Gordon Eszter felvételei

Hatalmas fehér lépcsőzetes fal az Örkény István Színház színpadán, rajta női arc jelenik meg, és történetet hallunk egy orosz katonáról, aki kalasnyikovot akar eladni, egy terhes nőről meg egy sétáról az Ady-sétányon, a családról és arról, hogy a nőt a férfi csak kétszer gondolja magánál erősebbnek: amikor beleélvez és amikor a nő megszüli a gyerekét. A kivetített arc megsokszorozódik, formákká alakul, miközben a női hang tovább beszél, és lassan összeáll a kép a szóban forgó családról meg a hat gyerekről, akit ez a nő megszült és felnevelt. Ahogy az anya felsorolja őket, úgy bukkannak elő a fehér fal mögül a szereplők, Tomi, Doda, Laci, Feszter és Simon. Josa nincs jelen, ő a koraszülött, aki egyszer csak beteg lesz, és attól kezdve Anya és Apa és közvetetten az egész család azért él és dolgozik, hogy Josa meggyógyuljon. A fal egyébként láthatatlan nyílásain felbukkanó színészek aztán letépik a falt burkoló fehér kartonpapírt, és felfedik a családi házat, ami nem más, mint a Gazdálkodj okosan! emblematikus ház-modellje, amely hatalmasra kinagyítva köszön vissza a függőleges lépcsős falszerkezeten. Gáspár Ildikó rendezésében Mikó Csaba Apátlanok című családtörténete bonyolult és okos társasjáték, amit a hosszú évek, illetve a jelenetek során fény és hang, játszó és cselekedet színez mindegyre újra, de ami végső soron mindig ugyanaz marad: régi játék, amitől mindenkit elkap a nosztalgia, de ami miatt félidőre persze sikerül rendesen összeveszni a játszóknak.Mikó Csaba darabja 2013-ban nyerte el Színházi Dramaturgok Céhétől Az évad legjobb magyar drámája díjat. Az Apátlanok egy hatgyermekes család éveken át ívelő sorsát követi végig, az első gyermek 1977-es születésétől az utolsó gyermek 1987-es születéséig, a rendszerváltástól és az orosz hadsereg kivonulásától a kapitalizmus betetőződéséig, a születéstől a halálig, az álmokkal és traumákkal teli gyermekkortól a beteljesületlen és reménytelen felnőttkorig, házasságtól válásig, a család létrehozásától a család széteséséig. A történeteik nem különlegesek vagy ismeretlenek, és bizonyos mértékben magukon hordozzák a társadalmi-politikai változások gyakran kíméletlen lenyomatát. A középosztálybeli család kis híján beleroppan az állandó gyógyszeres kezelést igénylő Josa betegsége okozta kiadásokba, ezért a rangidős Tomi tizennyolc évesen munkába áll ahelyett, hogy egyetemre menne, és attól kezdve hosszú éveken át az autószerelő műhelyének bevételéből támogatja a családját. Az anya a beteg gyermek ápolójává lesz, miközben férje kamionsofőrként, majd taxisként próbálja fenntartani a családot. Miközben a szülők figyelmét leköti a mindennapi kenyér megszerzéséért vívott keserves harc, a többi gyerek szinte magától nő fel. Laci vállalkozó szeretne lenni, aki egy napot dolgozik és hatot pihen, ezért nem megy egyetemre és nem is vállal munkát, hanem inkább ötleteken agyal, de kétes ügyei miatt két évre börtönbe csukják. Doda nő szeretne lenni és művész, ezért felmegy Pestre képzőművészetet tanulni, majd hozzámegy egy gazdag férfihoz, aki viszont elhagyja, amikor kiderül, hogy a lány kamaszkori abortusza miatt nem lehet gyermeke. Feszter ideje nagy részét tüntetéseken és aktivista-gyűléseken tölti, és egy hajléktalanszállón dolgozik, és mindegyre újabb és újabb világmegváltó tervvel hozakodik elő. Simon a legkisebb és a legelszigeteltebb a testvérek közül, ő jogot tanul és figyel, hogy majd a megfelelő pillanatban átvehesse a vezetést a világ dolgai felett, miután egyértelműen kideríti, hogy a közvetlen környezetében levő emberekre nem bízható rá a jövő. Arra is fény derül, hogy Josa biológiai apja egy orosz katona, majd miután az állandóan gyengélkedő fiú meghal, és Anya bevallja a megcsalást a férjének, Apa egészsége rohamosan elkezd romlani, majd a darab végére meghal, és halálával végleg szétesik a család.

