...idén szimbolikusan pont került a táncszakma aktuális önsorsjavító nagy vállalkozására: ünnepélyes keretek között, a Fesztivál Színház színpadán átadták a kultúráért felelős államtitkárnak az immár véglegesen elkészült Nemzeti Táncprogram egy példányát.

Idén április 26-án befejeződött a Budapesti Tavaszi Fesztivál, és 27-én elkezdődött a Budapest Táncfesztivál. A két fesztivál sokban különbözik egymástól (az előbbinek jóval nagyobb a volumene, és különböző műfajokat vonultat fel), de a nevük nagyon hasonló, és ráadásul mindkét fesztiválon a legtöbb táncelőadásnak ugyanaz volt a helyszíne (a Budapest Táncfesztiválon mindnek): a Művészetek Palotája Fesztivál Színháza. Az óvatlan néző észre sem vette, mikor csusszant át az egyik fesztiválból a másikba. Ennek persze lehet haszna is (a galériások például azért sokasodnak a Falk Miksa utcában, mert közösen még több érdeklődőt tudnak arra csalni), de azért nem árt az óvatosság: jóból is megárthat a sok.
Ezt kivédendő, ha nem is aljas indokból, de előre megfontolt szándékkal kihagytam a Fiatal fesztiválozók és a Gálaest A Tánc Világnapja tiszteletére című két gálát. Évtizedes tapasztalataim szerint az ilyen gáláknak inkább protokolláris jelentőségük, mintsem szakmai hozadékuk van, bár elvitathatatlan, hogy a nagyközönség igényli az effajta rendezvényeket, és ezek minden bizonnyal népszerűsítik is a műfajt.
A protokolláris jelentőségről csak annyit, hogy a már évtizedek óta hagyományosan április 29-én megrendezett táncvilágnapi gálán idén szimbolikusan pont került a táncszakma aktuális önsorsjavító nagy vállalkozására: ünnepélyes keretek között, a Fesztivál Színház színpadán átadták a kultúráért felelős államtitkárnak az immár véglegesen elkészült Nemzeti Táncprogram egy példányát. A „Helyzetfelmérés, új irányok, megoldási javaslatok” alcímmel rendelkező dokumentum majd’ egy évig készült, szakmai konzultációk is katalizálták a munkafolyamatot, és a táncostársadalom azt reméli tőle, hogy szövege belátható időn belül tánctörvény alapja lehet. Ám a deklarált konzultációs szándék ellenére az utolsó munkaanyag-változat nyilvánosságra hozása után rejtélyes változások keletkeztek a szövegben. Mélyreható elemzés helyett ezúttal – érthető, szubjektív okokból – csak a dokumentum átható kritikusellenességét emelem ki.
A tavaly őszi munkaanyagban, az EMMI- és NKA-kuratóriumokkal foglalkozó részben még „csak” ez volt olvasható: „Elméleti szakemberek kuratóriumi jelenléte nem szerencsés, mert nem élnek benne az aktív problémákban [sic], nem ismerik az együttesek helyzetét belülről.” A végleges anyagban aztán egyértelművé vált a szakma (vagy csak a fejezetírók?) vágya: „A kuratóriumok felállításának kritériumai közé kerüljön be, hogy aktívan tánccal nem foglalkozó (nem táncos, nem koreográfus, nem együttesvezető) szakember és elméleti szakember ne lehessen táncművészettel foglalkozó bizottság tagja sem az NKA-nál, sem az EMMI-nél.” Ha ehhez hozzávesszük, hogy a szaklapokkal foglalkozó fejezetből kihúzták azt a bekezdést, amely a táncszakma egyetlen kritikaírásra specializálódott internetes folyóiratának fontosságáról szólt (ősszel még benne volt!), akkor már határozottan körvonalazódik a szép új táncos-világ, amelyben nem lesz okvetetlenkedő tánckritikus, aki – ha felkérik rá – nem átall még a pénzek elosztásába is beleszólni, ráadásul képes bírálni is a kritikákban, nem csak áradozni az alkotójuk által zseniálisnak vélt fércművekről. A helyzetet eléggé súlyosbítja, hogy a kuratóriumokkal foglalkozó részt egy aktív együttesvezető és jelenleg is NKA-kurátor táncos-koreográfus írta, a szaklapokról szóló részt pedig az egyik táncművészeti (tehát konkurens) képes lap lapigazgatója. Félő, hogy a Nemzeti Táncprogram egyéb részleteiben is ugyancsak ott rejtőzik az ördög: rövidke vizsgálódás után is kiderül, hogy készítőinek jelentős részét nem a szakma jobbítása motiválta, hanem – tovább játszva a nagy magyar kiszorítósdit – önös érdekeiket űzték, méghozzá a manapság egyre inkább teret nyerő primitív pofátlansággal.
De térjünk vissza a tánc ünnepére, a fesztiválra! Illetve – mivel olyan nagyon ünnepi hangulatunk mostanság nemigen lehet – próbáljunk a Budapest Táncfesztivál rangos előadásaiból valamilyen tanulságot levonni, esetleg trendeket megfigyelni, vagy csak próbáljunk meg benyomást szerezni eme csodálatos színházi műfaj hazai és/vagy külföldi állapotáról, legalább annak néhány kis szegmenséről.
A színpadi táncnak annyiféle műfaja, stílusa, iskolája, kultúrája van, hogy még egy kis ország táncfesztiválját sem lehetne úgy megrendezni, hogy az átfogó képet adjon az illető ország teljes táncéletéről. A Budapest Táncfesztivál szervezőinek (még a rendszeres gálák ellenére sem) nincsenek is ilyen ambícióik, inkább – látványos és lehetőleg színvonalas produkciókkal – magára a táncra általában akarják felhívni a figyelmet. Ezért akár erénynek is vehetjük a műsor sokszínűségét, eklektikáját

