt. Hányszor voltak jobboldaliak hatalmon, hányszor baloldaliak. Most képzeljék el azt a helyzetet, hogy Magyarországon tulajdonképpen hatvan évig a kultúra egyféle ideológia mentén szerveződött. Egyféle gondolkodásmód érvényesült, és az nem a nemzeti. Tehát én azt el tudom fogadni, hogy katasztrofális a helyzet, mert szétszakadtunk. El tudom fogadni azt is, hogy elfogadhatatlan leállni, és kommunikálni kell, és valahogy meg kéne próbálni hidakat építeni. Volt, hogy én a magam eszközeivel az utóbbi időben sikeresen is tudtam ilyen értelemben cselekedni. Vezetője voltam egy pénzelosztó bizottságnak három évig. A magyar rendszer úgy épül föl, hogy a miniszter kinevez öt embert a szakmából, akik a pénzek elosztásáról döntenek, alattuk meg van egy érdekegyeztető tanács, amelyik a szakma legszélesebb köréből rakódik össze, és az véleményezi például a pénzosztásainkat. Én három évig vezettem ezt a bizottságot. Mind a három évben az érdekegyeztető tanács megszavazta, kétszer ellenszavazat nélkül, a mi pénzosztásunkat. Ahol is megtörtént az, hogy nagy, populáris színháztól elvettünk pénzt, és odaadtuk a Katona József Színháznak, a Radnóti Színháznak, tehát mertünk bátran ilyen értelemben gesztusokat gyakorolni.
IMRE ZOLTÁN: Ha ez így van, ahogy Attila mondja, akkor én egy másik országban élek. Mert az én történeteim nem erről szólnak. Az én történeteim inkább arról szólnak, hogy megosztottság van, hogy valaki azt mondja, hogy a nemzeti oldal hátrányban van, ezt én nem értem. Mi az, hogy nemzeti oldal? A nemzetbe nem tartozik bele egy liberális gondolat? Én nem tudok ezekkel a kategóriákkal semmit kezdeni. Vagy azzal, amit az előbb hallottunk, hogy csak nemzeti érzület. Mi az, hogy nemzeti érzület? Ezek számomra eléggé megfoghatatlan és kirekesztő kategóriák. Mert abban a pillanatban, amikor én azt mondom, hogy én vagyok a nemzeti érzület, aki meg nem ért velem egyet, az nem nemzeti érzület lesz. És itt kezdődik a kirekesztés. Itt jön be az, hogy nem nyitottságra építünk, hanem kirekesztettségre.
KARIN BERGMANN: Igaza van Vidnyánszky úrnak, hogy Joachim Lux Németországból érkezik, s hogy mindketten másodkézből, vagyis a médiából szerezzük az információt. De ugyanakkor első kézből is, a magyar színházcsinálóktól, színészektől, rendezőktől, és amikor azt halljuk, hogy rengeteg fiatal ember, rengeteg végzős diák és művelt ember vándorol ki mostanában Magyarországról, akkor az ember felteszi magának a kérdést, hogy vajon miért. Hogy tényleg az-e a helyzet, hogy az itteni kicsit sem liberális légkör miatt, és mert az emberek úgy érzik, itt nem tudnak kibontakozni, inkább elmennek külföldre, egy olyan országba, melynek még nem beszélik a nyelvét, de amelytől jobb életkörülményeket remélnek.
VIDNYÁNSZKY ATTILA: Erre csak azt tudom mondani, hogy általános közép-európai tendencia, hogy mennek a fiatalok. Nekem is felnőtt gyerekeim vannak, ők is el akarnak menni, majd vissza fognak jönni – remélhetőleg. De az első felére reagálnék részletesebben. Arra, hogy honnan kapják az információt. Hadd mondjam el a saját példámat. Engem két évvel ezelőtt leírt a Kritikus Céh Magyarországon, külföldön tulajdonképpen lehomofóbozott, lefasisztázott. Egy sor európai újságban megjelentek erről cikkek a Helsingin Sanomattól tudom is én meddig. Én erre mindig azt szoktam mondani, hogy hívő ember vagyok, és a Jóistennek tartozom elszámolással, majd ő eldönti, hogy milyen vagyok. Ezzel együtt leveleket írogattam az összes helyre, ahol engem megbántottak. Ahol rólam hazudtak.4 És képzeljék el, hogy sehol nem fogadták a válaszomat a szabad nyugati sajtó hasábjain. Eljutott a történet oda, hogy a francia irodalom egyik legjelentősebb alakja, Valère Novarina, akivel évek óta együtt dolgozunk, írt a védelmemben egy cikket, és a Le Monde nem hozta le. Ennyit az innen származó információk befogadásáról. Amikor Hartmann úr itt volt nálunk, és együtt ültünk a miniszternél, akkor is az derült ki, hogy részinformációk tömkelegének birtokosa. Azt tudja például, hogy a miniszter galád mód tizenötmillió forintot adott egyszeri támogatásként az Újszínháznak. De azt már nem tudta, hogy mielőtt ez megtörtént volna, huszonnyolc milliót kapott a Katona, harminckét milliót az Örkény, huszonnégy milliót a Radnóti Színház,5 és ezek beépültek a költségvetésébe. Ő csak az Újszínház egyszeri, rendkívüli támogatásáról tudott. Tucatnyi helyen kellett helyesbítenem, és azért vagyok hálás, hogy végül akadt egy német újság, amelyik hajlandó volt meghallgatni. Engem már az is elborzaszt, hogy egy ilyen kényes helyzetben nem jutnak el addig, hogy megkérdezzenek engem. Hogy nincs más vélemény. A Nemzeti Színházban kialakult helyzetről egész Európában egyetlenegy vélemény van. Ez borzasztó világ, mert én éltem egy országban, ahol egyetlenegy vélemény volt, és próbáltál volna meg mást gondolni, agyon is csaptak. Én öt évig nem tudtam külföldre – majdnem hat évig – utazni. A KGB miatt. Nagyon nehéz bármilyen információt kinyomni. Egyszerűen nincs fogadókészség meghallani valami mást. Csak egyfélét. Amely azt a képet erősíti, amelyet rólunk önök táplálnak.
