Életének hetvenötödik évében elhunyt Sinkó László, a Nemzeti Színház Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésze, Érdemes és Kiváló művész, a Nemzet Művésze, akit a közönség nemcsak a több száz színházi, filmes és tévés szerepe alapján, hanem a televízió országjáró műsorainak (Másfélmillió lépés Magyarországon s ennek folytatásai) narrátoraként ismert és szeretett.

Pályáját 1962-ben, a főiskola elvégzése után Debrecenben kezdte, ahol az is megadatott neki, hogy huzamosabban dolgozzon Ruszt Józseffel. Amikor Major Tamás hívta egy szerepre a Nemzetibe, természetesen ment, s ez után, 1966-ban Both Béla igazgató le is szerződtette a társulathoz. Pályafutása ott is biztatóan folytatódott, de amikor a színház két vezetője, Major Tamás és Marton Endre között végleg kiéleződött az ellentét, egyre nehezebb helyzetbe került a viszálykodástól magát távol tartó, egyik táborhoz sem csatlakozó színész.

Életútjának további állomásairól szóljon ő maga. Február–március során egy készülő könyvhöz adott interjút nekem, ebben főleg a Székely Gáborral való kapcsolatáról és munkájáról beszélt. Ennek a beszélgetésnek rövidített változatával emlékezünk Sinkó Lászlóra.

*

1971–72 után, amikor Babarczy László Kaposvárra ment, a Nemzetiben szörnyű helyzetbe kerültem, mert egyedül Iglódi Pista maradt, akivel érdemben tudtam dolgozni. A színházamban elszigetelődtem. Gyönyörűséggel néztem viszont a vidéki együttesek pesti vendégjátékait, például a szolnoki Három nővért, a kecskeméti Don Carlost vagy a kaposvári Mesél a bécsi erdőt. Pont úgy gondolkodtam a színházról, mint ők, de nem volt, akivel mindezt megbeszéljem.

Székely és Zsámbéki Pestre jövetelét megelőzően – kitörve a nemzetibeli karanténomból – Kecskeméten vállaltam szerepet. Ott tudtam meg, hogy kinevezték őket, s fantasztikusan boldog voltam. Egy szakmailag sivár és velejéig hazug világban találkoztam velük, ahol a túlélésre rendezkedtem be. A személyükkel valami felemelő szellemi és szakmai gazdagság érkezett a Nemzetibe. Általuk visszajött az, bennem ösztönösen, a Major Tamással való munkáimban meg tudatosan is megjelent: minden dolgot, mindent, ami elsőre eszedbe jut, meg kell kérdőjelezni. Feltételezni kell, hogy nem úgy van, és tovább kell keresni a variációkat. Ezt pedig csak úgy lehet, ha mindenfélét kipróbálsz. Ha visszanyeri a próba szó a valódi értelmét. Ahogy ez később a Katonában a homlokunkra volt írva: „A próbán merjél tehetségtelen lenni!”

Székely Gáborral a Danton halálában dolgoztam először. Eleinte szorongtam tőle, később pedig már alig vártam, hogy kezdődjön a közös munka. Sok mindenben egy véleményen voltam vele, csak ennek még nem tudtam jelét adni, mert ahogy az addigi életemben ez lenni szokott, ilyen helyzetekben bezárkóztam, és mint a bokszoló a sarokban vártam, hogy támadás jön-e, vagy békésen döntetlenre hagyjuk a meccset, netán együtt érünk el sikert.

A Danton egyik próbáján olyan idegállapotba hozott, hogy csaknem sírógörcsöt kaptam, s kétségbeesésemben felrohantam a színpad mélyén lévő emelvényre, háttal megálltam, s megfogtam a mellvédet. Székely felüvöltött: „Ez remek, Laci, ezt ne felejtsd el!” A torkomban már éreztem a gombócot, előrementem, félrehívtam, és azt kértem, engedjen haza, mert egy ép mondatot sem vagyok képes kimondani, azt sem tudom, hol vagyok, s nem tudom vállalni magamat a társulat előtt. Elengedett. Délután öt körül felhívott. „Laci, nem szabad ilyen önrombolónak lenni!” – mondta ő, aki ötezer ágyúval lőtte magát körbe, és több sebből vérzett. Ezzel a telefonnal kioldódott belőlem minden feszültség, és utána már probléma nélkül ment végig a próbafolyamat.

