Az előadás vándorlós koncepciója, azaz a két játéktér közötti váltogatás és a nézők sétáltatása ezzel szemben rendezői bizonytalanságról tanúskodik. Mintha Bagó nem hinné el, hogy az anyag e nélkül is elég érdekes.

Éppen tíz éve, hogy Szolnokon a szerzők rendezésében bemutatták a Terrorizmust, a világhírű orosz testvérpár legtöbbet játszott, magát a világhírnevet is meghozó darabját, amely felett furcsamód járt el az idő. A 2002-es moszkvai ősbemutatót gyors nemzetközi felfutás követte, és több mint húsz különböző színház, közel ugyanennyi országban tűzte műsorára néhány év alatt a kortárs orosz dráma sikerdarabját. A magyarországi ősbemutató különlegességét (noha akkoriban ez a kategória még nem volt divat) az adta meg, hogy ez volt az írók pályafutásának első színházi rendezése, ami – a kritikákból és interjúkból utólag rekonstruálva az eseményeket – mintegy legitimálta a produkciót. Afféle kultelőadás született, egy hosszabb „barátság”kezdete.
A szolnoki Terrorizmus 2005-ben egyetlen külföldi meghívottként szerepelt a szerzők anyaszínházában, a moszkvai Művész Színházban megrendezett Presznyakov-fesztiválon, és úgy hírlik, a nagy „sláger” volt. Az akkori igazgató, Szikora János rendelt is egy magyar vonatkozású darabot, ám annak megvalósulására már nem kerülhetett sor. Az első hazai Presznyakov-bemutatót viszont jó néhány másik mű színre állítása követte, amelyeket a szerzők mind megtekintettek. Hogy ez a legendaképzés része-e, marketingfogás, vagy valóban a közös múlton alapuló „rokonságnak” köszönhető kiemelt figyelem, azt nem tudhatjuk. A gyakran utazgató fivérek azonban nem véletlenül írtak Hungaricum címmel színpadi szöveget 2009-ben, és tértek vissza rendezni 2014-ben a Bárkába, utolsó reménységként megadva a kegyelemdöfést a kortárs dráma műhelyeként elkötelezett józsefvárosi teátrum társulatának. A Terrorizmust az elmúlt évtizedben Gothár Péter rendezte meg a Színház- és Filmművészeti Egyetem Novák-Selmeczi osztályának Presznyakov-gyakorlatok (Terror) címen a 2012/13-as évadban, a mostani székesfehérvári bemutató érdekessége pedig, hogy éppen Szikora János igazgatása alatt került színre Bagó Bertalan rendezésében, akinek nem ez az első találkozása a szerzőkkel.
A Terrorizmus „jó” cím, azt gondolhatjuk, mára még aktuálisabb, mint tíz éve volt. Ez annyiban igaz, hogy földrajzilag és realitásában is közelebb került hozzánk a fenyegetettség, a darab azonban általánosabban közelíti meg a problémát. A külső erőszakhoz vezető hétköznapi agresszióinkat modellezi „hat városi képben”, teljesen átlagos emberek (nem) szokványos életepizódjai köré szőve a történetet. A világjelenséghez vezető mindennapi bűnök pszichológiájára irányítja a figyelmet, a kicsiben mutatja meg a nagyot (vagy fordítva), a minden mindennel összefügg hálózatrendszerében. Kérdés, hogy ami ennyire általános, hogyan tud érdekes lenni. A magyarországi Presznyakov-bemutatókat kísérő kritikai elvárás jellemzően a mélyréteget kéri számon, mintha nem akarná észrevenni, hogy a laza szövésű „lektűr-drámák” álfilozofálásai mögött a forma hordozza a mondanivalót. Ismerős életképeket látunk, típuskaraktereket, robbanásig sűrített szituációkat, amelyek azáltal szórakoztatnak, hogy túltolják a sztereotípiákat, vagy kisiklatják és lebegtetik az elvárásainkat. A szerzőpáros darabjai eléggé általánosak (ha akarom „üresek”) ahhoz, hogy a rendező elképzelése és/vagy a színészi játék tölthesse meg élettel. A presznyakovi humor azonban a közép-kelet-európai abszurd vékonyka határmezsgyéjén egyensúlyoz, amelynek helyspecifikus arányait bárkás Európa, Ázsia-rendezésükben a szerzők sem keverték ki jól. (Vajdai Vilmos sikeres TÁP színházi Cserenadrág-előadásában találkozott eddig a legoptimálisabban a „kis magyar groteszk” ábrázolásában pallérozott rendezői nyelv és az írói „fekete humor”.)