JOACHIM LUX: Én is olvastam, hogy panaszkodik a nyilvánosságra, vagy arra, ahogy a média bánik magával, s ha ez így van, azt én is óriási problémának találom, mert akkor nem működik a véleménynyilvánítás szabadsága, ha magától megtagadják a lehetőséget, hogy állást foglaljon, de ezzel együtt most nem azért vagyunk itt, hogy azt a vitát, melyet a magyar társadalomban kell megvívni, itt elmélyítsük vagy stimuláljuk, hanem amit egyértelműen látok én is Németországból, méghozzá a média segítsége nélkül, közvetlenül a művészek révén: hogy a magyar társadalom ketté van szakadva. Efelől nincs kétsége az embernek. Engem pedig az érdekelne, hogy ha maga egy nemzeti színház intendánsa, vagyis a nemzet vagy Magyarország intendánsa, úgymond, akkor hogyan járulhatna hozzá a Nemzeti Színház ahhoz, hogy ez a szakadék ne tovább mélyüljön, hanem épp ellenkezőleg: kulturális és művészi értelemben a két oldal beszélgetni kezdjen egymással. Van erre lehetősége a színháznak, vagy dolgozik is már ezen? És most itt nem arra gondolok, hogy fiatalokat és gyerekeket csábít a színházába, bár ezt is nagyon fontosnak tartom, hanem hogy az ember a művészet eszközeivel hogyan közelít ehhez a témához, hogyan teremti meg a nyitottság légkörét. A Thalia Színházban, amelyik szintén afféle nemzeti színház, én vagyok a házigazda. Én oda olyanokat hívok dolgozni, akik a legkülönbözőbb színeket képviselik, köztük olyanokat is, akik mást gondolnak a világról, mint én. Az pedig feltűnő, ami Németországban teljességgel elképzelhetetlen, hogy, mondjuk, Christoph Schlingensief – hogy egészen szélsőséges példával éljek – ne dolgozhatott volna sehol, hogy ne akarták volna őt megnyerni maguknak a színházak. Ilyesmi elképzelhetetlen volna. A hamburgi Schauspielhausban Bodó Viktor rendez, nálunk már vagy harmadszor vagy negyedszer dolgozik Mundruczó Kornél, Schilling Árpád is német nyelvterületen csinál színházat. Ez feltűnő. A magyar társadalomnak, a magyar kultúrpolitikának vagy magának mint igazgatónak nem sikerül úgy alakítani a kultúrpolitikai teret, hogy az ország legfontosabb művészei itt is dolgozzanak.6 Az én igényem ez volna. Nem német hübriszből mondom ezt, hanem a saját hazámra is érvényes kulturális gesztusként.
VIDNYÁNSZKY ATTILA: Én jeleztem az elején, hogy ez így lesz előbb-utóbb. Én apró gesztusokat tudok gyakorolni, amik azért nem olyan aprók. Nálunk még színművészeti iskolából is kettő van. Nyilván más-más színezetű.7
Amikor a Nemzeti Színháznak programját összeraktam, akkor tőlem jött a gesztus, hogy a budapesti Színművészeti Egyetemről ugyanúgy jöjjenek diákok az előadásainkban játszani, mint a kaposváriról. Én kopogtattam sokszor, és eztán is fogok kopogtatni, én kértem, és eztán is fogok, mert úgy gondolom, hátha van rá esély, hogy az a generáció, amelyik most jön ki az iskolából, kinyújtja a kezét a másik felé. Ami engem illet, én szimbolikusan beraktam az én saját, kaposvári osztályomat meg egy budapesti színészosztályt egy olyan produkcióba, amelyet közösen csinálunk meg. Hátha a jövőben elmozdulnak ezek a frontvonalak. Nagyon nehéz. Iszonyú mennyiségű sérelem halmozódott fel az elmúlt évtizedekben. Iszonyú mennyiségű valós és vélt sérelem. Iszonyú mennyiségű szándék a revánsra, és sok anomália, amelyet orvosolni kell. Egy dologra hívnám fel a figyelmet – csak tanulságul, mert biztos, hogy más a helyzet Németországban, mint nálunk. Képzeljék el, hogy 2008-ban utánanéztünk, és kiderült, hogy főváros és vidék viszonylatában a színházi pályázaton kiosztott pénzek aránya a következőképpen oszlott meg: 8 százalék került a határon túlra, 21 százalék a nyolcmilliós vidéknek, és 71 százalék Budapestnek. Tehát 71 – 28. Magyarországon a vidék–főváros viszony ilyen értelemben katasztrofális. Rengeteg vidéki kultúrházat, művelődési házat zártak be, egy sor olyan intézkedést kellett hozni, amely ezt a fajta egyenlőtlenséget valahogy megpróbálja helyrehozni. Vidéken nincsen alternatív színházi megmozdulás, tulajdonképpen van három-négy kis társulat, míg Budapesten száz. Iszonyú igazságtalanságok és aránytalanságok ezek. És ez ügyben még csak az első lépéseket tettük meg. Pénz nem lett több, rá-adásul akkor épp gazdasági válság volt. Valahonnan ezeket a pénzeket el kellett venni. Valahonnan ezeket a pénzeket át kellett csoportosítani. 21 és 71 százalék. Előbbi a nyolcmillió vidékinek. És amikor ezt megbolygattuk, kiderült, hogy az összes kulturális intézmény terén ilyen borzasztó anomália van.
