Maguknak keresték a bajt a Színházi Kritikusok Céhének tagjai. Kevésen múlott, hogy nem torkollott tragédiába az este.

Kezdjük a közepén, azon a ponton, amikor a kamera „A legjobb női mellékszereplő” díját átadó Janisch Attilára közelít, akinek fő közlendője, hogy a díj neve alapvető tévedés, azt azonnal meg kell változtatni, mert a mellékszereplő kifejezés degradáló, és mennyivel jobb lenne például az epizódszereplő. A díjazott Monori Lili a hatalmas ováció után lehengerlő iróniával köszöni meg Schilling Árpádnak, hogy a kétrészes Faustban ráosztotta „azt a nyolc epizódszerepet, és még ívet is rajzolt közéjük”. Derültség a közönség soraiban.
Vagyis az történt, hogy a kritikusok által felkért díjátadó és a kritikusok által díjazott színész a gála kellős közepén jó alaposan odakritizált a kritikusoknak. (Megjegyzem, mindkettejüknek igazuk volt, az epizódszereplő tényleg jobban hangzik, Monori Lili pedig nem mellékszereplő volt a Faustban, illetve ha az övé mellékszerep, akkor minden az.)
Udvariatlanság volna beleharapni a díjat adó kézbe? Nevezzük inkább szabadságnak, és máris jobban érezzük magunkat. Igen, éppen ettől érezhettük jól magunkat a díjátadó gálán, attól, hogy minden esetlen ünnepélyessége mellett szabad levegője volt, az pedig egyre inkább hiánycikk a magyar közéletben.
Díjátadóról kritikát írni elvetemült gondolat, de a fenti szellemből egyenesen következik. És innen már csak egy ugrás lenne, hogy bevezessünk egy halom alműfajt.
Legyen ültetéskritika: hogyan képezi le a színházi kánont a díjátadó névre szóló székeinek kiosztása.
Tarkókritika: a hátsó sorokból kémlelő kritikus számba veszi, mennyi az ősz hajkorona, mennyi a női frizura, és hogy ebből mi következik.
Tapskritika: kit mekkora ováció fogad, kinek tapsol megindultan az egész közönség, és kinek van egy jól behatárolt rajongótábora? (A legnagyobb taps kategória nyertesei: Monori Lili és Molnár Piroska.)

momoril

Monori Lili / fotók: Puska Judit és Szűcs-Szabó Marianna

Öleléskritika: túl sok volt az ölelkezés a színpadon és utána a büfében, vagy éppen elég? Kinek kellett volna még összeölelkeznie, és kinek nem? (A legjobb ölelés díját kapja Mácsai Pál és Mohácsi János produkciója az est vége után, a széksorok mellett.)
Közönségkritika: ki jött el és miért, ki nem jött el és miért?
Önkritika: mennyire összeférhetetlen, hogy a Színház folyóirat internetes portálja kritikát közöl a Színház folyóirat főszerkesztője által vezetett szervezet rendezvényéről?
Kritizálhatnám még a díjazottak névsorát, az átvevőbeszédeket, magát az átvevést, azt a bizonyos át-nem-vevést, a díjazás módszertanát, de mindez érdeklődés hiányában elmarad. (A díjazottak névsorát lásd itt.)

eszenyi-alfoldi

Eszenyi Enikő és Alföldi Róbert

Nézzük inkább a rendezést, hiszen a díjátadónak volt rendezője (Boross Martin), sőt producere is (Orlai Tibor), továbbá dramaturgja, fény- és látványtervezője és minden egyebe, ami egy előadáshoz kell. Volt még neki továbbá egy hatalmas hendikepje, az, hogy bizony minden díjat könyörtelenül át kellett adni közben, ami újra és újra megtörte az előadás lendületét.
A kerettörténet szerint 2030-ban a gála színfalak mögötti közreműködői emlékeznek vissza a katasztrófára, amikor a Kritikusdíj 2015. szeptember 20-ai átadója közben meteor csapódott a Trafóhoz közeli Fradi-stadionba. Mivel a színházi szakma nézőtéren tartózkodó krémje mind egy szálig meghalt, ezért most az egyszer a háttérszakmák képviselői, a büfés, a technikus, a pénzügyes vagy éppen a „csoportos gyerekszereplő” emlékszik vissza a sajnálatos eseményekre, illetve arra a korra, amikor az emberek még jártak színházba. Merthogy a történet szerint a válsághelyzet után már senkit nem érdekeltek az előadások, és a művészetet fölöslegesnek tartó társadalomban a színházak nem tudtak fennmaradni.

