…az előadás szövegkönyve a regény céltudatosan karcsúsított változata, számos részlet mellőzésével készült.

Hogy Kosztolányinak 1922 és 1925 között kiadott négy regénye (Nero, a véres költő; Pacsirta; Aranysárkány; Édes Anna) közül elsősorban az utóbbi került a színház vonzáskörébe, azt mindenképpen a gyilkossággal végződő történet struktúráját meghatározó drámai konfliktus indokolja. Nem véletlen tehát, hogy a regénynek eddig, 1937-től, amikor a Lakatos László készítette átdolgozás a Belvárosi Színházban közönség elé került, tíznél is több színpadi átdolgozása készült. És hogy ezek, még ha késve is, meghozták azt az elégtételt, amire a színház iránt vonzódó Kosztolányi fiatalkorától vágyott, amint ezt drámaszövegei és tartós színikritikusi buzgalma tanúsítja, de amit életében nem kapott meg.
Az Édes Anna színpadi adaptációinak immár majd nyolc évtizednyi rendjét folytatja Gyarmati Katának a szabadkai Népszínház számára készített változata, amely – szerény ismereteim szerint – mind a regényt színpadra minél teljesebben átmenteni kívánó dramatizációk, mind pedig Harag György rendezőnek 1983-ban az Újvidéki Színház számára készült, két szereplőre koncentráló, az antik sorstragédiákat idéző átdolgozások sorában rendhagyónak tekinthető.
Kosztolányi számára regényt színpadra alkalmazni szinte a lehetetlennel határos, ahogy három Mikszáth Kálmán-novella színpadra vitele láttán írja: „Novellát dramatizálni: körülbelül annyi, mint elhegedülni, hogy milyen szép valami szobormű vagy egy festményt átalakítani épületté. Majdnem lehetetlen feladat”. Mert, érvel tovább: hiába „Mikszáthé a legízesebb magyar próza”, ha a novellák mikszáthi bukéja a színpadon „elsikkad”. S ez alól zömmel az Édes Anna-átdolgozások sem képeznek kivételt. Ezért érdemel különös figyelmet Gyarmati Kata mostani színpadi adaptációja, amely azzal, hogy az előadás szövegébe beemeli, a dialógusokkal egyenértékű drámai textussá teszi a prózai narráció számos részletét, nem kevesebbre mutat példát, mint hogy egy regény akkor is megőrizheti sajátos alkotói architektúráját, ha drámává szublimálják. Hogy az adaptációs mutatvány sikerült, hogy a jellege szerint kétféle szövegtípus egybesimul, egészként zavartalanul működik, annak titka a végiggondolt, következetesen alkalmazott, ügyes dramaturgiai eljárás. Tény, hogy a narratív részletek némileg visszafogják a drámai cselekmény intenzitását, olykor a dráma rovására az epikum lesz hangsúlyosabb, ugyanakkor viszont evidens, hogy kivétel nélkül a regényből vett prózai betétek jelentős mértékben hozzájárulnak a teljesebb lélekrajzi ábrázoláshoz. Függetlenül attól, hogy a szereplők a maguk nevében szólalnak meg, vagy harmadik személyű megszólalásra váltva önmagukról nyilatkoznak („Viziné azt hitte, hogy a füle cseng, hogy nem jól értette…” – mondja a Vizinét játszó színésznő, amikor arról értesül, hogy új cselédlányt ajánlanak, vagy ahogy Viziné előtt állva az Annát játszó színésznő szólal meg: „…nem látta a beszélőt, mert folyton a padlóra meredt, pusztán a hangot hallotta, test nélkül, mint valami szózatot. Zavartan egyik lábáról a másikra állt. Amikor ide belépett, a gyomra egyszerre fölémelyedett, olyan rosszullét fogta el, hogy azt hitte, azonnal összerogy. Valami kimondhatatlan büdösséget érzet…”), illetve – ahogy Patikárius János mondja Viziné és Anna találkozásáról: „A lány föllebbentette seprűs pilláit, de mielőtt az asszony megláthatta volna, lecsukta” – más mond róluk véleményt, kommentálja gondolataikat, érzéseiket: a dráma eljátszhatatlan árnyalatokkal gazdagodik. Azokról az érzékelés nyomán jelentkező lelki tartalmakról értesülünk, melyek a regény műfaji ismérvei, s amelyeket – mert ilyen mértékben színészi eszközökkel „elmondhatatlanok” – az adaptációk során rendre, óhatatlanul is feláldoznak. Arról nem is szólva, hogy bár a történet alapja a cselédlány és a méltóságos asszony közötti konfliktus, Édes Anna is, Viziné is nem csak a másikkal, hanem önmagával is küzd, s ez legjobban éppen a narratív részletekkel, az ún. belső nézőpont alkalmazásával fejezhető ki.