KRICSFALUSI BEATRIX: Azért azt tegyük hozzá, hogy a Nemzeti Színház is Budapesten van.
VIDNYÁNSZKY ATTILA: Abszolút. De most már van öt vidéken is.
IMRE ZOLTÁN: Bocsánat, négy vidéki nemzeti színház van.8
Épp az a probléma, hogy mi különbözteti meg ezeket a színházakat. Hogyha visszatérünk a nemzeti színházi elképzeléséhez – és hát nem sok minden.
VIDNYÁNSZKY ATTILA: …Én még mindig ötöt számolok. De ne kezdjünk el vitatkozni.
IMRE ZOLTÁN: Jó, akkor legyen öt. De hogy vidéken is van nemzeti színház, attól még a támogatásuk fényévekre van egymástól.
MATTHIAS LANGHOFF: Joachim Lux idézte azt az ostoba mondatot a Művészeti Akadémia elnökétől, aki azt szeretné, hogy Magyarországon csak a nemzeti elköteleződéssel bíró alkotások érvényesüljenek, igaz? Engem az érdekelne, hogy tényleges cenzúráról beszélünk-e itt, az idióták cenzúrájáról nyilvánvalóan, vagy a művészetnek valamilyen valós problémájáról. Az nem kérdés, hogy én is együtt élek a cenzúrával. Tudom, hogy minden totalitárius rendszer kedvenc játékszere a cenzúra. Mert a saját ostobaságát takargatja vele. Nekem persze volt alkalmam találkozni a cenzúrával, sőt a pályám elején egy igen kemény formájával, azzal, melyre egy nagy magyar doktriner filozófus, Lukács György nyomta rá a bélyegét, mert ő szolgáltatta azokat az érveket, amelyek segítségével ezek a szörnyű politikusok intelligensebben tudtak beszélni. Lukácstól kölcsönöztek érveket a cenzúra alátámasztására, és hát ő nagy formátumú gondolkodó volt, az vitathatatlan. De itt most engem szörnyű érzés fogott el. Örülök, hogy itt ülhetek Vidnyánszky úrral is, de az a probléma, hogy az említett szakadék kettőnk közt is fennáll. Ez pedig a mai európai kultúra problémája, és a miénk is, melyet valahogy meg kéne oldanunk, s ez talán sosem fog sikerülni. De olyan értelemben meg kell védenem Vidnyánszky urat, hogy itt most hirtelen felelőssé teszik őt a politika idiotizmusáért, mert ő művészként egyetért az ostoba politikusok némelyik gondolatával. De ez az egyetértés nem művészetének lényege.
KRICSFALUSI BEATRIX: Csak röviden válaszolnék arra a kérdésre, hogy cenzúráról van-e szó, vagy nincs cenzúráról szó. A Joachim Lux által idézett mondat a Magyar Művészeti Akadémia elnökétől származik, aki egyébként maga is művész. A mondatban, azt hiszem, nem a cenzúra megfogalmazása az érdekes, itt a rendelkezésre álló kulturális erőforrások, pénzek elosztásáról van szó. Ha tehát cenzúra, akkor csak gazdasági értelemben cenzúra.
MATTHIAS LANGHOFF: Ha jól értettem, itt a Művészeti Akadémia elnöke egy politikus, aki visszaél a hatalmával, és cenzúráz.
KRICSFALUSI BEATRIX: Politikai hatalma van, politikai funkciót tölt be. Mégis művész.
MATTHIAS LANGHOFF: Akinek hatalma van. Vagyis politikáról beszélünk, cenzúráról beszélünk.
KRICSFALUSI BEATRIX: Igen.
MATTHIAS LANGHOFF: Az pedig nagyon nehéz téma. Mit jelent a nemzeti kultúra? Van-e ilyesmire szükség vagy nincs? Valójában mindnyájunknak komoly konfliktusa van a hatalommal. Mindnyájan megnyomorítjuk magunkat, hogy megfeleljünk a hatalomnak. Ezzel mindennap szembesülök. Mélységesen elszomorít, hogy már nem a doktriner hatalommal állok szemben, mert azoknak legalább meg tudtam válaszolni, és azok legalább olyan idióta mondatokban fogalmaztak. Ma a pénz hatalmával állok szemben, s ez a hatalom kényére-kedvére játszadozik velem, mégpedig nem gazdasági okokból, hanem tisztán ideológiai, politikai okokból akadályoz és kirekeszt a pénz segítségével. Ezt mindnyájan tudjuk. De itt és most mindent el kell követnünk, hogy ezeknek a hatalmát megakadályozzuk. Mert olvastam, mit mond itt a kultuszminiszter, annak olvastán elfogja az embert az iszonyat. Mert ezt már nem nevezhetjük ideológiának. Ez ugyanaz az iszonyat, ami akkor fogta el az embert, mikor Németországot elöntötték a barnaingesek. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy az ember ne bírja elviselni tovább, ami folyik. Ezt ki kell mondani, ki kell mondani, hogy ez óriási veszély, hogy ez újra itt van, teljesen konkrétan, hogy Magyarországon ez zajlik. Örülök, hogy azóta a német társadalom politikája olyan alapvetően megváltozott, hogy a hatalmon lévő idióták a kultúrára vonatkozó vágyaiknak nem adnak, nem adhatnak hangot. Szörnyű volna, ha Merkel asszony elmondaná, mi német művészet, és mi nem német művészet. Maga volna az iszonyat.