Nagy Péter, Derzsi János / Fotók: Csontó András és Simon Erika

Bagó Bertalan a 2012-es tháliás Csónak-rendezésében (a darab eredeti címe: Özönvíz előtt) a felszínre koncentrált, a karikatúra felé irányította a színészi játékot, a hiányt pedig egyrészt a színházi masinériával igyekezett kompenzálni (a folyton átdíszített, ám az üresség hatását keltő térben látványos vetítésekkel és hatásvadász zenével), másrészt bízott a cselekmény végén deus ex machinaként színre lépő gorilla mint a szürreális világot ellenpontozó lény lírai-metaforikus kiteljesedésében. A Terrorizmusban más utat választ, és sokkal finomabban közelít az anyaghoz, amely jellegénél fogva maga is több intellektuális kalandot sejtet. A hat városi jelenetet „láthatatlan” logikai szálak kötik össze, amelyekből a végén valóban összeáll egy történet. Ráadásul mindvégig a lebegtetés eszközével élnek a szerzők, a szereplőket például nem nevesítik, ezáltal újabb asszociációs játéknak adnak teret. Bagó csak annyira keveri meg a szálakat a szereposztással, hogy felkeltse a gyanút lehetséges kapcsolódási pontokra. (Ilyen, amikor a kikötözős jelenet után késve érkezik az irodába a Varga Gabriella által játszott nő, aki lehetne a főnök felesége is, aki simán játszhatna szado-mazo játékot a férjével is, akiről ezért és a tettenérés megbosszulásának módjáért is elhihetnénk, hogy pszichológust tart fenn a munkahelyén stb.) A vetítéseket sem csak díszítésként, hangulatelemként vagy a dramaturgiai hiány ellensúlyozásaként használja a rendezés, hanem a filmes suspense eszközével élve, egy plusz réteget dolgoz ki a nyomozási játékba való involválódásunkért. Az érdeklődés fenntartásának érdekében egy-egy képi információval hol többet tudunk a szereplőknél, hol kevesebbet, akár egy krimiben. (A hintázó gyerekről pl. az elején azt hihetjük, hogy a pár gyereke, akit kiküldtek játszani a légyott alatt, majd hogy a férjét csaló nő gyereke, akinek az asztala gyerekrajzokkal van tele, mert a fiút a rajzolás nyugtatja meg, és a hinta. Tehát akkor ő a katatón szomszédgyerek, aki célkeresztet lézerez az öregasszonyok homlokára, és aki végül felrobbantja a házat, hacsak nem álmodta valaki ezt az egészet.)

A filmes hatás egyébként több szempontból is az előadás erősségének tekinthető: nem tolakodó, mégis jelentéses, és azon túl, hogy visszaadja a közép-kelet-európai panelatmoszférát, amelyben megállt az idő, kiemeli a színészek real-time jelenlétét. És színészi játékát, amely ezekben a kamaratermi „zárt” jelenetekben sokkal erősebb a színésztársalgó „talált terében” rendezetteknél. Sághy Tamás perverzióra rákattanó szeretője megadja az alaphangot az első benti jelenetben, de talán egy fokkal elmélkedőbb és unottabb figura, mint az a veszélyérzetünknek jól esne (sem a gusztustalannak szánt salátaevés, sem a fenékvakarás nem árnyal jól). Az utolsó jelenetben Nagy Péter repülőgépszékbe kényszerített túlmozgásos „angyalának” övcsatolós pótcselekvése viszont egy kidolgozott magánszám. Az előadás gyöngyszeme azonban az öregasszonyok kamaradrámája, amelyben Varga Mária elnyúló tekintetű barázdált szomorúsággal szekundál kiválóan Ecsedi Erzsébet minden hájjal megkent öreglányához, akinek jutalomjátékában reflektált humorral villan fel többgenerációnyi élettapasztalat és paranoia.

