Narancssárga díszlet, mai ruhák, piros-fehér-zöld zászlócska, ismerős szónoklatok – leplezetlenül ma és itt, hazánkban játszódik Alföldi rendezése.

Ionesco 1972-ben Párizsban bemutatott drámája átirat. A szerző szerint „átírni klasszikus műveket olyan, mint kart ragasztani a milói Vénuszra. Csakhogy én nem átírom, hanem folytatom Shakespeare-t, és nem is torzítom el, mint az avantgárd vagy ideologikus-militáns rendezők, akik semmibe veszik az író szándékát.” Alföldi Róbert ebben az értelemben Ionescót írja tovább, s nemcsak őt, hanem saját, 2001-es Shakespeare-előadását is.
Az azóta bezárásra ítéltetett Budapesti Kamaraszínházban bemutatott Macbethről Perényi Balázs a Színház című folyóiratban úgy vélekedett, hogy az „teremtő fantáziával és kivételes műgonddal létrehozott alkotás, letisztult erőteljes rendezői színház, amelynek minden megoldása mögött érezni lehet az egészet átlátó, elgondolásait megvalósítani képes rendezői akaratot.” Bár abban is – miként akkoriban csaknem minden Alföldi-rendezésben – jócskán voltak provokatív megoldások (töménytelen vér, húscafatok a teret kettéosztó plexi-falon, transzvesztita vészlények, meztelenség) és direkt anakronizmusok (automata fegyver, öltöny stb.), nem ezek a külsődlegességek domináltak, mert mindez a lényeget, a hatalom megragadásának és megtartásának mechanizmusát tette világossá. Kentaur leleményes osztott parányi tere egyrészt kitágította és szimultán jelenetezésre tette alkalmassá a színpadot, másrészt ökonomikus és fegyelmezett mozgásra késztette a színészeket (a főbb szerepekben: László Zsolt, Stohl András, Törköly Levente, Horváth Lili, Szilágyi Zsuzsa). Ez a Macbeth Alföldi egyik legerősebb előadása lett.
Érthető, ha a rendező nem Shakespeare drámáját vette elő, amikor a jelenkori hatalmi viszonyokról s az ezekből kikövetkeztethető jövőképről akar szólni. A shakespeare-i Macbeth minden rémséges tette ellenére formátumos alak, s hordoz magában valami torz hősiességet. Törvényszerű bukásában éppen úgy, mint az ő és a Lady egymásba kapaszkodó kapcsolatában ott a tragikum. A jelenkori viszonyokból kiveszett a shakespeare-i tragikum maradéka is. A mai valóságról csak a szatíra, a pamflet, a rémbohózat segítségével lehet fogalmazni.
Miként tette Ionesco, aki darabja színrevitelekor azt nyilatkozta, hogy „Shakespeare Macbethje szörnyeteg, egyszersmind persze báb is, és Lady Macbeth is szörnyeteg. Az én Makbettem nem szörnyeteg. Csak ugyanolyan gyáva, gyalázatos és hataloméhes, mint Duncan, Banco, Glamis vagy Candor. Átlagember.” Alföldinél azonban nem átlagemberek jelennek meg a színen, hanem kisstílű senkik, és ettől vérengzésük, gyilkolászásuk, hatalomban való tobzódásuk – annak ellenére, hogy komédiát látunk – még lehangolóbb, riasztóbb és vészesebb.
Ionesco többé-kevésbé követi a shakespeare-i történetet, de lényeges pontokon el is tér attól. Mindenekelőtt abban, hogy nála két boszorkány van, s azok azonosak Lady Duncannal és komornájával. Itt ugyanis nem Macbeth és felesége terveli ki közösen a királygyilkosságot, hanem a Lady, Duncan és Makbett között háromszög-történet alakul ki, amelyben a kezdeményező a kettős szerepű nő. Miközben az író számos szereplőt elhagy, újakat kreál, akik (például: Üdítőárus, Lepkevadász) csak lazán kapcsolódnak a sztorihoz.