JOACHIM LUX: Feltehetek egy tárgyilagos kérdést? Jól értettem, hogy a magyar vidéken az utóbbi években öt nemzeti színházat alapítottak? Mintha Németországban azt mondanánk, nemzeti színházat alapítunk Wiesbadenben, Kasselben és Wuppertalban?
KARIN BERGMANN: Bekerült a nevükbe a „nemzeti”.
KRICSFALUSI BEATRIX: Annyit tegyünk hozzá, hogy a 2013-as, legújabb Előadó-művészeti Törvény a nemzeti színházi kategóriát egyszersmind finanszírozási kategóriaként határozta meg. Vagyis a legújabb Előadó-művészeti Törvény ezeket a meglévő vidéki, jórészt megyei hatáskörű, állami fenntartású vagy állami és városi fenntartású színházakat nemzeti színházi státusba helyezte. Jól mondom?
VIDNYÁNSZKY ATTILA: Ahhoz, hogy megértsük, hogy hogy lett ez az öt nemzeti színház, ahhoz tudni kell, hogy 2008-ban született egy Előadó-művészeti Törvény, amely tulajdonképpen feje tetejére szerette volna állítani a magyar színházi struktúrát. Relativizálta a meglévő intézményrendszer jelentőségét, a társulati működési forma jelentőségét, és azt vizionálta, hogy a Budapesten kívüli színházak egy részében meg kéne szüntetni a társulatokat. Ezt a politikusok fölkapták, mert a terv azt az illúziót keltette, hogy ez a fajta működés olcsóbb. Tanulmányok születtek arról, hogy Egerben, Székesfehérváron, Kecskeméten, Szolnokon szüntessük meg a társulatokat, ezeket a közönségeket pedig majd budapesti projektszínházak fogják kiszolgálni. Engem hivatalosan megkérdeztek a minisztériumból, hogy a hatvanas években valóban a debreceni társulat szolgálta-e ki a nyíregyházi színházat is, s hogy ez milyen jó volna. Volt tehát egy valós félelemérzet bennünk. Közben bejött az az idióta tao-törvény, amely kapcsán most olyan jó érzéssel olvasom, hogy Koltai Tamás is leírja a véleményét, miközben rajtam és a Teátrumi Társaságon kívül mindenki más megszavazta a tao-törvényt. Szóval elkezdett kicsúszni a vidéki színházak lába alól a talaj. Komoly elvonások voltak, én egy vidéki, nagy, nemzetinek akkor még nem nevezett színházat, a debreceni Csokonai Színházat vezettem. Két év leforgása alatt felére csökkent az állami támogatás. Felére. Akkor döntöttünk úgy, hogy a megváltoztatott Előadó-művészeti Törvényben levédjük ezeket az intézményeinket. Határozzunk meg egy feladatsort a kiemelt színházak számára, az öt nagy vidéki színház számára, amely többtagozatos, operát is játszik, és adjuk oda ezeknek az intézményeknek a „nemzeti” jelzőt. Komolyan hittem és hiszek ebben, és büszke vagyok rá, mert növekedett az opera-elő-adások száma, mert javult a társulatokban a diplomás színészek aránya, mert fesztiválokat kezdtek el szervezgetni, mert feladatul kapták, hogy a határon túli színházakkal kapcsolatot teremtsenek – tehát egy sor feladat előírattatott a kiemelt és nemzeti színházaknak, melyeket ezek el is látnak. Így próbáltuk levédeni őket, hogy ne robbanjon föl ez a struktúra. A másik kicsit olyan lett volna, mintha a francia működési formát erőltetnénk rá a magyar színházi rendre. Szerintem a törvény hatása pozitív.
KARIN BERGMANN: Itt maga most struktúráról beszél folyamatosan, vagyis gazdaságról, és pontosan tudjuk, mit jelent a forráselosztás, s hogy ez alkalmas egyfajta cenzúrára is. Ha azok a hangok, melyeket nem akarnak meghallani, azoknak nem adnak forrásokat, vagy azok az emberek, akiket nem akarnak hallani, nem kapnak többé munkát a nemzeti színházakban, ha több is van belőlük. Ha azok a művészek, akik, úgymond, nem az állami véleményt képviselik, itt nem kapnak munkalehetőséget. De valójában nem a gazdaságról akartunk beszélni, hanem a nyitottságról, arról, hogy mi, akik nemzeti színházakat igazgatunk – te persze szabadúszóként más helyzetben vagy, Matthias –, el tudjuk dönteni, hogy minek adunk teret, hogy milyen hangokat akarunk hallani, hogy milyen széles palettát akarunk felmutatni. Ez itt a kérdés.