A regény húsz fejezete az adaptációban három, külön alcímmel ellátott „felvonásra” tagolódik. Az első, Anna, amilyennek látják című részben azt követően, hogy értesülünk a vörösök bukásáról, és színre lép a házmester, Ficsor, aki mintegy engesztelésül végre megjavítja a csengettyűt, és felemlíti, hogy „Volna egy lány”, működni kezd a cselédekkel örökké hadakozó Viziné fantáziája: tudni akar mindent a lányról. Megjelenik Anna, aki csak hosszabb kivárás után ad igenlő választ, de amint ez elhangzik, Viziné, miután közli vele, ellátás tekintetében mire számíthat, tüzetesen megvizsgálja a lány batyuját, átadja Annának a lakást, tudja, mi lesz a dolga, vacsorát ad neki, amit Anna ennek émelyítő illatát érezve képtelen megenni. Vizinét az új cseléd jelenléte annyira izgalomba hozza, barát-e, ellenség-e, hogy éjjel szemrevételezni besurran hozzá a szobába. A második, Anna, amilyen valójában című részben a regény jól ismert epizódjai következnek: Anna becsületességi tesztje, Anna bemutatása a barátnőknek, amikor Anna elutasítja a piskótát, megjelenik Patikárius Jancsi, akivel Anna szerelmi kapcsolatba kerül, a lány terhessége, ennek megszakítása, Anna első Jancsi általi megszégyenítése, Báthory, a kéményseprő feltűnése, házassági ajánlata, amit Anna előbb elfogad, majd Viziné rábeszélésére elutasít. Viziné rosszulléte, vitája a férjével. Az álarcosbál, estély Vizi államtitkári kinevezése okán. Anna újabb megszégyenítése, s végül a gyilkosság. Ezt követi a harmadik, epilógusnak is mondható, Anna, amilyenné vált című rész, melyben a szörnyű tett magyarázataként, hangzik el a vallomás: – „Nem bántak vele emberien. Nem úgy bántak vele, mint egy emberrel, hanem mint egy géppel. Gépet csináltak belőle. Embertelenül bántak vele. Cudarul bántak vele” –, amit azonban a regénytől eltérően nem Annával egyedül szimpatizáló Moviszter doktor, hanem az adaptációban alkalmazott narrációs eljárásnak megfelelően harmadik személyben maga Anna mond.

Amint talán a fenti vázlatos tartalomismertetőből is látszik, az előadás szövegkönyve a regény céltudatosan karcsúsított változata, számos részlet mellőzésével készült. Elsősorban magától értődően Viziné és Anna konfliktusára épül, de mivel Vizinére a gátlástalan szenvedély, Annára pedig a ráosztott, megaláztatások folytán egyre nehezebben elviselhető szenvedés jellemző, kettejük küzdelme látszatra nem két azonos értékű drámai „hős” tusája. Holott az. De Viziné részben a gazdaasszony helyzeti előnyéből, részben pedig a cselédkérdést beteges fanatizmussal kezelő viselkedéséből következő csillapíthatatlan aktivitása, illetve Anna kiszolgáltatottságából következő – a Patikárius Jancsival megesett szerelem perceit leszámítva – passzivitása folytán a küzdelem drámai egyensúlya megbomlani látszik. Az a benyomásunk, mintha az előadás főszereplője Viziné lenne, míg Anna szerepe csupán a méltóságos asszony szeszélyes viselkedésének szemléltetését szolgálja. Erre utalhat Vicei Natália (Viziné) és G. Erdélyi Hermina (Anna) játéka, holott csak merőben különböző, mindkét esetben nagyon pontosan választott és alkalmazott színészi eszközökről van szó. Mind a részleteket, mind pedig az alakformálás egészét tekintve két hibátlan alakítást látunk, melyek által Kosztolányi pontos motiválása szerint a magány két változata képződik meg.
Viziné a cselédekkel folytat mániákus küzdelmet, így próbálja magányát oldani. Ezt a kóros lelkiállapotot fejezi ki látleletszerű pontossággal Vicei Natália. A nő, aki – ahogy színrelépésekor Viziné önmagát jellemzi – „Üres szemmel nézett maga elé, ahogy szokott, a tárgyakon át, az embereken át, mintha nem azt látná, ami előtte van, hanem valami mást”, amint meghallja, hogy „Volna egy lány”, azonnal a legföldibb valóság rabja lesz, amint ezt mozdulatai, arcának rezdülése, tekintete kifejezik, csak az új cseléd érdekli, semmi más. Arcán, míg nem hallja Anna beleegyező válaszát, a szenvedés jeleit látjuk, előbb, amikor az új lány vállalja a szolgálatot, kedveskedik, nyájas, majd őrmesteri szigorral közli, mi lesz a feladata. Ugyanez a váltás ismétlődik meg, amikor Annát igyekszik meggyőzni, ne menjen férjhez. Anna maradását hallva előbb néma, majd észrevehetően arra összpontosít, hogy összeszedje magát, lassan feláll, ruháját testéhez simítja, s a következő pillanatban már fölényét érezteti. Mindig saját érdekének megfelelően viselkedik, tud hízelegni, igyekszik kedves lenni, de inkább szigorú, parancsol. Amikor pedig férjével keveredik heves vitába, aki ráunt a cselédkérdés örök témájára, akkor szinte szánnivalóan szerencsétlennek érezzük.