Kricsár Kamill, Varga Mária, Ecsedi Erzsébet

Az előadás vándorlós koncepciója, azaz a két játéktér közötti váltogatás és a nézők sétáltatása ezzel szemben rendezői bizonytalanságról tanúskodik. Mintha Bagó nem hinné el, hogy az anyag e nélkül is elég érdekes. Hiszen annak tudatában vagyunk, hogy a társalgóban megjelenő ál rohamrendőrök nem a valóság érzetét erősítik, hanem ellenkezőleg: az életszerűség színházi illúzióját leplezik le. A harmadik terelgetésnél pl. a nevetséges ordítozás helyett már csak mutogatnak a „TEK-esek”, nem kis derültséget keltve egyezményes játékunk részeként. Egyébként is barokk kamarazene szól aláfestésként, ahhoz pedig túl sokat veszít az előadás a ki-beköltözéssel, hogy bárki azt hihesse, ebben a kényszeredett sétálásban megképződik a szabad választás (lehetetlenségének) ismerős élethelyzete. A rohamrendőrök szerepeltetése keveseknek idézi meg, ráadásul banalizálja a darab 2002-es moszkvai ősbemutatóját, amikor a színpadra terelt nézők valóban azt hihették, hogy terrortámadás részesei. A talált terek sem működnek jól: míg a nyitó jelenetbena büfépult zavar be a konkrétságával (ha a reptéren vagyunk, akkor miért engedték be az utasokat, ha büfében, akkor miért nem fogyasztanak), az irodánál pedig a paravános elválasztások adnak hamis térérzetet, a tűzoltók öltözője vállalt színházi térként, látványos díszletezéssel működőképesnek bizonyul. A színészi játék is eklektikusabb ezekben a „kinti” részekben, hiszen a tömegjeleneteket Bagó túljátszatással igyekszik levezényelni: a robbanásig feszülő szituációkat robbanásig feszült karakterek robbantják ki. Varga Mária az egyetlen, aki ezt a tetőpontállapotot az irodai részben folyamatában fel tudja építeni, Egyed Attila ordibáló kisfőnöke az elviselhetőség határát súrolja, Kuna Károly elmebetegre instruált, kontextuson kívülre kerülő parancsnoka viszont jócskán túllépi azt, kínosan hosszú perceket okozva mindenkinek.

Felemás előadás született tehát Fehérváron, amely annak köszönhetően, hogy a szövegre hagyatkozik, megvalósítani látszik a szerzők „utópiáját”. Nemcsak arra gondolok, hogy szövegcentrikusak a jelenetek, és a rendezői ötlet többnyire a játszókat segíti, vagy hogy alig húzással elhangzik a dráma teljes szövege Radnai Annamária kiválóan stílusegységes fordításában, jól mondható, a köznyelvet enyhén felülstilizáló, sok játékra lehetőséget adó dialógusaival. Hanem arra is, amit a Presznyakov-testvérek egy 2005-ben készült interjúban fogalmaztak meg Tompa Andrea kérdései nyomán. Hogy az összes közhely-filozófia ellenére főhősük soha nem moralizál, hanem ő maga a példázat, aki a halált tematizálva, az életet mutatja fel. A Kricsár Kamill által játszott Utazó valóban minden cselekmény origója, vele történnek meg az események, amelyekre ő valóban nem reflektál (vagy azért mert eleve halott, vagy mert minden az ő félelmeinek a kivetülése). A nagy igazságokat a környezete mondja ki, ám ez csak a felszín, a végső összegzés a nézőre vár. Ha kap hozzá elég impulzust (márpedig az előadás ezt az értelmezést segíti és építi fel), illetve ha még van lelke (hogy a szerzőket idézzük), kizökkenhet mintha-életéből. Mert, ha a mindennapi agresszióinkból ilyen rövid idő alatt világméretűvé nőtt és a hálószobánkig ér a terror, ott már tényleg csak a (pozitív) gondolatok teremtő erejébe vetett hit adhat (instant) reményt. Meg az a fél angyalszárny, ami a spiritualitásból Nagy Péter pólóján megmaradt.

Oleg Presznyakov – Vlagyimir Presznyakov: Terrorizmus – Székesfehárvári Vörösmarty Színház

Díszlet- és jelmeztervező: Vereckei Rita. Dramaturg: Tucsni András. Súgó: Palla Szabina. Ügyelő: Horváth Zita. Rendezőasszisztens: Haszmann Kata. Fordító: Radnai Annamária. Rendező: Bagó Bertalan.
Szereplők: Varga Mária, Varga Gabriella, Ecsedi Erzsébet, Kerkay Rita, Varga Lili, Nagy Péter, Egyed Attila, Derzsi János, Kricsár Kamill, Kuna Károly, Lábodi Ádám, Sághy Tamás.