…felfénylik az az egyszerű igazság, hogy…

Mindent lehet tudni előre. Hogy cserben hagyják, hogy nem fog találni munkát, hogy el kell adnia a lakást, hogy el fogja veszíteni a maradék pénzét is. Egyszerre hihetetlen és életszerű az egész: mindez simán megtörténhet ma Magyarországon. Mit megtörténhet: ez van.

A Krétakör A harag napja című, először Athénban és aztán a Trafóban bemutatott előadása kiáltványszerű egyszerűséggel szól arról, hogy egzisztenciális szempontból milyen ingatag talapzaton áll egy élet. Hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után még mindig ott tartunk, hogy az emberi lelket kifacsaró szakmákban éhbérért dolgoznak a hivatásukat jól értő és szerető szakemberek – egy romjaiból újra és újra összekalapált, omladozó rendszerben. Hogy óriási lyukak tátonganak a szociális hálón: az előadásbeli Erzsi akkorát zuhan, hogy csakúgy nyekken – miután egy ország ismerte és szerette meg, amikor kiállt az ápolók igazáért. (Az előadást a fekete ruhás nővér, Sándor Mária inspirálta, aki 2015 folyamán többször is felhívta az ország és a sajtó figyelmét a magyar egészségügyben uralkodó áldatlan állapotokra.) A harag napja ezt az arcul csapó, végtelenül egyszerű igazságot jeleníti meg: a kisember-akárki könnyen elbukik.

Ennek megfelelően Schilling Árpád rendezése csillogóan, krétakörösen tiszta színházi eszközöket alkalmaz, melyek jelzésszerű ismétlődéseikkel szinte fájdalmas szimmetriában épülnek egymásra. Minden egyensúlyban van: semmi sincs, amiből több kellene, és semmi, amiből kevesebb. De ez az óramű pontossággal kimért szerkezet mégsem rideg (de nem is engedi túlságosan közel magához a nézőt).

Az időrendben előre haladó történet fordulatai már-már tragikomikusan egyszerűek és kiszámíthatóak (a tüntetés után a nővér elveszíti az állását, vállon veregetik, de valójában senki sem áll mellé, takarítani kezd egy kozmetikai szalonban, az anyja betegsége miatt eladja a lakást, a pénzét odaadja a főnök-szeretőjének, hogy fektesse be, és mindent elveszít, a végén a lányát is), alakjai a 2015-ös Magyarország sztereotípiái: a stresszes-kimerült, nagy hatalmú főorvos, a pályaelhagyó nővér, a gyerekektől rettegő tanár, a gazdag, jól helyezkedő szépségszalon-tulajdonos, stb. A szöveg rendkívül célszerű, pontos és jó, és ott, ahol van helye, komikus (írták Zabezsinszkij Éva, Schilling Árpád és a szereplők). A tér letisztultan egyszerű: középen egy kanapé (akár Schilling korábbi előadásából, a Lúzerből is jöhetne), ezen üldögél a család: Erzsi, az anyja és a lánya – ez az otthon. Hátul, a bal és jobb oldalon egy-egy ruhaakasztó, mögöttük cseréli jelmezeit a különböző szerepeket játszó Láng Annamária és Rába Roland, illetve itt üldögélnek, amikor nincs jelenetük. Ennyi (látvány: Keszei Borbála). Viszont szinte a színpadképhez tartozik az anya állandó jelenléte (ha nem szerepel, akkor lassú léptekkel kicsoszog a „konyhába”, a színpad szélére) és Erzsi lányának robbanásszerű megjelenései (ő mindig kimegy, ha nincs színen).