13_ezvan_01

Disappearing Act (Hofesh Shechter Company) Dusa Gábor felvétele

Idén igazi nagy fogás volt a Hofesh Shechter Company deGeneration című estjének meghívása. A világhírű, izraeli születésű, Londonban élő zeneszerző-koreográfus újabb magyarországi bemutatkozásának jelentőségét különösen felnagyította, hogy a rövid koreográfiákból álló est műsorán szerepelt egy világpremier előbemutatója is: nálunk került először közönség elé a Disappearing Act című egyfelvonásos, amelynek hivatalos premierje néhány nappal a budapesti fellépés után zajlott le a párizsi Théâtre de la Ville-ben. Az est másik két darabja a 2004-es Cult és a 2003-as Fragments volt. Mindhárom koreográfia erősen magán viseli alkotója karakteres kézjegyeit: erős, dinamikus-technikás mozdulatsorozatok, érzékenyen megjelenített emberi kapcsolatok és folyamatos történelmi-társadalmi háttérre utalás. Mindezek mellett Hofesh Shechter sajátos névjegye, hogy előadásainak zenei alapját is rendszerint ő maga komponálja, vagy éppen zörejek, szöveges bejátszások felhasználásával mixeli. (Az együttes 2009-es trafóbeli vendégszerepléséről szóló cikk lapunk honlapunkon is elérhető 2009. júliusi számában olvasható, írója Horeczky Krisztina, címe: Szövetségbe forrva.)

