Kezdetben csak szex volt és más semmi. Igaz, már akkor is színházban, próbaidőszak alatt, dramaturg csajjal és színésszel a főszerepekben. Bevált recepten pedig ne nagyon változtass, állítja a népi bölcsesség, így aztán maradt a színház, és persze maradt a szex, az egyestés kaland azonban hatestés szinte-viszonnyá alakult át. De van-e benne ennyi?

Megafilm

Hogyne lenne. Mert a színházcsinálás folyamata, egyáltalán: a nem közönségforgalmi terület, a nézőktől elzárt színpad mögötti világ izgatja a fantáziát. Nem véletlenül népszerűek a nyílt próbák vagy a Színházak éjszakáján a kulisszajárások. És még inkább izgatja a civil fantáziát a színházcsinálók életének privátabbik szegmense, a ki kivel volt/van/lesz együtt, ami kedvelt témája a napi bulvárnak is. De se szeri, se száma a jóval művészibb feldolgozásoknak, a színházcsinálók (konfliktusos) magánéletéről szóló színdaraboknak – legyen elég bizonyítékképp néhány példa: A testőr, az Othello Gyulaházán vagy a Még egyszer hátulról. Mindezektől természetesen nem a rögvaló bemutatása az elvárás, és optimális esetben a néző tudja, mit mennyire vegyen komolyan; hogy az elé tárt helyzetek sarkítottak, és sokszor a humor túlzófokáig elvitt hangnemben fogalmaznak.A Csak színház és más semmi pontosan illeszkedik ebbe a fősodorba. Épp csak felvillantja az előadás készítésének fázisait és a színházi háttérmunkát, mert valóban, a jelenet kitisztítására szolgáló, sokadik ismétlést igénylő emlékpróba vagy az előadás előtti beépítés és díszlettologatás külső szemlélő számára kevesebb érdekességet tartogat, mint az öltözői pletykák vagy a büfében zajló események. (És arról még nem is beszéltünk, hogy a szerző számára milyen hálás téma egy ilyen szituáció.)

„A sorozat a teátrum világába kalauzolja a nézőket, bepillantást engedve a kulisszatitkokba. Ármány, szerelem, féltékenység, szakmai irigység a színpadon és azon kívül.” Öt rész után inkább az utóbbi mondat tartalma látszik beigazolódni. A sorozat alapján nem igazán lehetne összeállítani az ügyelők munkaköri leírását, és azon is sokan meglepődnének, ha a súgó az első sorban ülve súgná végig a próbákat. Azt pedig őszintén remélem, hogy a sorozatból a Színház- és Filmművészeti Egyetemre aspiráló fiatalok szülei nem vonnak le messzemenő következtetést, és nem tiltják el gyermekeiket az intézménytől azzal az indokkal, hogy azt mondták a tévében, a Vas utcai büfét fűszag lengi be. (A Kaposvári Egyetemről és a határon túli magyar színészképzésről nem esett szó.)

Megafilm

A Komédiás Színházban vagyunk tehát, ami finanszírozását tekintve valahol az állami és a magánszínház között lehet. Nem kifejezetten erős kezű igazgatója beszélget a miniszterrel a támogatásmegvonások ügyében, a pályázati kuratóriumból megírják neki még a döntés előtt, hogy esélyes a nyerésre, de a következő premier anyagi sikerére – az intézmény adósságai miatt – legalább annyira számít, mint ha egy kizárólag üzleti alapokon álló színházat vezetne. Az art decós sorozatfőcímben meg is jelennek a dollárok (bár ez a forgatásnak helyet adó Thália Arizona-múltjára is lehetne egy szép utalás). Mindenesetre békebeli ez a világ, ahol a bulvárcímlapok egész házakat adnak el. Némi családi vállalkozás jelleget kölcsönöz a Komédiásnak a kasszadarabokat futószalagon szállító dramaturg írófeleség. Az ő régi-új darabján, a történetet főszereplő színésznő-rendező páros legendás előadásának majdnem-reprízén, az Édes kis semmiségen áll vagy bukik minden.Az, hogy mi vezetett a financiális problémákhoz (netán a büfé és az igazgatói iroda falain lógó plakátokon hirdetett előadások: az EMKE, a Vérszipoly vagy a Hétköznapi őrületek nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket?), nem derül ki. Valóság és fikció furcsa egybeérésére viszont szép momentum, hogy az említett három előadásból kettő meglehetősen rövid szériát futott. Öröm felfedezni a poszterek között a 2011-ben bemutatott és még mindig futó szeret…LEK-et. Valljuk be, bizarr bája van annak, hogy rajta Kiss Diána Magdolna mellett a színészből nem kifejezetten NER-kompatibilis politikussá lett Barabás Richárd látható.