Alighanem ezeknek az egyszerű eszközöknek, és persze Sárosdi Lillának köszönhető, hogy az előadás annak ellenére sem válik melodramatikussá, hogy Erzsi tortúrája Jóbéhoz mérhető. Alakítása csak néha csúszik át – és akkor is önreflektáló – paródiába, például amikor a meghatottságtól elsírja magát a miniszter beszédén. (Egyébként ez is egy olyan jelenet, amiből ordít Erzsi és a közönség tudása közti különbség: mi a nézőtéren tudjuk, hogy a politikus politikus: azaz szavai mögött a semmi tátong. Ettől a tudástól mégsem válik paternalista szemléletűvé az előadás, de erről még később.) Erzsi alakja attól lesz egész és valóságos, ahogy Sárosdi a testét használja az előadásban: attól, hogy megmutatja ezt a fáradt, törődött (és bizonyos pillanatokban nagyon is szép) testet, attól, hogy hangosan horkol, amikor elalszik a kanapén, attól, hogy kilátszik a bugyija, amikor leül és elengedi magát. Csodálatos az a pillanat, amikor takarítás közben megpillantja a kemény másnaposság (vagy aznaposság) miatt ápolásra szoruló Norbit: átváltozik, sugározni kezd, mozdulataiból a rutin újra fellelt boldogsága árad. (És szinte felfénylik az az egyszerű igazság, hogy vannak az elesett emberek, és vannak azok, akiknek az a szakmája, hogy segítsenek rajtuk. És hogy ezt a készséget és tudást nagyon-nagyon meg kéne becsülni.)

Erzsi alakja magánemberként is teljes (hiszen nem is lehet elválasztani egymástól a kétfajta, a családban és a szakmában való jelenlétet), egészében véve az látszik, hogy nem követett el se több, se kevesebb hibát, mint bármelyikünk, aki nagyjából azt teszi, amit tenni kell. Az anyja (Meszléry Judit) a kevéssé szerethető öregasszonyok szikárságával vesz részt a család életében. Kamasz lánya (Kovács Kata Milla) a kíméletlen kamasz: kéréseinek és kérdéseinek tükrében Erzsi egész élete elhibázottnak tűnik. Fájdalmasan felnőtt és cinikus lesz az előadás végére, monológja a „rendes életről” (két gyerekről, lakáshitelről, látástól-vakulásig dolgozásról) torokszorító.

Láng félszeg tanárnő, self-made ingatlanos, idegbeteg háztartásbeli – és ahogy dzsogingban, Erzsi volt férjének feleségeként megjelenik a színpad hátsó részén, abban egy teljes családi viszonylat benne van. Rába profi politikus, aki tisztában van minden egyes mosolyának és pillantásának pr-értékével; papucsférj és szelíd női kézre vágyó, megkérgesedett szívű vállalkozó. A két színész bravúros könnyedséggel játssza a többi szerepet – a különböző női- és férfi alakok (akik befolyással lehetnek Erzsi életére) így is mintha egyek lennének, amire több utalás is van az előadásban. Amikor például a nővér az őrület szélén megpróbálja visszaszerezni az anyja műtétjére átutalt pénzt, össze is keveri a banki asszisztenst és a biztonsági őrt a többi alakkal. Egy ízben pedig Rába és Láng kilép a szerepéből, sőt az egész előadás fikciós keretéből, és felteszik egymásnak azt a kérdést, hogy szenvedjen-e tovább az „áldozat”. Majd körülnéznek a nézőtéren, hátha találnak helyette valaki mást. De rájönnek, hogy „akinek van ideje és pénze eljönni ide”, az nem az ő emberük. Mi, a privilegizáltak kizáródunk Erzsi sorsából. Azt hiszem, hogy ez a kizáródás folyamatosan jelen van az előadásban, de konkretizáltságának köszönhetően végképp lehetetlenné válik, hogy felülről nézzünk Erzsire.

És pont ezért talán közelebb kerülünk hozzá. Igaz, a Trafóban sosem fogunk vele találkozni.

Fotók: Molnár Ágnes Éva

Krétakör: A harag napja. Írták: Zabezsinszkij Éva, Schilling Árpád és a szereplők
Szereplők: Sárosdi Lilla, Láng Annamária, Rába Roland, Meszléry Judit, Kovács Kata Milla Zene: Vranik Krisztián. Dalszövegek: Závada Péter. Látvány: Keszei Borbála. Technikai vezető: Éltető András. Hang: Bartha András. Asszisztens: Sápi Dalma. Súgó: Bereczki Csilla. Produkciós vezető: Schőn Edina. Ügyvezető: Potyondi Linda
Rendező: Schilling Árpád
Koprodukciós partner: Onassis Cultural Centre – Athén