14_ezvan_02

Insomnia (Szegedi Kortárs Balett) Dusa Gábor felvétele

Shechter egyetlen koreográfiájában sem „nyúlhat nagyon mellé”, mert mindig erős, technikás táncanyagot mutat be kitűnően képzett táncosokkal. A tánc ugyanis önmagában is élvezhető, ha technikás, ha a mozdulatsorozatok szekvenciákká állnak össze, ha az adott mozgásrendszer nyelvként tud működni, és ha ez utóbbi által képes más világokat, rendszereket, strukturált jelentéstartalmakat modellálni. Ha mindezt érző, nézőre hatni tudó, rá-adásul szép és/vagy különleges testű egyéniségek mutatják be, a produkció automatikusan belép az élvezhető-értelmezhető, értéket teremtő művészetek kategóriájába, függetlenül attól, hogy a szigorúan vett tartalmi része vagy annak innováció-foka milyen minőségű vagy mértékű, illetve mennyi valódi nóvumot tartalmaz. Minden előadással nem lehet originális újdonságot felmutatni, ezért egy idő után valódi újdonság helyett az újdonságkutatás másolt módszereinek újrafogalmazása szaporodik el, ami – valódi alkotó-előadó személyiség és az említett színvonalas technika és jó anyagminőség nélkül – igazából csak dacos, közös ideológiai alaphoz tartozásból szerethető. A Shechterhez hasonló nyugat-európai koreográfusok ezt a helyzetet technikával és jól képzett táncosokkal védik ki. És ha ezen paramétereken belül ösztökéli őket az innovációkeresés is, akkor komoly esélyük van jelentős alkotások létrehozására.
Shechter nem rendelkezik gazdag életművel, a 2003-as Fragments az első bemutatott koreográfiája, melyet azóta is műsoron tart – teheti, mert a koreográfia ma is érdekes és értékekkel bír. (Az együttes 2008-ban a Sziget Fesztiválon is bemutatta a Fragments és a Cult című műveket.) A Budapest Fesztiválon a Disappearing Act-tal kiegészült est mindhárom darabja – a külsőséges stílusjegyek és a dekódolható tartalom szempontjából is – igen hasonló egymáshoz. Shechter színházfelfogásának, vagy alkotói-ábrázolási módszertanának kulcsa talán a Cultban ragadható meg a legjobban, amelyben a zörejes-zenés hangalapban az alábbi szöveg is (többször) felhangzik: „Something to fight for, something to live for, something to die for…” (Valamiért harcolni, valamiért élni, valamiért meghalni…) Shechter táncosai mindig embereket ábrázolnak, akikre különböző, folyamatos kényszerek nehezednek: valamiért harcolniuk, élniük, meghalniuk kell (miközben soha sehonnan nem érkezik válasz arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen miért is kell harcolni, élni, meghalni). Shechter koreográfiáiban azt üzeni, hogy egyszerűen nem lehet anélkül megélni az emberi világot, hogy ne kelljen valamiért harcolni, valamiért élni, valamiért meghalni. E folyamatos harcot sokféle jelzővel lehet illetni: nemes, fennkölt, szép, avagy kilátástalan, megalázó, kíméletlen, embertelen… Színpadon ábrázolni is sokféle módon lehet. Ennek egyik fennkölt, nemes és szép módszere, ha a tánctechnika abszolválásával, a technika birtoklásáért, az emberi test nyújtotta lehetőségek korlátainak átlépéséért folyik – artisztikus táncnyelven – a