Áldozat a férfi, akit Fekete Ernő alakít, és akit a néző Szögi Lajoshoz köt, áldozat az író, Borbély Szilárd, akit szintén Fekete testesít meg, és a vádlott is, akit Tasnádi Bence visz színre.

Máté Gábor pénteken nyílt levélben követte meg a Szögi családot, akik felháborodtak Az Olaszliszkai színpadra állításán, és a hírek szerint pert fontolgatnak. Az ügy azért kellemetlen, mert nem egészen tipikus esete annak, amikor valós személyek magukra ismernek egy fikciós műben, majd pedig tagadják, hogy valóban olyanok lennének, mint a róluk mintázott fiktív karakterek. Nem egészen tipikus, hiszen érthető, ha egy családot felzaklatja, hogy az ő tragédiájukat feldolgozó művészeti alkotás idegenek számára péntek esti program. Ugyanakkor mégis az említett esetek sorába tartozik, hiszen az érintettek jogi képviselője szerint „a család főleg azt kifogásolta, hogy a szerző, Borbély Szilárd olyan fikciós elemeket is beleírt a művébe, amik meg sem történtek. / – Például Szögi Lajos 14 éves kislányának szájába adja Gyurcsány elhíresült öszödi beszédének »kurva országos« kitételét vagy olyanokról beszélnek, hogy az egész osztály azt tervezgeti, hogy külföldre menjen” (sic! – a szerk. megj.) (forrás: orsonline.hu)
Borbély Gyurcsány Ferenc mondatait írta bele darabjába, Az Olaszliszkai dramaturgja, Török Tamara pedig Borbély Szilárd mondatait az előadásba, amely döntéseket én nem elvi, hanem esztétikai szempontból tartok problémásnak. A színpadi változat felütését egy, a 168 Órában megjelent, a szerzővel készített interjú részlete adja meg. Ebben a szüleit ért támadásról, a brutális rablógyilkosságról beszél, majd pedig azt mondja: „Mára az egész társadalmat ellenséges csoportokra szabdalta a politika. Egymás ellen fordított mindenkit, időseket a fiatalokkal, köztisztviselőket a vállalkozókkal. Az emberek kivetkőztek magukból.” (forrás: 168ora.hu) Nem vitatom, a kiemelt szövegrész ma is aktuálisan hat, azonban ahogy elhangzik, rögtön kitűnik: nem szépirodalmi szövegből való. Később pedig összecseng az őszödi beszédből származó, amúgy is didaktikusan ható idézetekkel, s annyira kidomborítja ezeket, hogy az összhatás már-már kínos.
Ez persze nem igaz – a vállaltan didaktikus – Borbély-szöveg színpadi adaptációjának minden aspektusára. Máté Gábor rendezésének bizonyos törekvései jól kezelik a szövegnek ezt a vonását. A kar sem csak azért fontos a drámában, mert a szerző által sorstalandrámaként meghatározott műnek ez adja meg a sorstragédia-keretét, hanem azért is, mert hagyományos szerepe szerint sok esetben von le konklúziót, tesz megállapításokat a szereplőkre vagy az eseményekre vonatkozóan. Ez a funkció működik a színpadi adaptációban is, ahol a kar a magyar vidék közegébe illeszkedve asszonykórusként jelenik meg, s tagjai gyakran engedik, hogy az időmértékes verselés elsodorja a szavakat, így a ritmusos szövegmondás kiemeli a nyelvi meg- vagy olykor túlformáltság önmagában rejlő komikumát.

Pálmai Anna, Mészáros Blanka és Fekete Ernő / fotók: Dömölky Dániel

A kar tagjainak népies viselete (Jelmez: Füzér Anni) illeszkedik Cziegler Balázs díszletéhez, amelyben két oldalt műanyag szalagfüggöny jelzi az olcsó, falusi miliőt. A színpadkép egyébként egyszerre ábrázol ledózerolt dombot, a szövegben említett sáros vidéket, ahol a történelem különböző korszakai taposnak egymás lábnyomában, miközben régészeti ásatás során feltárt földterületre emlékeztet, ahol egymás mellett mutatkozik meg fegyver, Dávid-csillag és benzines kanna. A díszlet szintén meghatározó eleme a vetítővászon a háttérben, amelyen a filmstúdiók autósjeleneteinek megoldására reflektálva, hol a táj fut apa és lányai mögött, hol pedig az Olaszliszkán élő emberekhez engednek közelebb Török Marcell videói. A cigányokhoz, akik nem egyszerűen elkövetők a színpadi történetben, hanem megértendő, megismerendő közösség.
Ezen a ponton egy pillanatra visszatérek a darab bemutatása körül kialakult konfliktusra, mert bár nem dolgom és nem is célom Máté Gábort védeni, fontosnak tartom, hogy a rendező, aki levelében úgy fogalmaz, „Emberiességi okokból kellett volna megkeresnem a családot, ezt elmulasztottam” (forrás: a Katona József Színház Facebook-oldala) igazat mond, amikor azt állítja, „az előadás nem sért kegyeletet.”
Nem sért. Sokkal inkább gyászol és értelmez. Áldozatokat mutat fel, miközben áldozattá válásuk okaira kérdez rá.