Az Apátlanok különlegesnek számító, de mégsem teljesen meglepő velejárója, hogy témájában, történeteiben, illetve az alakjait illetően nagyon ismerős és közeli, hogy nemcsak emberileg és örökérvényűen átélhető, hanem konkrétan mintha rólunk szólna. A rólunk pedig nemcsak egy szűk értelmiségi kört jelent, hanem egy sokkal tágasabb értelemben vett középosztályt, azokat a mára már felnőtteket, akik a szocializmus éveiből nőttek ki az állítólagos szabad világba, hogy felnőtté válásukkal kvázi egyidőben fuccsoljon be a hőn áhított kapitalizmus. Mikó drámája tulajdonképpen ezt az ívet követi, amikor hat egyéni sorson keresztül mutatja be a traumatikus és csődös felnőtté válást. Gáspár Ildikó rendezése is elsősorban amiatt izgalmas, hogy ezt a történetet, ha lehet, még közelebb hozza, oda, ahol könnyű nosztalgikussá válni, de ahova mégis be kell merészkedni ahhoz, hogy a dolgokat a maguk valójában lássuk. A fentebb már említett egyszerre felettébb szimpatikus és már-már fájdalmasan eltalált színpadképen túl (díszlet: Boros Lőrinc) az előadás teljes világa ilyen. A szereplők szinte mindvégig gyerekeknek vannak öltözve (jelmez: Izsák Lili), Tomi supermenes jelmezben, Doda királylánynak, Laci cowboynak, Simon pizsamában, Feszter rakott szoknyában és fehér ingben iskolás lánynak. Anya szolid mintás ruhái egyértelműen a 80-as, 90-es éveket idézik. Ezek az öltözékek csak részben módosulnak az előadás második felvonására: ahogy felnőnek a szereplők, úgy kerül elő egy-egy zakó, pulóver vagy akár menyasszonyi fátyol, miközben az eredeti göncök is még láthatóak: mintha a felnövés maga is csak gyerekjáték volna. És fordítva: a színészek nem játsszák el a gyerekeket, hanem a dráma egyszerre reflexív és naplószerű nyelvezetéhez híven inkább csak visszatérnek az emlékeikhez. Ez a visszatérés viszont autentikus és egyáltalán nem színészi bravúr, és ezért lehetséges az, hogy a tulajdonképpen (szándékosan) szterotipizált alakok a Gazdálkodj okosan! ház-makettjével ellentétben megrendítően élőnek hatnak. A színészi alakítások mentesek mindenféle felületes ironizálástól, a jellemek humorossága pedig inkább abból a szeretetteljes derültségből adódik, amivel vissza szoktunk emlékezni valamikor önmagunkra vagy ahogy régi fotóinkat nézegetjük. Talán közrejátszik, hogy a színészek olyan alakokat jelenítenek meg, akik velük szinte tökéletesen egykorúak és akiknek az életük rengeteg hasonlóságot mutat a sajátukéval: ez a közösség nem eredményez valamely felforgató performativitást vagy speciális alanyiságot, de mégis különösen hitelessé és személyessé teszi mind az alakításokat, mind pedig a teljes előadást. Felemelő olyan színházat nézni, ami látszólag a hagyományos dramatikus és városi színházi kultúrát követi, de amiben az alkotók érintettsége mégis kézzel fogható.Ez a személyesség leolvasható az előadás szinte minden aspektusában. Külön figyelmet igényel az akusztikai közeg: már a mosdóban és előtérben a huszadik század végének ismert slágerei szólnak, ezért kissé olyan érzésem van, mintha valami ócska útszéli vendéglőbe érkeztem volna, miközben a helyzet jólesően vicces is. Az előadás alatt aztán többször is felcsendülnek az éppen aktuális évtized popdalai, különösen emlékezetes a Disney-féle Aladdin Egy új élmény címet viselő betétdala. Hasonlóan ismerős jelek a Tetris, walkman, az első generációs fejhallgató vagy a buta telefon, és megjelennek az elmúlt két és fél évtized nyomai mind a a történésekben (oroszok kivonulása, napfogyatkozás, stb.), mind pedig az élőbeszédet, szlenget és költőiséget egyaránt ötvöző szöveg szintjén. Adott tehát egy olyan közeg, amelyben könnyedén otthonra találok, ami egyszerre magyar és nemzeteken átívelő, és ami, egyáltalán nem utolsósorban, kölcsönöz egyfajta jóleső generációs vagy coming-of-ageszínház fílinget az Apátlanoknak. Ebből a relatíve kényelmes közegből aztán különösen élesen rajzolódik ki ez a mélységesen tragikus családtörténet, ami az otthonos miliőhöz hasonlóan fájdalmasan hozzánk tartozó. Amilyen jó, ugyanannyira rossz is nézni az Apátlanokat: az előadás a látszólagos könnyedsége és szeretetteljes humora ellenére tökéletesen reménytelen is. A jelenből nézve tudjuk, hogy semminek nem lesz jó vége, mégis az utolsó pillanatig drukkolunk a szereplőknek, hogy hátha mégse. De még a két legkisebb és legreménytelibb gyermek jövője sem néz ki túl fényesnek: a roppant okos, de mélységesen elhanyagolt Simonból manipulatív és felületes cinikus lesz, míg a mindig reménykedő és cselekvő Feszter egyedül marad az ötleteivel, ráadásul a társai még le is nézik, amiért állandóan tenni akar.