VIDNYÁNSZKY ATTILA: Én éltem harminc évet cenzúrában. Úgyhogy tudom, mi az. Ez az ország is élt cenzúrában. Legnagyobb nemzeti műveinket, Az ember tragédiáját, a Cantata profanát, egy sor jelentős alkotót tettek feketelistára. Sok komoly művész nem taníthatott. Az egyik legnagyobb operatőrünk, Sára Sándor például. Az cenzúra volt. Ami most van, az nem cenzúra. Kinek van megmondva, hogy a színházában mit csináljon? Hogy milyen gondolatokat fogalmazzon meg? Melyik színházban nem lehet kritikus hangot megütni a kormánnyal szemben? Sok színházban személyesen a miniszterelnököt ábrázolják a színpadon, őt gúnyolják , de én magam is kerültem színpadra ilyen kontextusban. Nagy megtiszteltetés volt. Többször is. Senki semmilyen retorzióban ilyen szempontból nem részesül.
IMRE ZOLTÁN: Hát én megint egy másik országban élek. A Krétakör példáját tudom felhozni, akiknek egy szakmai kuratórium megszavaz tízegységnyi összeget, majd egy másik, a felelős miniszter által kinevezett emberekből álló bizottság, mely előbbi felett áll, minden indoklás, mindenfajta érvelés nélkül a fe-lére vágja le ezt az összeget. Első évben a harmadát veszi el, aztán már a felét.
VIDNYÁNSZKY ATTILA: Ezek az információk mennek ki. Azt miért nem tesszük hozzá, hogy a Krétakörön kívül még egy rakás színháznak elvettek a pénzéből?9
IMRE ZOLTÁN: Attila, ne haragudj, én végighallgattalak téged. Köszönöm. Ez kiragadott példa volt, de számos ilyen van. Ami számomra döbbenetes, az a működési mechanizmus. Hogy van egy kuratórium, amelyik demokratikus, szakmai alapon megszavaz egy összeget egy társulatnak, és aztán van egy fölsőbb grémium, amely indoklás nélkül ezt a felére csökkenti. És amikor a pályázók levelet írnak ennek a grémiumnak, az nem is méltatja őket válaszra. És hogyha már ez a törvény, amit hoztatok, annyira demokratikus lenne, akkor miért nem a szakmai szervezetek delegáltjai ülnek ezekben a bizottságokban? Ebben az előadó-művészeti bizottságban? Miért a miniszter nevezi ki ennek a bizottságnak a tagjait? Hol itt a demokrácia? Hol az alulról jövő demokrácia? Ez egy felülről ránk kényszerített hatalmi mechanizmus. Megtetézve azzal, amit Fekete György nyilatkozott a nemzeti érzelemről, a nemzeti oldalról. De hát könyörgök, a Krétakör talán kívül van a nemzeti oldalon? A Szputnyik kívül van a nemzeti oldalon? Nem is értem, hogy lehet a XXI. századi Európában ezekkel a kategóriákkal operálni?
VIDNYÁNSZKY ATTILA: Az előbb elmondtam, az én általam vezetett Csokonai Színház támogatása a felére csökkent, tehát nem egy színházat szúrtak ki.10
Amikor az Előadó-művészeti Törvény íródott, hét nemzetiségi színház volt Magyarországon. Most tizennégy van. Amikor az Előadó-művészeti Törvény íródott, még nem volt Ördögkatlan Fesztivál, nem volt Szarvasi Színpad. Tehát folyamatos a fejlődés. A pénz nem tudja utolérni ezt, ez hiányosság, rendet kéne tenni ilyen szempontból, csak nem lehet már tulajdonképpen ebben a témakörben kommunikálni, mert minden kiélezett és fájó. A másik az a Szputnyik támogatása, a tavalyi évben kétmillió forinttal volt több, mint 2008-ban. A Nemzeti Színház támogatása háromszáz millió forinttal kevesebb, mint 2008-ban volt.11 És a Szputnyikhoz még nem teszem oda a tao-bevételeket. Tehát korántsem a pénz az, ami, de erről nagyon pontos, egzakt anyagok vannak, ráadásul fönt az interneten, meg lehet nézni. Az a baj, hogy amikor ezekbe a számok világába jutunk, és mikor Berlinben volt a találkozó, amikor beszélgettünk, ott voltam, és ott volt Schilling Árpád, és beszélgettünk, akkor eljutottunk a számokig, akkor még vittünk is magunkkal konkrét példákat, az már nem érdekelt senkit. Tehát például az a tény, hogy a Szputnyik vígan működött 2008-ban, 2009-ben kevesebb pénzből, mint amiből most bezárt. Ez már igazából nem érdekel senkit.
KRICSFALUSI BEATRIX: Csak egy mondatot szeretnék a végén, ha jól értettem a Szputnyik problémáját, akkor nem is a pénz mennyiségével volt nekik problémájuk, hanem azzal, hogy teljesen kiszámíthatatlan volt, hogy mikor érkezik ez a pénz.