Áldozat a férfi, akit Fekete Ernő alakít, és akit a néző Szögi Lajoshoz köt, áldozat az író, Borbély Szilárd, akit szintén Fekete testesít meg, és a vádlott is, akit Tasnádi Bence visz színre. Három férfi, három különböző sors, amelyek azonban mégis rezonálnak egymásra, s a köztük lévő kapcsolat színpadi megjelenítésében döntő szerepe van a mozgásnak. Hegymegi Máté koreográfiájában a test válik a sorsok hordozójává, melyek a mozdulatok révén találkoznak, egymásba futnak. Tasnádi egyenesen áll, amikor vádlottként sértődötten fakad ki a bíróságon, s szánalmas életéről beszél; majd amikor a teste rácsok rabjává válik, fekvőtámaszba ereszkedik és a karhajlításokhoz könyveket használ segédeszközként. Erősít, mert bosszúra készül azok ellen, akik a szüleit is bemártották. Ez a fiatal férfi „a” helyett „á”-t ejt, így beszél megalázottságáról, ami a budapesti néző arcára reflexszerűen mosolyt csal, vagyis ekkor a tájszólás – a monológban említett bőrszínhez hasonlóan – stigmaként működik. A színpadon elbeszélő szerepében tűnik fel az Egy gyilkosság mellékszálainak írója, aki számára szintén segédeszköz lehetett a könyv: az írás mint terápiás cselekvés több esetben a trauma feldolgozására tett kísérlet volt, amely azonban – mint tudjuk – nem jelentett megoldást. Amikor az előadás végén meghal a szerző, Fekete szintén fekvőtámaszba ereszkedik ott, ahol korábban Tasnádi, csak az ő testhelyzetére merőlegesen, majd pedig egyszer sem nyomja ki magát, hanem a földre roskad, és addig forog, amíg el nem éri a térnek azt a pontját, ahol korábban az agyonvert test hevert. Így ér össze végül a két szerep: azé a férfié, aki lelkesen beszél lányainak az élet, a haza és a nyelv szépségeiről – aki élni akar; és a másiké, akinek már kínszenvedés az élet. Fekete Ernő játékában élesen elkülönül a két eltérő személyiség: az apát örökké mosolygó, öblös hangon mesélő férfiként formálja meg, akinek szavaival olykor elszalad a hexameter, míg az író hátat fordít a közönségnek, magába roskadva ül, és elhaló hangon beszél. Ez utóbbi karakter jelenléte keretezi az előadást, amelynek Fekete és Tasnádi koncentrált és árnyalt színészi munkája teremti meg a legerősebb pillanatait. A szerepeikben felépített hármasság azonban túlmutat a puszta megemlékezésen; megértésre és feldolgozásra tett kísérlet.

Tasnádi Bence

Ez pedig mindenképp a fontos alkotások sorába emeli a rendezést; hiszen a néző külső pozíciója lehetőséget nyújt arra, hogy ne a kétpólusú meddő viták résztvevője legyen; ne egyik vagy másik oldalról fogalmazza meg álláspontját.

Borbély Szilárd: Az Olaszliszkai – Katona József Színház
Díszlet: Cziegler Balázs. Jelmez: Füzér Anni. Zene: Kiss Ferenc. Fény: Pető József. Maszkok: Keresztes Zsófia. Mozgástervező: Hegymegi Máté. Videó: Török Marcell. Konzultáns: Radnóti Zsuzsa. Dramaturg: Török Tamara. Asszisztens: Fejes Vera. Rendező: Máté Gábor.
Szereplők: Fekete Ernő, Pálmai Anna, Mészáros Blanka, Pálos Hanna, Szacsvay László, Haumann Péter, Bán János, Szirtes Ági, Borbély Alexandra, Pelsőczy Réka, Tasnádi Bence, Baki Dániel e. h., Dér Zsolt e. h., Papp Endre e. h.