Édes Anna magánya a cseléd magánya. Nem külsőségekben, hanem belülről mutatkozik meg, visszafogott, jeges. Ezt fejezi ki a G. Erdélyi Hermina rezzenéstelen arca, melyben csak szemei jelzik, mit él át. Ez a látszólag redukált jelenlét egyszer oldódik fel, amikor gátlását legyőzve birtokba veszi a szerelmet: átfogja a sármos, link Patikárius Jancsi nyakát (Mezei Zoltán jeleníti meg nagy vehemenciával). Ekkor arcáról, szeméből sugárzik a boldogság. Ekkor mosolyodik el először Amikor viszont sorra érik a megaláztatások, arca merevebb, fáradtabb, mint valaha (megcsúnyult, ahogy magáról mondja: „Megfásult, elzsibbadt benne valami. Szinte elfelejtett mindent, ami volt. De azért szenvedett. Mert, ha nem is gondolt arra, ami volt, érezte, hogy az, ami volt, már nincsen”). Látszólag beletörődötten közömbös, s pontosan ez mutatkozik meg akkor is, amikor kést ragadva Vizinét és Vizit megöli. Mintha nem lenne tudatában annak, mit tesz. S ezzel nem csak saját lelki állapotát leplezi, hanem azt is kifejezi, amire a regény utolsóelőtti fejezetének címe utal: Miért…? Miért ölt. Ezt magyarázza meg Moviszter doktor vallomása, amit az előadásban, belső monológként maga Anna mond el.
A harmadik főszereplő, Viziné férje, Csernik Árpád árnyalt tolmácsolásában hol közömbösséget, hol – amikor semmisségért heves vitába kezd feleségével – ellenszenvet fejez ki, hol pedig azzal szórakozik, mint a csengettyűvel való játékban, hogy nőjét idegesíti, de csapodár hajlamát sem leplezi. Szilágyi Nándor hitelesen hozza az új lányt ígérő, megtért házmester engesztelő alázatosságát. Pálfi Ervin négy apró szerepe közül egy-egy találó gesztussal Patikárius szélhámos barátjaként és a keményseprő közvetlenségével véteti magát észre. Pámer Csilla a ledér cselédlányt, Katicát riszálja a történetbe, Sziráczky Katalin pedig Ficsornéként érdemel figyelmet.
Egészében jól kitalált és kivitelezett, a regény halottakért való, könyörgésért fohászkodó és feloldózást kérő mottójával kezdődő s végződő, ilyképpen keretbe zárt, a játékteret egyetlen díszletelemként polgári lakásbelsőt szimbolizáló sokajtós és sokfiókos szekrény hathatós bevonásával, valamint jól megválogatott kellékeket, mindenekelőtt a cselédlétre utaló vödröket használó előadást Czajlik József m. v. rendezte (díszlet, jelmez: Gadus Erika m. v.). Két mozzanat külön figyelmet érdemel. Az egyik az előadás jól váltakozó ritmusa, ahogy az epikus narrációval lassított jeleneteket ötletesen mozgalmas szcénák (a kéménytűz oltása, az álarcosbál, a karácsony ábrázolása, a színház megoldású cseléddicsérés stb.) váltják fel. A másik pedig Anna kiszolgáltatottságának érzékeltetése: szobája a szekrény legszűkebb fiókjában van, a vendégeknek a piskótát a szerkény legalján levő fiók helyén hozza be négykézláb kúszva, elsősorban pedig amikor Anna seprűt, vödröt, lapátot, partvist tartó cselédszoborként áll a csak munkáért élő aranykezű szolgálóért lelkes, akár „családi fotóra” is hajlandó (igaz, csak este, mikor senki sem látná őket) Vizi-házaspár között.
Két ember drámáját kiváló színészek által pontosan bemutató, az adaptáció alapjául szolgáló regény ismérveit is megőrző előadás az Édes Anna a szabadkai magyar társulat első szezonbeli bemutatója.

Kosztolányi Dezső: Édes Anna
Kosztolányi Dezső azonos című műve alapján a színpadi adaptációt készítette Gyarmati Kata. Díszlet- és jelmeztervező: Gadus Erika m.v. Zeneszerző: Lakatos Róbert m.v. Dramaturg: Gyarmati Kata. Konzultáns: Forgács Miklós. Súgó/ügyelő: Bíró Tímea. Rendező: Czajlik József m.v.
Szereplők: G. Erdélyi Hermina, Vicei Natália, Csernik Árpád, Mezei Zoltán, Szilágyi Nándor, Sziráczky Katalin, Pálfi Ervin, Pámer Csilla.