A sorozat férfi főszereplője a tehetséges dívafeleségét épp egy pályakezdő színésznőre lecserélő, kora negyvenes rendező. Kapuzárási pánikja nem mérhető a Csak szex és más semmi Paskójáéhoz, rendezőként sem tűnik formátumos tehetségnek. Üzembiztos lebonyolító, különösebb invenció és formabontás nélkül. Az a típusú rendező, akinek felfelé kunkorodó pályaívét a jó színésznők és az okos író-dramaturg (szintén nő) rajzolták – ők hozzák neki a színpadi megoldásokat, ő pedig él velük. (Mármint a megoldásokkal.) Kizárt dolog, hogy következőleg valóban A tavasz ébredését szeretné színre vinni, pláne egy olyan színházban, ahol az igazgató erre annyit jegyez meg, „Jó vidám címe van”.

Nem ez az egyetlen finom allúzió a Színházban a Szexre. Az olvasópróbán itt is van kiejtésbeli kioktatás (csak nyelvet váltunk, franciáról angolra), a nem véletlenül mellőzött, magát túlpozicionáló fiatal színésznő itt is szöveget követel magának, és egy emblematikus zuhanyozójelenet pandant-ja is majdnem megvalósul. Nem gondolnám, hogy a forgatókönyvírók itt úgy jártak el, mint történetük dramaturgja, aki ha leblokkol, régi darabjaiból próbál ihletet meríteni. Sőt: kifejezetten jólesőek, szellemesek ezek a párhuzamok.

Ami viszont kevéssé jóleső vagy szellemes, az a kritikusok kezelése, a rólunk festett kép. Nem lelki eredetű a problémám. Elnézően mosolygok a kritikusok díját frissen elnyert fiatalember karakterén, aki jelenleg Übüt csinál csupa próbababával. Mert a kritikusdíjat a zavaros lilán kívül más árnyalatra is adják. (Azokra adják csak igazán.) Nem az zavar, hogy a sorozatban referenciaként említett szeriőz lapokat, az „Új Szót” és a „Színképet”, a bennük megjelenő kritikákat senki nem olvassa. (Igen, tudjuk, próbálunk ellene tenni.)

Kizárólag definíciós. A trashben utazó bulvárújságíróra használni a „kritikus” kifejezést – ezt erősen kikérem magamnak. Az író abból él, amiben él. Elhiszem, hogy a felhasználhatóság és a fikció szempontjait figyelembe véve egy gyöngyszem Koltai Tamás és Radnai Márk konfliktusa (már ha ez a legjobb meghatározás rá), de gyakorlatilag teljes szó szerinti idézetként beemelni Radnai emlékezetes, ujjletörős fenyegetését, ráadásul a jelenetben utcai rugdosásba és leköpésbe torkollóan, pláne olyan témák és lesifotózás kapcsán, ami a kritikusi munka látókörébe nem tartozott, nem tartozik, meglehetősen ízléstelen – és nem csupán Koltai Tamás halála miatt. A Juditnak hívott „legszemetebb kritikus” meg az atelier-nél is atelier-bb poén. Valószínűleg csak szűk kör háborodik fel ezen. Körülbelül annyira szűk, mint amennyire szűk kör érzi halványan az Édes kis semmiség egyik jelenetében a Liliom hatását. És ez a két kör valószínűleg ugyanaz. Mi több, pontosan egybeesik azzal, amelyik a minőség érdekében a személyes érintettségen minden esetben felül tud emelkedni.

Viszont a sorozat a színházcsinálókról sem fest pontos és igaz képet. Mert lehet áskálódni a büfében, sőt – nem árulok el nagy titkot – szoktak is. A színházban viszont az a csodálatos, hogy a produkció mindig szent, annak résztvevői a végeredmény érdekében a személyes érintettségen minden esetben felül tudnak emelkedni. A minőség megítélése más kérdés. A profizmus nem.

A sorozat utolsó része február 14-én vasárnap 21 órai kezdettel tekinthető meg a Duna Televízión (a szerk.)

Csak színház és más semmi – Duna Televízió

Rendező: Miklauzic Bence, Nagypál Orsi. Író: Divinyi Réka. Forgatókönyvíró: Goda Krisztina. Zeneszerző: Balázs Ádám. Operatőr: Gibárti Viktor, Babos Tamás. Vágó: Mezei Áron.

Szereplők: Csányi Sándor, Schell Judit, Szervét Tibor, Szávai Viktória, Vecsek Miklós Hasi, Mikecz Estilla, Fehér Tibor, Lovas Rozi, Géczi Zoltán, Hábermann Lívia, Sipos Vera, Dengyel Iván, Udvarias Anna, Pálos Hanna