Több kollégám nehezen viselte el a próbamódszerét, azt, hogy a jeleneteket sokszor ismételteti. Én ezt a „rám telepedést” könnyebben fogadtam el, mert előzőleg nemhogy rám telepedtek volna, le sem szartak. Az ismétlésekkor tudatosodott bennem, hogy mit akarunk elérni. Elmondta, hogy ez meg ez jó, az nem, de még ne dobjuk el, mert lehet, hogy szükség lesz rá, inkább próbáljunk egy másik megoldást. Hányszor hiszi az ember, hogy a próbán valami nagyon jól megy, aztán a megbeszélésen kiderül: semmi sem stimmelt benne. A visszamenéseknél az is jó volt, hogy tudtuk: nem reprodukálni kell, hanem újat hozni, de nem homlokegyenesen mást. A fantáziánkat dolgoztattuk. Az is előfordult azonban, hogy széttárta a kezét, mert ő sem tudott azonnal továbblépni.

A Tarelkin halála is élmény volt. Nem sértődtem meg, hogy kis szerepet adott. Várkonyi Gábornál a tévében a címszerepet alakítottam jelentős szakmai sikerrel. A Nemzetiben Kun Vilmos kapta ezt a szerepet, én meg a földbirtokosét játszottam, akinek mindössze két jelenete van az őrszobán. Hatalmas bundában, pöfékelve, nagyképűen és lehengerlően léptem be, mert a figurának abból a meggyőződéséből indultam ki, hogy vagyonos ember lévén nem történhet baja, különben is hazugság, amivel vádolják. Vajda Laci mint kihallgató tiszt kiküldött, s amikor visszahívtak, szarrá verve, iciri-picire zsugorodva vánszorogtam be. Nyílt színi tapsot arattam, valamint kritikus-díjat kaptam érte meg a Zsámbéki IV. Henrikjében játszott három, szintén kis szerepért.

Egy évvel később Székely telefonált, hogy szeretné, ha a Boldogtalanokban én játszanám Huber Vilmost. Televízión láttam a szolnoki előadást, amelyben szintén Csomós Mari alakította azt a szerepet, amit a Katonában is, és Piróth Gyuszi volt Huber. Nagyon megijedtem, de hihetetlenül boldog is voltam. Érzelmileg erősen megérintett ez a főszerep, mert amit az egyik jelenetben mondok – „Utánam ugráltok, mint a békák…” –, azt a családomban gyakran megéltem. Sokszor sem édesanyám, sem a bátyám nem értette, hogy mit akarok, hogyan viselkedem, mert ismeretlen volt számukra az, ahogy sok mindenről gondolkodtam, s őszinte voltam, ordítottam és toporzékoltam. Gáborral olyan intim kapcsolatba kerültem, hogy elmondhattam, miből van élményanyagom, s ez a vele való munkában jött elő belőlem, mert addig le volt fojtva. Amikor ki akartam robbanni, környezetem csak értetlenkedett, hogy mi baja a Lacinak. Ez visszatérő kérdés lett, ilyenkor kiabáltam: Semmmmiiiii!

Annak külön is örültem, hogy Gobbi Hildával játszhatok. Jól megértettük egymást. A premier után az egyik előadás szünetében Székely nevetve jött be az öltözőmbe: „Annyira azonosultok Hildával, hogy helyenként a hanghordozásotok és gesztusaitok is azonosak. Mint anya és fia, mind a kettő egyformán őrült és bolond.”

A próbák azonban nehezen és keservesen zajlottak. Ha Gábor igazában elbizonytalanodtam, megmondtam neki, kételyeimet nem fojtottam magamba. Visszakérdezős vagyok, emiatt néha elhúzódtak a próbák. Ekkor, negyvenéves koromban tanultam meg tőle, hogy az agyban a nevetés és a sírás biológiai központja egymás mellett van. Ezért a kettő gyakran következik egymásból, azaz örömünkben sírunk, és szomorúságunk röhögésbe csap át. A Boldogtalanokat azért is szerettem, mert ezt a kettősséget megmutathattam, meg azért, mert a figurák nem fekete-fehérek, így el lehet árulni, hogy a férfi mikor és hogyan hazudik másoknak és magának, illetve lényének és viselkedésének hol a fonákja, ugyanakkor attól, hogy ilyen, még lehet szeretetre méltó.