Az előadásnak ez az ambivalens, feszültséggel teljes szerkesztettsége csak pár helyen bicsaklik meg. Míg az előadás elején a játszók a falszerkezetből születnek, és az első felvonás teljes egészében ezen a felfordított táblán mozognak, addig a második felvonásra a szereplők kintről, a hátunk mögül érkeznek, mint akik leléptek volna a számukra kijelölt játéktérről. Ez a váltás bár kissé dinamizálja az egyébként is statikusabb második felvonást, mégsem tűnik sem túl megalapozottnak, sem túl termékenynek. Hasonlóan kissé felületesnek bizonyul a döntés, hogy Simon ápolt szakállal, ún. man bun-nal (férfi-konty), vagyis mintegy hipszterként térjen vissza a második felvonás végére egy rövidebb jelenet erejéig – ez az egyértelmű utalás egy kortárs jelenségre nem bizonyul szerencsésnek, hiszen egy olyan dimenziót ránt be az előadásba, amit az addig nem tartalmazott. A jelenből való beszéd egyébként amúgy is végig kíséri az előadást, teszi ezt szervesen és sokkal bonyolultabb módszerekkel, mint amilyen Simonnak ez a furcsa kis intermezzója.

Az Apátlanok mindezeket leszámítva igen izgalmas, és ez annak is köszönhető, hogy süt belőle valamiféle közösségi alkotás jelleg. Ugyanis az előadás minden részlete elegendő teret kap: a videomapping-szerű vetítés (videótervező: Szöllősi Géza, Bánki Ákos) egyszerre vagány és profi, a színészek bensőségesek és energikusak, játékukban az egyébként feszesre írt és első ránézésre hideg szöveg életteli lesz, a rendezés pedig kellően okos és érzékeny, miközben mindvégig visszafogott marad. Az az érzésem, hogy mindennek és mindenkinek (jó) helye van ebben az előadásban, hogy senki nem telepszik rá a mondatokra és az értelmezésre, és ezért – bár struktúrájában nem tűnik túlságosan rendkívülinek – mégis revelatívan frissnek hat a nyitottsága, az, hogy az előadás gondolati és formai hálójába könnyűszerrel bele tudok kapaszkodni. Ritka kettős siker, hogy hiánypótló témák és problémák kerülnek színre, ráadásul minden elitizmustól mentesen, barátságosan hozzáférhető stílusban.

Mikó Csaba: Apátlanok – Örkény Színház

Díszlet: Boros Lőrinc. Jelmez: Izsák Lili. Jelmez-asszisztens: Glaser Mária. Videótervező: Szöllősi Géza, Bánki Ákos. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Zene: Kákonyi Árpád. Fénytervező: Kehi Richárd. Hang: Halmen Zoltán, Bartha Márk. Szcenikus: Krisztiáni István. Munkatársak: Bozsoky-Nagy Anna, Puskás Panni. Technikai munkatárs: Bereczki Csill. Súgó: Horváth Éva. Ügyelő: Mózer Zsolt. Asszisztens: Érdi Ariadne. Rendező: Gáspár Ildikó

Szereplők: Kerekes Éva, Nagy Zsolt, Tenki Réka m. v., Polgár Csaba, Takács Nóra Diána, Patkós Márton e. h.