harc. Mindeközben (a hanganyagban „konkrétan sejtetve” is) megjelenhetnek történelmi-társadalmi utalások is, a Cultban például: második világháború, holokauszt, diktátor szónoklata… A táncban hasonlóan erős Fragmentsben (amely szintén része Shechter koreográfiákban manifesztálódó, önmagával folytatott „életmű-beszélgetésének”) pedig sajátos, könnyebb hangvételű feloldás is meg-megjelenik: többször felhangzik a Brian élete című film híres betétdalának reflénje: „Always Look on the Bright Side of Life”. A Disappearing Act-ban is „létbe vetett”, korunkban ide-oda sodródó táncos-hősök hasonlóan (és hitelesen) tartanak tükröt elénk. Ebben az egyfelvonásosban talán még nagyobbak az érzelmi amplitúdók, keményebb, több fémes, elektronikus zajjal van díszítve-torzítva „a zene”, nagyobb a közösségi összetartozás és egymásrautaltság – úgy látszik, hogy az újabb és újabb táncos „életszeletek” hangulata mindig attól függ, hogy zeneszerző-koreográfus alkotója éppen hogy érzi magát a világban.
A Shechter-féle (és még sokak által hasonlóan alkalmazott) technikás táncos ábrázolási mód hazánkban sajnos éppen kiveszőben van. E határozottan klasszikusbalett-alapokon nyugvó technikának a zászlóshajója még nem is olyan régen Nemzeti Balettünk, a Magyar Állami Operaház balettegyüttese volt, és az irányzatnak olyan rangos műhelyei voltak, mint az Eck Imre vezette Pécsi Balett, az Imre Zoltán fémjelezte Szegedi Balett vagy a Markó Iván alapította Győri Balett. Mára azonban például a Nemzeti Balett művészeti elszigeteltsége szinte hermetikussá vált. Az elmúlt tizenöt évben a Sugár úti palota balettrepertoárján a kortárstánc-szemlélet csírái is alig fedezhetők fel, miközben például Londonban teljesen természetes, hogy a világ egyik legpatinásabb és legszínvonalasabb klasszikus együttese, a Royal Ballet felkéri Hofesh Shechtert, hogy koreografáljon a társulat számára. De nálunk nemcsak a Nemzeti Balett provinciális arisztokratizmusa miatt fogy el a levegő az értékes-technikás, olykor bátor kísérletezéssel is próbálkozó kortársbalett-műfaj körül. A leginkább vidéki kőszínházakban, önállóan vagy tagozatként működő kisebb balettegyütteseket gyakran bedarálja a helyi kasszaorientált, a szórakoztatást mindenek elé helyező, nemritkán silány színvonalat produkáló színházi felfogás (ezt tapasztalhatjuk már évtizedek óta Pécsen és Győrött). Mindeközben ha a működési struktúrában bárhol megpróbál megkapaszkodni egy-egy kortársbalett-formáció (mint amilyen a Feledi Project, a Badora Társulat, a Kecskemét City Balett vagy a Kulcsár Noémi Tellabor), támogatás helyett a kritikusok és a pénzekről-díjakról döntő kurátorok által generált ellenséges környezetre kell számítania, mert a technikás kortárs balett a kortárstánc-híveknek konzervatív és túl technikás, a klasszikus tánctradíciók őrzőinek meg túl „modern”. Ugyanennek egy másik oldala: a kortárs tánc ideológusainak elfogadhatatlan reflektálás a közönségigényekre, miközben a hagyományos táncelőadások kedvelőinek sokszor túl absztrakt és nehezen értelmezhető a kortárs balett.