JOACHIM LUX: Pár dolgot muszáj elmondanom. Az embernek az az érzése, hogy nem a Nemzeti Színház igazgatójával ül itt, sőt, nem is egy művésszel, nem egy rendezővel, hanem Magyarország valódi kultuszminiszterével, aki részletekig menően kiismeri magát a pénzosztásban. De egy ponton – annak ellenére, hogy politikailag más a szimpátiám – meg kell védenem őt. Németországban és mindenütt máshol is persze van egy bizonyos kulturális költségvetés. Hogy ezt a kőszínházak és a független társulatok közt hogyan osztják el, az mindenütt rendkívüli vita tárgya, és ebben a vitában mindig megjelenik a független színház iránti gyűlölet és a kőszínházak iránti gyűlölet. Ezt a tényt is tekintetbe kell venni, és nem szabad eleve a valóban meglévő ideológiai nézetkülönbségekkel magyarázni. Két kérdésemet szeretném megismételni a művészeti vezetőhöz, két olyan kérdést, melyre nem kaptam választ. Mit tehetne a magyar Nemzeti Színház, vagy mit tehetne maga személyesen mint annak intendánsa az elkövetkező években azért, hogy ez a szakadék, mely megvan a magyar társadalomban és a magyar művészetekben, valami konstruktív és produktív dologgá váljon? Hiszen vitázni, akár veszekedni kell, még a veszekedés sem feltétlenül rossz dolog, de hogy lesz ebből a nyitott társadalom fóruma? A második kérdésem pedig az, mert erre sem kaptam választ – mert kiváló művészekből egyáltalán nincs olyan sok se nálunk, se Franciaországban, se sehol, s annak a három-négy jelentős rendezőnek, akiknek tényleg felismerhető a kézjegye, az ember azt mondja: „Szívesen látlak a színházamban, gyere hozzám dolgozni!” –, szóval a kérdésem az – és Schilling Árpáddal kicsit más a helyzet talán –, hogy mi van Bodóval, Mundruczóval, Pintérrel? Minek kéne történnie ahhoz, hogy maga úgy lássa, az én színházam a magyar nemzet színháza, így aztán a magyar művészek színháza is?
VIDNYÁNSZKY ATTILA: Ha nem is a vitatkozás, de az ellentmondás terepéről szeretnék válaszolni, akkor azt tudom mondani, hogy valóban nagyon nehéz a helyzet. Igazából olyan mély sérelmek, fájdalmak vannak, hogy ahhoz tényleg félre kell tennünk mindent. Igazából le kéne ülni egy asztalhoz, és elkezdeni beszélgetni, de nehéz, mert annyi sérelem van, annyi mindent tudunk egymás fejéhez vágni, hogy nem tudom, hogy ez mikor fog megtörténni. Ezt most nagyon őszintén mondom. Én a saját pici gesztusaimmal időről időre csinálok valamit, aztán újra jönnek a pofonok, újra jön a nemtelen vádaskodás, és akkor az ember bezár. Ez a téboly van. Ismerjük egymás érveit. Azt képzeljék el, hogy nem tud nekem mondani senki, ahogy én sem tudok neked, te sem tudsz olyat mondani, amit ne tudnék előre, hogy mi fog elhangozni vádként vagy megjegyzésként. Mint ahogy te is nagyon jól tudod, hogy milyen érveket, és hol, mit tudok használni.
KRICSFLUSI BEATRIX: És akkor így marad…?
VIDNYÁNSZKY ATTILA: Egy nagy levegővétel kéne. Tenni egy kísérletet. Nehéz.
KARIN BERGMANN: Nem az én tisztem a végszót bevezetni, de azt hiszem, nagyon elhúzódik már ez a vita. Ha pedig ez most az utolsó kör, egy dolgot szeretnék felvetni. Jó dolog, hogy Budapesten van nemzetközi színházi fesztivál, és amint említettem, én rögtön igent is mondtam a meghívásra, hogy a Burgtheater fellépjen Budapesten. A Thalia Theater is rögtön igent mondott. Jöttek mások is Olaszországból, Svájcból is. Miért ne lehetne ez így a jövőben is? A Burgban például hamarosan Schilling Árpád újra fog dolgozni, Hamburgban Bodó Viktor rendez, Mundruczó Kornél épp Münchenben. Talán meg lehetne hívni Hamburgba és Bécsbe a magyar rendezők előadásait a mi társulatainkkal is. Ezt izgalmasnak találnám.
MATTHIAS LANGHOFF: Mondhatok még valamit? Mert mindjárt el kell mennem a próbára, az pedig fontosabb. Mégis szeretnék még valamit elmondani. Hogy kik a legfontosabb művészek, akiknek mindenképp munkát kell adnunk, az is egy bizonyos piac döntése. Egyesek benne vannak a pikszisben, mások kiesnek belőle. Nekem módom volt megtapasztalni mindkettőt, mert tényleg nagyon öreg vagyok már. Voltam bent, voltam kint, majd megint bent, majd megint kint. Ismerem, hogy megy ez. De ezeket az ilyen-olyan érveket, hogy ez mégiscsak demokratikus, igaztalannak és haszontalannak tartom. Az igazság abban a mondatban van, amelyet ez a Művészeti Akadémia elnöke mondott. Mert ha egy ilyen mondat elhangozhat, abban a politika nyilvánít véleményt, és egy ilyen mondat hat ránk. Mert felfigyelünk rá, és azt mondjuk magunknak, hogy akkor azt kell csinálnunk, amit elvárnak, ahhoz, hogy megkapjuk a forrásokat. Egy ilyen mondat megrontja az embert. Azt éri el, hogy olyanokká váljunk, amilyennek ezek az idióták tudni szeretnének minket. Én voltaképpen csak ezt akarom mondani. Nem tudom, hogy itt a teremben ülnek-e olyan művészek, akik nagy nehézségekkel küzdenek, és munkájuk az enyémhez talán sokkal hasonlóbb, mint azoké, akik nem küzdenek ilyen nehézségekkel. De fontosnak tartom, hogy egymásra találjunk, és harcoljunk ez ellen. Be kell vetnünk minden erőnket a csábítás ellen. Meg kell értenünk, hogy folyamatosan próbálnak minket elcsábítani, hogy ajánlatokat tesznek nekünk, mi meg rohanunk utánuk. Cenzúrára már nincs szükség, elég néhány ilyen mondat: ha nemzetien gondolkodsz, akkor lesz pénz. És épp elég kollégát ismerek, akik erre rögtön ugranak. Nem szabad engednünk a kísértésnek.