Orosz Ákos és Hevér Gábor – fotó © Mészáros Csaba / Kultúrbrigád

Ionesco soha nem tagadta, hogy nagy hatással volt rá Alfred Jarry, ez többszörösen igazolódik ennél a darabjánál is. Az Übü király és a Makbett egyként a Shakespeare-művet veszi alapul, és azt forgatja ki, alakítja át, parafrazeálja. Ionesco dialóguskezelése, darabjának szereplői, viselkedésük sokban hasonlít Jarryéhoz. Alföldi ezt a rokonságot – például a színészek szeme körüli sötét festéssel, arcuk fehérre mázolásával, illetve bábos mozgatásával – hangsúlyozza is.
Az előadás műfaji megjelölése: mesejáték, rajzfilm, horror és színház. S valóban, mindegyikből kapunk egy kicsit. Már a rendező és a tervező (Tihanyi Ildi) díszlete is a műfajok közötti ambivalenciát érzékelteti: a narancssárga, szigorúan szimmetrikus emelvény- és lépcsőrendszer meg a csipkézett hátsó fal együttese egyszerre elvont tér, jelenkori történelmünkre utaló jelzés és egy mesebeli várkastély képének felidézése. (A szimmetriát csak az bontja meg, hogy a jobb felső szinten egy kis kézmosó, a bal oldalon pedig egy pici játékfácska található. Az egyik elsősorban a kardokra, tőrökre és kezekre egyre vastagabban tapadó vér lemosására szolgál, a másik jelképezi a birnami erdőt.) A boszorkányok tájszólásban beszélő, pruszlikos, főkötős, piros csizmás magyar parasztasszonyok, akik néha csárdáslépésben közlekednek. Mintha a János vitézből tévedtek volna oda. A szintén narancssárga inget viselő Duncan fején olyan papírkorona van, mint amit gyerekek játék közben csinálnak maguknak. Ugyanakkor, ha megjelenik a színen, alattvalói a király képeivel aggatják tele a várfal nyílásait, s a díszlet egyszeriben a régvolt május elsejék tribünjét idézi.

Parti Nóra, Kerekes Éva és Bányai Kelemen Barna – fotó © Dudás Ernő / Kultúrbrigád

Az előadás karakterét elsősorban Gergye Krisztián koreográfiája adja meg. Az író által is elrajzolt figurák mintha zsinóron rángatott bábok lennének. Érzékletes példája ennek a kezdő jelenet, amelyben Candor és Glamis szövetkezik a hatalom megszerzésére és a király megölésére. Az egyforma öltönybe bújtatott két színész (Szatory Dávid és Fábián Szabolcs) egymás mellett ül. Tartásuk laza, de pattogó abszurd dialógusuk közben bizonyos időközökben egyszerre fordulnak egymáshoz vagy vizslatják a környéket, egyszerre ugranak fel s lépnek a közönség felé, aztán ugyanilyen ütemben ülnek vissza a helyükre. Ilyenkor a mozdulataik feszesek, pregnánsak, szögletesek. A szöveg és a mozgás ellenpontozza egymást, így hangsúlyozódik a figurák kisszerűsége, handabandázása, félelme, hősködése és aljassága. Ahogy a Ionesco-szöveg, a koreográfia is az ismétlések túlhajtására épít. Ugyanazok a mozdulatok követik egymást, s nemcsak az indító jelenetben, hanem végig az előadásban. A fal mellett lezajló gyilkolásoknál az áldozat már rég a földön hever, amikor a gyilkosok még mindig hevesen szurkálják a semmit, Makbett és a Lady heves szeretkező mozdulatainak nem akar vége szakadni, a szellemként megjelenő Duncan hosszú percekig ismétli kurta nevető „áriáját”. (Az azonban elgondolkodtató, hogy ezek a túlhajtások gyakran kapcsolódnak össze olyan, elsősorban altáji humorral, trágársággal, ami a kontextusától függetlenül és akarva-akaratlan – de inkább akarva – tuti biztosan a legprimérebb nézői reakciókat váltják ki.)

