Nem az-e a megújulás, amikor egy társulat vagy művész minden külső ráhatástól függetlenül újításra, az ismeretlen megkísérlésére szánja el magát?

Elég nagy baj, hogy egy konferencia megrendezése (az optimális helyszínek biztosítása, az adott témakörök legjártasabb előadóinak megkeresése és egyeztetése, a többiről most nem is szólva) óriási munka és főként: nagyon drága.

Így tehát a művészi, képzési, szervezési és finanszírozási táncszakemberek számára oly kiemelkedő jelentőségű és színvonalú konferencia, az első Ballet: Why and How (Stockholm, 2012) után a folytatásra, az ott felvetett problémák és kérdések kibontására csak két és fél év után kerülhetett sor. Akkor is úgy, hogy mindegyik valóban kikerülhetetlen kérdéscsomagot egymással négy-ötszörös átfedésben, három napba zsúfolva taglalták. Az előző konferencia rajzolta fel az idei gócokat: finanszírozás, struktúra, társadalmi szerep, közönségépítés; oktatás, tehetséggondozás; elmélet, tudományos kutatás; egészségközpontú testhasználat; valamint ezek kíséretében gyakorlati, szemléltető kurzusok. Az alábbiakban témakörönként kínálok pár mondatos ízelítőket.

Finanszírozás, struktúra, társadalmi szerep, közönségépítés

Amerikai, holland és svéd szakértők vezették a Jelenlegi struktúrákon túl című beszélgetést, melyen hazai példákat hoztak fel (Hollandiában 2011-ben szintén radikális megvonások érték a művészeti szervezeteket; hogy stadionok épültek-e a kivont forrásokból, az nem derült ki). Az angolszász (elsősorban az USA-beli) kollégák viszont már eleve abban szocializálódtak, hogy az állam nem támogat közvetlenül tánctársulatokat, azok alapítványokon, pénzalapokon keresztül juthatnak pénzhez, valamint – megfelelő adórendszer és tőkeerő megléte mellett – magánszponzorációban részesülnek. Az európai gyakorlat, mely a települések önkormányzatához rendeli a művészeti társulatok támogatását, már a 2000-es évek közepétől sokfelé, a 2008-as nemzetközi válság után pedig mindenhol radikálisan megsínylette a gazdasági környezet változását. Hollandiában, akár nálunk: a független kicsiknek be kell állniuk a nagyobbakhoz. A menedzserek vitaindítóit követő eszmecsere során a következő fő útvonalak rajzolódtak ki:

a) A szakma érdekérvényesítése gyenge. A szakmának ma azt is meg kell tanulnia, hogyan lehet felmutatni a döntéshozók és a források fölött rendelkezők számára, hogy a támogatásunk mindenki érdeke: a társadalomé is (például: mentálhigiénés haszon), tehát nem egyoldalú pénzkérésről van szó.

b) Új, nem állami források felkutatása. Amerikában többek között a közönség érdekeltté tételével zajlik a „fundraising”. Nálunk ez is kínos a táncosnak, pedig meg kell tanulnia, mert egyre kevésbé engedhet meg egy független társulat e célra külön, fizetett alkalmazottat.

c) Új financiális megoldások. A szakma résztvevőinek egymást segítése afféle barter alapon: networking a társulatok, szervezetek között.

Wouter Hillaert fiatal belga filozófus/újságíró egy vitaindítón lehengerlően koherens és logikus képet vázolt fel az emberi kultúra mai helyzetéről, önképéről és lehetőségeiről; ezen belül is az európai, a táncművészet terén is megfeleltethető perspektívákról. Négy lényegi pontban hívta fel a figyelmet a jelen s közeljövő tennivalóira:

1. Vajon a művészeti tevékenységünk eléggé tükrözi-e a társadalmat?

2. Meg kéne hallgatni egymást: legyünk kíváncsiak a másikra, mások művészetére vagy oktatási módszereire, és inspirálódjunk a nem-táncos területekből.

3. Együttműködés: közös projektek kellenek, s nemcsak azt kell nézni, hogy „nekem” mi jó, hanem hogy mindenkinek mi a jó; a kicsiket se hagyjuk kiesni a közösből!

4. Reális önkép és helymeghatározás a kultúra egészében: társadalmi szintű véleményformálás és ennek megfelelő szakmai aktivitás.

Változtatni most és a jövőben címmel közpénzből fenntartott intézmények vezetői, Ted Brandsen (Het National Ballet), Jean-Yves Esquerre (Holland Nemzeti Balettakadémia), Emio Greco (Ballet National de Marseille, valamint IC Kamsterdam Nemzetközi Koreográfus Központ) érdekes kimenetelű beszélgetést indítottak. Elmondták, hogyan szembesülnek intézményeik a strukturális, financiális és művészi-tartalmi változásokkal, illetve azok szükségességével. Vitát gerjesztett a résztvevők soraiban, hogy a vezetők többnyire arról beszéltek, hogyan alkalmazkodnak a körülményekhez, milyen változtatásokat kell bevezetniük a túlélés érdekében. Elhangzott a provokatív kérdés: nevezhető-e az alkalmazkodás? Nem az-e a megújulás, amikor egy társulat vagy művész minden külső ráhatástól függetlenül újításra, az ismeretlen megkísérlésére szánja el magát? Ez valódi vitát gerjesztett, és kirajzolta azt, hogy a hagyományos struktúrák nehezebben mozdulnak „önszántukból”, és való igaz, hogy még a független szférában sem mindig egyértelmű: a szükség hozza-e például a „szegényszínházi” megoldásokat, vagy egy alkotó, jó anyagi helyzete ellenére, az egyszerűséget választja.