Egyébként pedig köszönöm a Goethe Intézetnek, hogy elmondhattam itt a véleményemet. Tudom, hogy az én hazámban, Franciaországban nincs olyan nézőtér, amely előtt elmondhatnám, hogy mit gondolok a politikáról, a művészek közéleti szerepléséről, az ideológiai harcról. Ma itt erre lehetőséget kaptam, furamód Budapesten, és furamód abból az alkalomból, hogy maga meghívta egy rendezésemet. Nagyon köszönöm.
IMRE ZOLTÁN: Matthias véleményéhez csatlakozva Fekete György nyilatkozatával nekem is az a problémám, hogy kirekesztő. Számomra alapvetően nem demokratikus. A probléma az, hogy az egész rendszer átláthatatlan, a függetleneknek támogatása is. A rendszer sajnos nem a demokráciára, hanem a kirekesztésre és a kiszorításra épül.
VIDNYÁNSZKY ATTILA: Először is, borzasztóan elfáradtam, úgyhogy elnézést. Nehéz volt azért itt, egyedül voltam eléggé a véleményemmel. Ugyanez volt Berlinben is, de annyit mondanék, hogy nincs igazad. Soha ennyi pénzt a függetlenek nem kaptak,12 tizenhat-, tizenhét milliárd forintnyi tao ömlött be a rendszerbe, és ti vagytok a hibásak, hogy úgy ömlik be, ahogy, mert mi már akkor tiltakoztunk, hogy ne így csináljuk. Én köszönöm a lehetőséget szintén, nincs itt már a Goethe Intézet vezető asszonya, de én mindennel együtt nagyon hálás vagyok, hogy eljöttek. És mindenkit sok szeretettel várok az előadásokon és a szakmai programokon. Köszönöm.
KRICSFALUSI BEATRIX: Én is szeretném megköszönni a beszélgetés résztvevőinek. Vidnyánszky Attilának, hogy eljött, és a német és az osztrák színház képviseletében jelen lévőknek is, és Imre Zoltánnak is. Hosszan vitatkoztunk, de fontos dolgokról, és őszintén szólva nem nagyon találtam azt a pontot, ahol belefojthattam volna a szót bárkibe is, mert fontos dolgok hangzottak el, ezért nyúlt hosszúra a vita. Talán ha kicsit gyakrabban vitatkoznánk, akkor nem ilyen hosszan tennénk. És azt csak remélni tudom, hogy a Jutta Gehrig által szóba hozott német vitakultúrát próbáltuk meg itt színre vinni, és nem azt, amit úgy hívunk, hogy magyar sérelmi kultúra. De ennek az eldöntését a nézőkre bízom.A SZÍNHÁZ szerkesztősége köszönetét fejezi ki a Goethe Intézetnek, amiért a beszélgetés anyagát megszerkesztette jegyzetekkel látta el, és a rendelkezésünkre bocsátotta.