Ugyanezzel a technikával jellemzik Bancót és Makbettet, de náluk a figurák hasonlóságánál dominánsabb a különbözőségük. Orosz Ákos behúzott nyakú, lomha járású címszereplője időnként minden átmenet nélkül „vitustáncba” kezd: keze-lába és feje mintha a törzsétől elválva önállósulna. A színész nagyszerűen bánik a testével, és képes mozgásban is megjeleníteni Makbett sunyiságát és butaságát, az indulatok és vágyak elfojtásának és kirobbanásának veszélyes kettősségét. Párja, Bányai Kelemen Barna hagyományosabb eszközöket használ: mozgása kevésbé groteszk, váltásai kevésbé élesek. Az ő kétszínű Bancója Makbetthez hasonlóan hatalomittas, s bár annak primitívségével szemben ő a helyzeteket hamarább felismeri, nem eléggé tettrekész, sőt balek.
S aki ellen a többszörös összeesküvés irányul, az Duncan, aki Hevér Gábor alakításában nagyon is ismerős típus. Az ő királya mindenekelőtt alacsony. Hevér bonvivánként jelenik meg a vár tetején, de csak akkor lehet észrevenni, ha egy kis dobogóra feláll. S amikor már látható, akkor jöhet az uralkodói szerepjátszás: fraternizál, jópofáskodik, de cinikusan keménykedik is. Hallatlanul élvezi a hatalmát, elhiszi, hogy mindenre képes (lásd a betegek Jézusként való meggyógyítása), s ami ettől elválaszthatatlan: fél. Mindenkitől. A Ladytől is. Tőle talán a leginkább. Joggal, hiszen az akarja őt leginkább eltenni láb alól.
Kerekes Éva vörös parókás, aranyos színű ruhába öltöztetett Ladyje élvezi a gonoszkodást, a flörtölést Makbettel, az alakváltozásokat. A színésznő is élvezi a játékot, a szélsőségek megmutatását, azt, hogy az egyik pillanatban királynőként, a másikban parasztasszonyként szólalhat meg, s hogy sem egyiket, sem másikat nem kell halálosan komolyan vennie. Még azon is könnyedén lép túl, hogy az ő szerepíve mondható legkevésbé koherensnek (nem mintha a többieké az volna, de hiszen ez nem történelmi tragédia, hanem pamflett!).
Hevér Gábor alakításának és az előadásnak is egyik kiemelkedő epizódja Duncan első beszéde a néphez, amelynek szövege a leginkább tér el Ionescóétól, hiszen ebben a jelenlegi országvezetők közhelygyűjteményének számos gyöngyszeme, s mindenekelőtt e vezetők beszédeinek stílusa és szelleme sűrűsödik. Ezt a beszédet Hevér bravúrosan interpretálja, s egyben meghatározza az előadást átszövő aktualizálás lényegét és hangvételét. Alföldi rendezése felvállaltan politikai színház, de úgy, hogy többnyire kerüli a direkt politizálást. Elkerüli az aktualizálások legnagyobb csapdáját, azt, hogy az egyes szereplők konkrét politikai személyeknek feleltethetők meg. Kiszólások, szójátékok, még az előadás plakátja is, félreérthetetlenné teszi, hogy az előadás miről és kiről-kikről szól elsősorban, de attól érvényes, hogy az olcsó piszkálódás helyett egy hatalmi helyzet lényegéről beszél. Ha Duncan konkrét személyt testesítene meg, felmerül a kérdés, ki ebben a hierarchiában Banco, és ki az őt is legyőző gátlástalan ifjú, Macol. Ebben az előadásban ez a megfeleltetési kényszer nem működik, itt a felelőtlen hatalmat felváltó anarchia és az azt lebíró racionális, a megszerzett hatalommal való visszaélés bűnét nyíltan felvállaló új generáció fellépése a shakespeare-i „nagy mechanizmus” cinikus és semmi jóval nem bíztató folyamatának leképzése.
A kezdeti komédiai hang az előadás során lassan elkomorul. A Lepkevadász kissé bizonytalan kontúrú szerepe Alföldinél megváltozik: Bercsényi Péter sokadik nő-alakításainak újabb változata egyre gyakrabban vonul át a színpadon, és a bevásárlásba induló vagy onnan visszatérő nő mindannyiszor elmondja, hogy fél. A kisember jelenik meg általa, akinek a feje fölött zajlik a hatalomért folyó abszurd csetepaté. Mellette megjelenik egy másik kisember, a kisvállalkozó Üdítőárus, aki félelem elleni almalét árul. Először még használ az asszonynak az ital, aztán egyre kevésbé. Eleinte az árus még nyíltan árusíthatja portékáját, később már bő kabátjába kell elrejtenie a dobozokat. A produkció az ő alig hallható, félelemmel teli szavaival zárul. Nem éppen bíztató a felvázolt jelen és jövő.

Eugene Ionesco: Makbett (Kultúrbrigád és Átrium Film-Színház)
Látvány: Tihanyi Ildi – Alföldi Róbert. Mozgás: Gergye Krisztián. Fény: Jakab László. Rendező: Alföldi Róbert
Szereplők: Orosz Ákos, Bányai Kelemen Barna, Hevér Gábor, Kerekes Éva, Parti Nóra, Szatory Dávid, Fábián Szabolcs, Fehér Balázs Benő, Krum Ádám, Bercsényi Péter, Gelányi Bence.

Átrium Film-Színház, 2015. szeptember 29.