peterfy-zsoter

Péterfy Bori és Zsótér Sándor

Az ötlet még annál is jobbnak bizonyult, mint elsőre gondoltam, rengeteg okos játékra, poénra, áthallásra adott lehetőséget, és felvetett komoly kérdéseket is, például a háttérszakmák szerepéről, a színház társadalmi hasznáról, de azon is lehetett merengeni közben, hogy a sok jogos és nagy panasz mellett érdemes észben tartani, mennyivel rosszabb is lehetne a helyzet. (A sztori végül persze oda futott ki, hogy a becsapódás mégis elmaradt, tehát vissza az egész, a színpad marad a színészeké, és minden mehet a régi kerékvágásban tovább.)
Az erdőt idéző, szimbólumokkal teleültetett díszlet remekül festett, de kicsit nehéz volt mozogni benne. Az animációt jól használta az előadás, de a vetítés néha akadozott. A színpadon forgó kamera háttérbe vetített képe izgalmasabbá tette a látványt, de sokszor nem látszott rajta semmi. A sarokban felállított bárpult kedves és laza ötlet volt, de kicsit nyögvenyelősen ment a díjazottak kiszolgálása. A civil szereplők pedig civil szereplőkként teljesítettek, de ezzel speciel semmi baj nem volt: szimpatikusan pimasz ötlet és szép gesztus, hogy a legnagyobb profiknak ezen az estén amatőrök szolgáltatták a műsort.

soharoza

Soharóza kórus

A kerettörténet ötletesen kanyarodott rá az egyes díjakra, de a sokadik felkonferálás már nem lehetett másmilyen, csak erőltetett. A színpadra lépőkön látszott, hogy megmozgatta az agyukat a műsor: Márton László arról beszélt, hogy hanyatlani jó, Alföldi Róbert pedig finoman utalt a nyilvánvaló párhuzamra a kurrens politikai válsággal, amikor felvetette, hogy az a meteor talán már be is csapódott, csak nem vesszük észre.
Gondolatokat is tartalmazó beszéddel valami rejtélyes okból kifolyólag kevesen készültek, de például rögtön az elején Radnóti Zsuzsa elmondta, milyen fontosnak tartja, hogy a színikritikusok szolidaritást vállaltak Csáki Judittal, amikor kifúrták a POSZT zsűrijéből. Úgy látszik, ez egy ilyen szolidáris népség, hiszen a díjátadó teljes jegybevételét a Migration Aidnek és a MigSzol Szegednek ajánlották fel, és még a díjakat is csokiból gyártották le, hogy több pénz jusson a menekülteket segítő civileknek.
Egy ponton ez a díszes társaság, a céh tagjainak bátor kis csoportja is színpadra lépett, és kicsit még színészkedtek is, ami kétségkívül fejlett öniróniára utal. Aztán a leköszönő elnök vezetésével együtt adták át az életműdíjat a most is csodálatos Molnár Piroskának.

Színikritikusok díja 2015
Zene: Bartha Márk és a Bélaműhely – Iszlai Renáta, Rimóczi István, Szegő Dávid, Varga Merse, közreműködik a Soharóza kórus. Dramaturg: Thury Gábor. Látvány: Boros Lőrinc. Videó: Karcis Gábor. Fény: Dézsi Kata. Hang: Rembeczki János. Produkciós asszisztens: Papp Tímea. Rendező-asszisztens: Varga Brigitta. Producer: Orlai Tibor. Rendező: Boross Martin.
Narrátor: Ördög Tamás. Közreműködnek: Artner Igor Olivér, Korponovics Roland, Szabon Balázs, Vanóné Szabó Gabriella, Velancsics Gabriella.

Facebook Comments