Rég letettem arról, hogy a Budapest Táncfesztivál eseménysorában valamiféle koncepciót leljek, legyen szó a fesztivál idejére időzített hazai bemutatókról vagy akár a vendégegyüttesek fellépéseiről. Idén azonban kirajzolódott – gyanítom, hogy nem tudatosan – egyfajta rendezői elv, talán annak (is) köszönhetően, hogy a seregszemle előadásai kiszorultak a Művészetek Palotájából, ahol korábban kötelezőnek tűnt legalább egy világnagyság…
Ballet Preljocaj: …Schubert zenéje a mű túlnyomó részében nem harmonizál a kidolgozott, hűvös, fegyelmezett, steril koreográfiával… / New York City Ballet: Az amerikai társulat haknibrigádba szerveződött tagjai meggyőző erővel rontották a tánctörténeti léptékű NYCB hitelét, silány portékájukkal aláásva annak kivívott rangját.
A 2016-os Everyness minden olyan jellegzetességgel bír, amit a Dance Me nélkülöz; az ötszereplős munkában van szín, árnyalat, dramaturgia, tartalom, esztétika – mindaz tehát, ami egy előadást művészi produktummá tesz/tehet.
Alonzo King a ballettre egyfajta tudományként tekint, mely az energia és a fejlődés egyetemes és mértani elvein alapszik, s egy olyan új mozgásnyelv létrehozására törekszik, mely a klasszikus balett technikáiból indul ki.
…csodálkoznék is, ha nem merülne fel Stohl András neve a legjobb férfi főszereplők, illetve a Mary Warrent játszó Péter Kata és az Abigail Willimast megformázó Szilágyi Csenge neve a legjobb női mellékszereplők között.
…idén szimbolikusan pont került a táncszakma aktuális önsorsjavító nagy vállalkozására: ünnepélyes keretek között, a Fesztivál Színház színpadán átadták a kultúráért felelős államtitkárnak az immár véglegesen elkészült Nemzeti Táncprogram egy példányát.
Az idei Budapest Táncfesztiválon debütált öt magyar előadás közül három foglalkozik olyan problémákkal, melyek valamelyest kapcsolódnak a holokauszt-témához.
Jiří Kylián a táncművész-szakma számára itthon is fogalom, körülbelül tizennégy éves kortól minden táncos(nak készülő) személy tudja, ki ő, legalább egy művét látta élőben…