Az Introdans nevű hivatásos, balett alapú kortárs társulat píármenedzsere mesélt arról, hányféle előadást tart a társulat, milyen színtereken, hány néző előtt. Színházi előadásaik számának háromszorosa az interaktív tevékenységek (iskolai előadások, beavatók, nyílt órák, próbák, műhelymunkák) száma! Elmondta, hogyan járják a táncosok az utcát, a boltokat, az egyéb fórumokat a Come and see us programmal.

Elmélet, tudományos kutatás

Nedjma Cadi, a genfi egyetem kutatója komputergrafikával vizsgálja az ízületek, a mozgás kibernetikáját, kutatócsoportjával virtuális mozgásrajzokat hozott létre anatómiai adatok gépbe táplálásával. Az izgalmas nem az, hogy egy teljes koreográfiát minden oldalról – tehát a videó adott látószögeihez képest sokkal teljesebb módon – láthatóvá tesz, hanem hogy közben a táncoló test ízületeinek működésébe is beleláthatunk. Utóbbi a sérülésmentes oktatás, valamint az okos tréningfelépítés (megelőzés, rehabilitáció) céljából földcsuszamlásszerű jelentőséggel bírhat.

A konferencia egyik lényegi fókusza a korszerű hagyománykezelés, az archiválás kérdése volt. Ezt a tevékenységet is a korszerűség, a továbblépés, a XXI. századi gondolkodás, megújulási készség/képesség kérdései felől közelítették meg: különös megvilágítást kapott nemcsak az, hogy mit kezdhetünk múltbeli szakmai emlékeinkkel, hanem – és főként – az, hogyan archiváljuk a jelent, hogyan tegyük hozzáférhetővé a jövő számára mindazt, ami itt és most nekünk fontos. A vitaindító előadást egy fiatal, rendkívül széles látókörű és a táncművészet téren is művelt kutató tartotta: Margriet Schavemaker, az amszterdami Állami Múzeum gyűjteményi és kutatási részlegének vezetője rendkívül színesen prezentálta tézisét. Szerinte a digitalizált korban ugyan rengeteg reprodukció készül, de sajnos nemigen dokumentáljuk ezeket a valahol „elfektetett” anyagokat. Rámutatott, hogy a fő cél a múzeumban sem a „gyűjtésnek” kell lennie, hanem a kutatásnak, valamint az anyag élővé, a társadalom számára elérhetővé és használhatóvá tételének. Mesélt olyan esetről, amikor a múzeum rendezvényén a neves táncos megtiltotta, hogy rögzítsék a fellépését. A lelkes muzeológus azonban titokban felvételt készített róla, mert úgy gondolta, van olyan jelentős mind az alkotó, mind maga az esemény, hogy az utókor számára dokumentálnia kelljen. Ez a hallgatóság köreiben vitát gerjesztett arról, meddig tart vagy éppen hol kezdődik a (tánc)alkotó saját alkotásához fűződő joga.

Az öndokumentálás kérdéséről Nicole Beutler holland koreográfusnő fogalmazott a legracionálisabban: „Ha nem archiválod magad, akkor mások fognak utólag meghatározni valamilyennek.” Vita alakult ki a táncrekonstrukcióról (mint az „archivált” anyag „újrakiállításáról”) is, hiszen már nem tudhatjuk, hogy egy új betanításnak – főként a megváltozott kontextusok mellett – mennyire van, lehet köze az eredetihez.

A normákon túli perspektíva című előadás ugyan a konferencia utolsó eseménye volt (és mint ilyen a záró összegzéshez adott remek felütést), mégis itt, a tudományos témák között tennék róla rövid említést. Az előadás azt prezentálta, milyen fontos kutatási terület ma a tánc a nem-táncosok számára is, s hogy milyen izgalmas egyetemi szakdolgozatok születnek „crossover” módon (tehát táncos, valamint más tudományterületről érkező tudósok együttműködésével), vagy hogy milyen készségterületeket fejleszthet a tánc a köznevelés-közoktatás szintjén.

Új horizontot nyitott a harmadik napon az előadás, amely a holisztikus testszemléletre hívta fel a figyelmet. A svájci táncpedagógus, Claire Guss-West olyan kutatásban vett részt a közelmúltban, mely a mozgás minőségi kivitelezését vizsgálja, nem csupán a táncoktatásban, hanem sportolóknál vagy idegrendszeri problémával élő betegek esetében is. A csikung hagyományba is visszanyúló elméletének lényege (rendkívül leegyszerűsítve) az, hogy a verbális instrukciók közül nem azok hatékonyabbak, melyek a testrészek testen belüli mozgására irányulnak (például: húzd le a vállad), hanem amelyek egy külső fókuszt kínálnak (ez esetben például egy súlyos horgonyt „akasztottak” a válladra). Természetesen az „imagery”, a képalkotás a táncoktatásban nem ismeretlen, de azt, hogy a testet a külvilághoz viszonyító fókusz mennyivel pontosabb, erőteljesebb hatást eredményez, mint a testen belüli fókusz, azt szemünk láttára bizonyította. A hallgatóság néhány önként vállalkozó tagjából ad hoc kísérleti és kontrollcsoportot alakított ki, s egyszerű példákkal szemléltette a különbséget a kétféle mozgásirányítás között.

Fotó: A konferencia egyik workshopja