A Coriolanusban ismét kis szerepet kaptam, ami elszórtan, néhány mondatonként jelenik meg. Szóltam Gábornak, hogy nem akarok kikerülni az előadásból, de volna egy komoly munkám a televízióban. S átosztott. A Shakespeare-darabbeli szerepemet Papp Zoli vette át, én meg Hollósi Fricivel egy teremszolgát alakítottam benne. A kongresszus előtti képben székeket kellett rendezgetnünk. Eszembe jutott, hogy amikor Debrecenben egy május 1-jei ünnepségen léptem fel az Arany Bika Szálloda nagytermében, szokásomhoz híven korábban érkeztem, s így megfigyelhettem, amint szótlan elvtársak jártak fel-alá, és mindenhova, az asztalok alá, szögletekbe, ablakfüggönyök mögé benéztek, ellenőrizték a helyszínt. Feszült, ugyanakkor különösen komikus s egyben szánalmas élmény volt. Ezt elmeséltem Gábornak és Hollósinak, tetszett nekik, hogy ebből az emlékből induljunk ki. A szöveget szétszedtük, aztán összefésültük. Hollósi mondatainak egyik felét én mondtam, a másikat ő, s fordítva. Nyílt színi tapsot kaptunk rá, ahogy halál komolyan végeztük a dolgunkat.

A következő emlékezetes munkánk a Catullus volt, ami szerintem a legesszenciálisabb és legkülönlegesebb rendezése. Belőle is, belőlünk is olyan rejtett erők, emlékek és érzések jöttek elő, amik előtte soha. Elkapott bennünket az író különleges világa. Abban is kisebb szerepem volt, de jelentőssé nőtt. Amikor Párizsban vendégszerepeltünk a Három nővérrel, az Übü királlyal meg a Catullusszal, ennek volt a legnagyobb sikere.

Miután Székely elhagyta a Katona József Színházat, egy időre elváltunk, de tudtam, ha valaha még színházat kap vagy alapít, akkor megyek utána. A kíváncsiság is hajtott, vajon egyedül, a katonás rendezőtársai nélkül milyen színházat csinál. Amikor tehát indult az Új Színház, átszerződtem.

Már dolgoztam másokkal, amikor jött Székely és a nagy kaland, a Don Juan. A próbákon és az előadásokon ismét felfedeztem magamnak Molière-t. Azt, hogy amikor Sganarelle Don Juan hosszú monológjába egy-egy mondattal közbeszól, az Molière-nek, a színésznek a megnyilvánulása, mert nem tudta elviselni, hogy sokáig szótlanul álljon a színpadon. (Tudvalevő, hogy ezt a szerepet ő játszotta.) Gábor támogatott e közbeszólások kidolgozásában. Ma is minden próbára emlékszem, holott majdnem belehaltam. Azok is bejártak, akiknek aznap nem volt dolguk, mert élmény volt hallgatni Székelyt és nézni a kollégákat.

Az Új Színházban az is majdnem megadatott, hogy egyszerre játsszam Sganarelle-t a Don Juanban és Molière-t az Álszentek összeesküvésében. Óriási kedvvel kezdtük próbálni a Bulgakov-darabot Cserhalmival, Csomós Marival, Marozsán Erikával, s már hozták a díszletet meg a jelmezeket, amikor lefújták az előadást. A mai napig nem tudom, miért.

Ami ezután következett, arról nehezen tudok beszélni. Mint egy kivert kutya, jártam az utcákat. Az Új Színház elvételével hontalanok lettünk. Egyetlen színházi vezető sem mondta, gyertek hozzám. Kezdődtek a vendégjátékok évei: hol itt, hol ott, egyszer a József Attila Színházban, máskor vidéken léptem fel, mindaddig, míg le nem szerződtetett a Nemzeti Színház.

Ott végre megint jó szerepeket kaptam, s Alföldi Robit nagyon bírtam. A metódusa sokban hasonlított a Katona József Színházban megszokotthoz. Őrületes formátum, fantázia és szabadság jellemzi. De ennek is vége szakadt.

*

Az otthonában készült interjú hivatalosan itt ért véget. Az utóbbi időben betegeskedett. Életeleme volt a mozgás, de fájdalom és kezelések tették nehézzé számára a sétát, lakóhelye, Budakalász környékének bejárását, a közlekedést. Erről az interjúban nem akart beszélni, de amikor már nem ment a kismagnó, átszakadt az önfegyelem gátja, s ömlött belőle az elkeseredett panaszáradat.

Ám nem a fizikai megpróbáltatások miatt panaszkodott leginkább, igazán az bántotta, hogy színházában ismét meg kellett tapasztalnia a méltánytalanságot, azt, hogy nem számítanak rá. Megrendítő volt indulatos és érzelmes vallomása a hivatásszeretetről, a színészi lét törékenységéről, a hűségről, a szakma iránti alázatról, a néhány évig tartó tanítás öngyötrő elhivatottságáról és a sérelmek miatti fájdalomról. Felejthetetlen szerepeinek emléke mellett ezt az őszinte kitárulkozását őrzöm magamban.