15_ezvan_03

Titanium (Nuevo Ballet Español) Schiller Kata felvétele

Ebben a furcsa, ellentmondásos közegben sikeres több mint két évtizede a Juronics Tamás vezette Szegedi Kortárs Balett. Persze a sikeresség itt most nem makulátlanul felfelé ívelő, mindig kiemelkedően magas koreográfiai és előadói színvonalat jelent. Juronics életművét egyfajta hullámzás jellemzi, eleinte markáns újítónak számított, a későbbiekben napjainkig az lett jellemző rá, hogy az elvontabb, intellektuálisan mélyebb alkotásait váltogatni, vegyíteni, keresztezni, összedolgozni próbálja a populáris, közérthető-látványos ábrázolási móddal, színház- és táncszemlélettel. Ez persze igen gazdag életművében nemritkán megkérdőjelezhető színvonalú előadásokhoz is vezet. De azt senki nem vitathatja el, hogy Juronics Pataki András igazgatóval közösen egy stabilan működő, európai viszonylatban is magas színvonalon dolgozó, saját stílussal bíró kortárs balettegyüttest hozott létre, amely szép számmal repertoáron tartja, illetve évről évre ontja a figyelemre érdemes – magas tánctechnikai színvonalon realizált – előadásokat. Ezek között vannak populáris koreográfiák, mélyebben szántó „értelmiségi” darabok és minden igényt kielégítő, jól sikerült, értékes szórakoztató színházi estek. Véleményem szerint hasonló értéket képviselő kis és közepes kortársbalett-együttesből kellene kis országunkban vagy hat-nyolc, és akkor lenne pezsgő a táncéletünk, ha ezek az elképzelt társulatok „le-fel”, a kortárs kísérletezőktől a nagy, klasszikus balettegyüttesekig közvetítenék, integrálnák az értékeket. Ehelyett egyre csak nő az elszigeteltség, emelkednek a falak, az elmélyült munkát, sok gyakorlást és magas szintű képzettséget igénylő koreográfiákat alkotó kis együttesek meg lassan ellehetetlenülnek.
A Budapest Táncfesztiválra a Szegedi Kortárs Balett a legfrissebb premierjét, az Insomniát hozta el. Megdöbbentő újdonságra ebben az előadásban sem lelhetünk, viszont a koreográfus Juronics Tamás ezúttal is hozza a tőle megszokott korszerű színházszemléletet és színvonalas mozgáskultúrát. Az „Álmatlanság” absztrakt táncnyelven megfogalmazott eseményei, történései finom narratív szálra vannak felfűzve, a koreográfia semmiképpen nem nevezhető hagyományos értelemben cselekményesnek, de a figyelmes szemlélő végigkövetheti benne két család párhuzamos életét, élettérváltozásait, tagjainak gondolati-érzelmi és/vagy „tényszerű” territórium-, határ- és dimenzióátlépéseit. A tánc mellett a zene, a látvány (főleg a kreatív vetítés) mai miliőt teremt, és bár nem először láthatunk ilyesmit, de ezúttal is érdekes, hogy mi vizionálás, és mi történik „tényleg” meg a színpadi kvázi-valóságban. Az sem éppen egyedülállóan újszerű, hogy tudatfolyamatok például démonok megjelenésében és táncában manifesztálódnak, de itt is a lényeg ugyanaz, mint a Hofesh Shechter-koreográfiákban: remek táncosok fegyelmezetten, de látványosan, szenvedéllyel – technikás tánccal adnak elő. Ez a kortársbalett-irányzat szélesebb tömegekhez képes közelebb vinni a korszerű színházfelfogást, és ki tudja alakítani a nézőkben az absztrakt művészi ábrázolás iránti fogékonyságot. Ennek a táncirányzatnak hazánkban is biztosítani kellene a töretlen fejlődés lehetőségét, nem véletlen, hogy fejlettebb (modern és kortárs) tánckultúrával rendelkező országokban virágzik ez a stílus. A magyarországi nézőnek meg egyre inkább csupán arra nyílik lehetősége, hogy fesztiválok kínálatában ámulattal bámulja a technikás kortárs balettet bemutató külföldi balett-táncosokat (idén például a Budapesti Tavaszi Fesztivál vendége volt az NDT 2 és a Random Ballet, lásd erről Kutszegi Csaba: Atomok, hattyúk, madárkák. SZÍNHÁZ, 2015. július).