1 Ezt a beszélgetést valójában Jutta Gehrig, a Goethe Intézet igazgatónője kezdeményezte.

2 Wolfgang Langhoff 1946 és 1963 között vezette az egyik legfontosabb német színházat. (A fordító)

3 Tény, hogy nemzetközi színházi fesztiválok dolgában Magyarország messze elmarad a legtöbb európai országtól, nincs és nem is volt egyetlen olyan formátumú nemzetközi fesztiválunk sem, mint a Nyitrai Fesztivál, mely a térség egyik legfontosabb dobbantója a legrangosabb találkozókhoz, vagy a rangos krakkói Reminiscencije, de még olyan sincs, mint a kisebb plzeňi vagy toruńi fesztiválok. Tartós politikai akarat tehát nem volt valóban soha. Az viszont tévedés, hogy ne volna nemzetközi fesztivál, hisz ha kicsi és a teljesen kiszámíthatatlan támogatás miatt változékony színvonalú is a Szilágyi Mária vezette Kortárs Drámafesztivál, mégis jelen van 1997 óta, eleinte kétévente, most már évente új kiadással olyan fontos találkozóként, melynek keretében először s utoljára járt Magyarországon mind a mai napig az egyik legfontosabb, korszakos rendező, Christoph Marthaler egyetlen előadása (Lina Bögli utazása), s amely olyan rendezőket hozott Budapestre először, mint Thomas Ostermeier, Kirill Szerebrennyikov vagy Alvis Hermanis, s olyan szerzőket, mint Petr Zelenka, Roland Schimmelpfennig vagy Mark Ravenhill. Ami pedig a Nemzeti Színházban zajló nemzetközi fesztivált illeti, ilyen Alföldi Róbert igazgatása alatt is minden évben volt a Tavaszi Fesztivállal együttműködésben. Ez a találkozó és a színház más rendszeres nemzetközi vendégei az európai színházi termés színe-javát mutatták meg évről évre Ivo van Hovétól a Rimini Protokollon és Luk Percevalon át Pina Bauschig. A különbség az volt, hogy míg Vidnyánszky Attila Nemzetije jelenleg kétszáz millió forint plusztámogatást kap csak a fesztiválra, Alföldi utolsó három vagy négy évében egy fillért sem kapott. (A fordító)

4 Vidnyánszky Attila nem említi, hogy az itt jellemzett értékítéletet az váltotta ki, hogy Kerényi Imrével részt vett egy nyilvános, hosszú beszélgetésen, melynek egyéb botrányos fejezetei közt az is elhangzott Kerényi szájából, hogy Vidnyánszky Nemzetije Alföldi Róbertéval szemben „nem a buzikról fog szólni”. Ehhez ott és akkor Vidnyánszkynak semmi hozzáfűznivalója nem volt, majd később az országos felháborodás nyomán így nyilatkozott: „Az, hogy a Nemzeti Színházban olyan súllyal van jelen a homoszexualitás témája, én úgy gondolom, hogy az nem felel meg annak a súlynak, amilyen súllyal a magyar társadalomban ez a kérdés jelen van. Sokkal nagyobb problémának van feltüntetve.” Végül az eredeti beszélgetés után több mint egy hónappal egy vita moderátori kérdésére, többszöri felszólításra elhatárolódott Kerényitől.
5 Itt két különféle dolgot mos össze Vidnyánszky Attila, egyszeri, kivételes támogatást csak az Újszínház kapott (illetve azóta a Pesti Magyar Színház), a Katona, az Örkény és a Radnóti esetében azonban az éves támogatás növekedéséről van szó.
6 Ez a megállapítás nem pontos. Schilling Árpád épp most rendezte meg a Faustot a Katona József Színházban, Bodó Viktornak nemrég volt bemutatója már másodszor a Vígszínház nagyszínpadán, ahol saját társulatának színészeivel is dolgozott. Az valóban elképzelhetetlennek tűnik, hogy ezek a rendezők Vidnyánszky Attila Nemzeti Színházába kapjanak meghívást, de van még egy-két teátrum, mely megtiszteltetésnek veszi, ha az övét elfogadják. Bodó független színháza, a Szputnyik a viszonylag jobban támogatottak közé tartozott egészen idén márciusig, amíg meg nem szüntette működését. A döntés kapcsán Bodó elsősorban nem a pénzhiányt, hanem a támogatás kiszámíthatatlanságát nevezte meg fő problémaként. Mundruczó független színháza, a Proton épp most kapott újra működési támogatást, mint egyébként mindig, amikor pályázott. Más kérdés, hogy a Nemzeti Kulturális Alap viszont nem támogatta projektjeit, sőt az utóbbi időben a Szputnyik pályázatait is lenullázta. Schilling Árpád és a Krétakör története az olvasó számára is ismert, a nekik a szakmai bizottság által megítélt működési támogatást a felelős miniszter által kinevezett bizottság teljesen önkényes alapon, indok nélkül, ám egyértelmű politikai okokból drasztikusan csökkentette, majd tavaly megfelezte. Ezt az értelmezhetetlen összeget Schilling visszautasította az eljárás ellen való tiltakozásul, s azóta a Krétakör magyar állami forrásra nem pályázik, ám ennek egyenes következményeként minimálisra csökkentette dolgozói számát, és egy lakásnyi irodába vonult vissza a megszámlálhatatlan művészeti és közösségi projektnek otthont adó tágas bázisából.

7 Kétféle színezetű akkor lett a két színházi főiskola (illetve egyetem), amikor Vidnyánszky Attila átvette a kaposvári egyetem színházi képzésének irányítását. Korábban ezt a képzést Csáki Judit vezette, az oktatók túlnyomó többsége pedig a kaposvári Csiky Gergely Színház rendezői és színészei közül került ki.

8 Győr, Miskolc, Pécs, Szeged.

9 Ebben a formában semmilyen más színháznak nem vettek el a pénzéből a Krétaköréhez fogható mértékben. A Színházművészeti Bizottság valóban szereti felülbírálni a szakmai bizottság döntését, a szakmai szempontok látszatát sem tartja fent azonban, amennyiben a megítélt pontszámokat látszólag sem igazítja hozzá a csökkentett összeghez. A Krétakör esete mégis példátlan volt, és egyértelműen politikai okokra volt visszavezethető. (A fordító)
10 Lásd fent.

11 De 405 millióval több, mint amennyire a jelenlegi kormány csökkentette Alföldi igazgatása alatt, 1,7 milliárdról 995 millióra. Továbbá olyan plusz támogatásokat kap, mint a már említett 200 millió forint a MITEM Fesztiválra, melynek elődjére Alföldi színháza a jelen kormánytól nulla forintot kapott.

12 Ennek tényszerűen egyszerűen az ellenkezője az igaz. A támogatás a kormányváltás óta folyamatosan csökken, az Előadó-művészeti Törvényből Vidnyánszky Attiláék kivetették azt a kitételt, hogy a helyi támogatások minimum tíz százaléka a függetleneké kell legyen.