Telivér zsidó volt Marton Endre, bizony, érzékeny, minden sérelemre kozmikus arányokban reagáló idegrendszerét Léner Péter három modellje közül ő viselte a leglátványosabban és a leggyötrelmesebben.

Egyetlen átvirrasztott éjszaka alatt olvastam el, egyre lázasabban és felzaklatottabban, Léner Péter Pista bácsi, Tanár úr, Karcsi című könyvét. Egri István, Marton Endre, Kazimir Károly közül a két utóbbit én is ismerni véltem, de az alkalmi találkozásokon, konkrét témák körül forgó beszélgetéseken túl, sőt Egri Istvánra is kiterjedve e revelatív könyv lapjain bontakozott ki előttem három, eddig nem ismert teljes életút: három magyar, zsidó, művész-tragédia.
Marton Endrével akkor kerültem rövid időre szorosabb kapcsolatba, amikor a hetvenes évek elején a Nemzetközi Színházi Intézet soron következő, sirázi kongresszusára önmaga mint a magyar ITI-központ elnöke helyett engem delegált (meg Székely Gábort, aki egy oltási szövődmény miatt végül, őszinte sajnálatomra, nem utazhatott). Első megbeszélésünkön feltűnően szép ezüstfehér hajáról – az istenek kegyes kis szeszélye – zavart, félszeg mosolyára tolódott a figyelmem. „Én nem mehetek – mondta. – Ha elmozdulnék Pestről, a Major közben kifúrna az igazgatóságból.” Sikerei csúcsán, a honi színházi hierarchia legmagasabb posztján ez az ember félt. Közben hősiesen próbálta elhitetni, hogy csak tréfál. Nem volt kedvem mosolyogni.
Léner Péter ritka empátiával, a gondosan összegyűjtött tényeken túl az emberre, az ember egyszeriségére és elidegeníthetetlen méltóságára fókuszálva idézi fel a maga – és a magyar színjátszás – e három hősét. Ha szabályos könyvkritikát írnék, hosszan sorolnám a mű erényeit, elsőnek e híresen törékeny, illanó művészeti ág érzékletes és érzékeny megfoghatóvá rögzítését. Bár megszállott hibabubus vagyok, most mégsem az opus hibátlansága érdekében, hanem Marton szavahihetőségét óvandó idézek fel egy bakit a kevésből. Marton fehér karszalagos ex-munkaszolgálatosnak mondta magát, és Léner szerint a fehér karszalag a félzsidók („félvérek”) ismertetőjele volt; nem érti, hogy a száz százalékig zsidó Marton miért tévesztette meg növendékeit. Nos: a sárga helyett fehér karszalagot – a keresztény egyházaknak szóló sovány (és semmit érő) gesztusként – a kikeresztelkedett zsidók húzhattak karjukra.
„Félvér”, legnagyobb meglepetésemre, Kazimir Karcsi volt, és megörökítésre, filmre kívánkozik a Léner felidézte jelenet, amikor a zsidó szülő: az édesanyja temetésén, a gyászolók távozása után, magányosan zokogva hallgatja a konspiratívan odarendelt rabbi kaddisát. Ez a megrendülés mostantól velem marad. Dehogy veszem már rossz néven – pedig ez is ő volt, nagyon is ő –, hogy egyszer, amikor számomra elég fontos kéréssel járultam elé, hagyta, hogy hosszasan, részletesen előadjam ügyemet, és csak a végén, kis szünet után árulta el, hogy minderről már rég, pontosan értesült. Mi több: már intézkedett is, pozitívan! Hozzáteszem: nem l’art pour l’art játszott velem – alighanem büntetni akart. (Elvégre színikritikus voltam.)
Telivér zsidó volt Marton Endre, bizony, érzékeny, minden sérelemre kozmikus arányokban reagáló idegrendszerét Léner Péter három modellje közül ő viselte a leglátványosabban és a leggyötrelmesebben. Ezt az ellenségei által sandán megcélzott komplexust kísérte, a rendszer keretei közt vállalhatóbban, a polgári származás, neveltetés, ízlés, a vígszínházi múlt vádja. Az ambíció meg a kiemelkedő tehetség ideig-óráig felülkerekedhetett mindezen, a Székely–Zsámbéki–Ruszt-éra előtt ő és Horvai törtek utat egy új színházi stílusnak és formanyelvnek, míg Kazimir egy másként értelmezett másságnak szentelte pályáját – de ez a hősi küzdelem egyikük esetében sem végződhetett pozitívan. Martont nem Major győzte le – a Brecht modorában, mindenütt helyi hatalomként közlekedő istenek akarták bukását.
A szép halál az istenek – az igaziak, tehát a nem létezők – különleges kegye. Engem, amikor megrázott váratlan és mindössze hatvankét évesen bekövetkezett halála, ez vigasztalt. Abszolút megbízható forrásból úgy értesültem, hogy egy új tévéfilmre készülve, tévés munkatársakkal együtt látogatott el helyszínt nézni, motívumot keresni Esztergomba, és a város környékén, csodálatos, idilli vidéken szállt ki az autóból. „Jaj, de gyönyörű!” – mormolta szétnézve. Majd összeesett és meghalt.
Mint a táj, gyönyörű a halál is. Az istenek elnézést kértek a sok meghurcoltatásért.
Léner másképp tudja. „Szörnyű” halálról beszél. Az esztergomi út körülményeit ugyanúgy idézi fel. Nála azonban Marton nem szólal meg, és benn a városban, a bazilika előtt éri a hirtelen szívhalál.
Kiderül-e valaha, melyik változat az igaz? Vagy továbbra is választhatunk köztük?
Mindkét Martont – ez a közös elem – állva éri a halál. Mint a spanyol szerző drámájának címében: A fák állva halnak meg.

Léner Péter: Pista bácsi, Tanár úr, Karcsi. Színházi arcképek. Corvina, 2015.