Ha egy magyar néptáncos azt hallja, hogy vannak „a miénknél fejlettebb tánckultúrával rendelkező nyugat-európai országok”, nyilván elképed, mert az ő nézőpontjából szemlélve a világon nincs még egy olyan ország, amelyben hozzánk hasonlóan összegyűjtötték, feldolgozták, rendszerezték hagyományos táncaiknak egy széles régióhoz és több száz éves idővallumhoz kötődő színes, nagy szeletét. Valóban világviszonylatban is páratlan az őrzendő folklórzene- és -tánckincsünk. De e különleges gazdagságunk, ez a még annyira szeretett, megbecsült örökségünk is olykor bizony nyomasztó is tud lenni. Ez jutott eszembe, amikor a Budapest Táncfesztiválra meghívott Nuevo Ballet Español Titanium című produkcióját néztem.
Nem is kicsit képzavarosan, de stílszerűen azt mondhatom, hogy az első „érintkezésem” a Titaniummal nálam alaposan kiverte a biztosítékot. Jómagam Antonio Gades flamencóján szocializálódtam (a múlt század hetvenes éveiben egy jó hetes budapesti operaházi vendégszereplésük mindegyik elő-adását végignéztem), de az ezredforduló táján is láthattam néhány kitűnő, óvatosan újító, de a hagyományt is tisztelő flamenco-együttest, köztük a Nuevo Ballet Españolt is. Az Angel Rojas és Carlos Rodríguez vezette együttes ugyanis 2003-ban is fellépett a budapesti táncvilágnapi fesztiválon, mely rendezvény akkor még a szerény III. Táncfesztivál nevet viselte. A tizenkét éve bemutatott Furia című előadásuk inkább hagyományos flamenco-műsornak tekinthető, bár mozgásvilágában, show felé kacsingató színházfelfogásában határozottan eltávolodott a fegyelmezett gadesi stílustól. (A vendégszereplésükről írt Duende, az ihlető démon című cikkem megtalálható a SZÍNHÁZ 2003. júliusi számában.)
Sok minden történt az elmúlt tizenkét évben. A Titanium című maszkulin show-tánc-színházban például csupán a flamenco jól értékesíthetőnek vélt elemeit őrizték meg: a szenvedélyt, az elképesztő mennyiségű és gyorsaságú lábbal kopogást, valamint a tesztoszteronnal túladagolt férfiak állandó rivalizálását. Mindehhez viszont társult valami szokatlan újszerű is: a street dance (hip-hop, break stb.) akrobatikus motívumai. Ennyi káprázatos fejen forgást és talajon bemutatott virtuóz lólengés-gyakorlatot még életemben nem láttam – ráadásul elektronikus hangzással felturbózott flamenco-muzsikára. De amikor már ezek voltak csúcsra járatva, szerettem az előadást, mert az elképesztő, tényleg hihetetlen tánctudás mindig lenyűgöz, pláne ha nem akar magvasnak álcázott, de hazug ideológiai vagy intellektuális üzenettel, esetleg egyéb álművészkedéssel hivalkodni. A biztosíték nálam akkor sült ki, amikor a darab elején több táncos is hosszú percekig egy hatalmas, girbegurba pléhlapon toporzékolt, iszonyú zajt csapva – nyilván ezzel utaltak valahogy a címbéli kemény fémre.
Jóleső érzéssel töltött el az előadáson az is, hogy a nézőtéren láthatóan-hallhatóan rengeteg elegáns spanyol (nyilván nálunk élő, dolgozó ibériai) ült, és mámoros örömmel ünnepelték együttesüket. A spanyoloknak érezhetően nincsenek olyan nemzeti görcseik, hogy kit illet meg jogosan a flamenco: vajon Franco tábornok híveinek vagy a polgárháborúban vele szemben állóknak a leszármazottjait? A művészetet nem lenne szabad szétpolitizálni. A színpadi táncnak is számtalan irányzata, stílusa él, mozog, fejlődik manapság is, békés, de megtermékenyítő rivalizálásuk, egymásra hatásuk lehetne a megújulás mindenkori motorja. Éppen a napokban olvastam minden idők legkreatívabb zenetagadó zenemegújítójának, John Cage-nek egy mondását, mely szerint „A kortárs zene […] az a zene, ami velünk van…”. Ez van, mondhatnánk pestiesen szólva, miközben a táncra is értelmezzük Cage aforizmáját. És hozzáfűzhetnénk, hangsúlyozva: az, amit e cikkben írtam, korunk táncművészetében mind velünk van.

Facebook Comments