…többször hangsúlyozzák a színész és koldus kölcsönös egymásnak való megfeleltethetőségét…

Az üres színpad félhomályos mélyén öt zenész már többedszer intonálja a kezdőszám bevezető zenéjét, de az énekszólam belépésére hiába várunk. Aztán innen is, onnan is beódalognak, éppen csak belépnek vagy berohannak a színészek, s ki indulatosan, ki félszegen közli: kisemmizetten, éhbérért és olyan körülmények között, amikor se díszletre, se tisztességes jelmezre sem futja, nem hajlandó ma este játszani. Az (ál)improvizációs jelenet olyan élethű, hogy – utólagos vélemény-szondázásom szerint – a Nemzeti Színház közönségének nagy része nem tudta eldönteni: ez már az előadás része, vagy valóban egy színészlázadás szem-és fültanúja lett. Természetesen a társulaton belüli megosztottságnak hála, a játszók végül belekezdenek a meghirdetett előadásba, de a felütés nem hagy kétséget afelől: itt nem egy színdarab interpretálását kínálják a nézőknek, hanem egy mű apropóján társadalmi jelenségek színpadi kibeszélését.

Már az első jelenetből kiderül, hogy a pénztelen társulat képtelen tisztességesen kiállítani egy zenés produkciót. Így díszletek helyett kis kerekes asztalra helyezett díszlet-makettel érzékeltetik, milyennek kéne lennie az egyes jelenetek színpadképének, és néhány szék, kerekesszék, drapéria, valamint teméntelen, lefelé lógatott PET palackból összeállított „kristály csillár” segítségével jelzik a különböző helyszíneket. A hol jelzett, hol pompázatos ruhákat is más, már lejátszott darabok levetett jelmezei közül válogatták össze.

Fotó: Bíró Márton

A bevezető hangvétele és mondandója rímel az Újvidéki Színház nálunk is többször vendégszerepelt Opera Ultima című produkciójára, amelyben a fenntartók utasítására kell egy prózai társulatnak operát játszania, ezért a színészek ekként hördülnek fel: ,,Hát ha ez kell, / csinálunk mi operát és balettot és rémdrámát! / Ha ránk is dől a színház, / Két dinárból operát / és papírmasé Sevillát / és hősöket és tragikát / és tehetséges komikát / és díszletet és frizurát / varázsolunk nektek.”Az áthallás nem véletlen, hiszen mindkét produkció színre állítója Kokan Mladenović és állandó csapata (díszlet: Marija Kalabić; jelmez: Tatjana Radišić, koreográfus: Andreja Kulešević; zeneszerző: Irena Popović). A rendező előszeretettel dolgozik klasszikus szövegekkel, de radikálisan bele is nyúl ezekbe. (Ennek a módszernek a legszélsőségesebb és számomra legkevésbé elfogadható példája az általam látott előadások közül a szintén újvidéki Az ember tragédiája volt.) Az Opera Ultimánál két Beaumarchais-darab, itt pedig John Gay The Beggar’s Operája a kiindulási alap, s ezeknél részben a műfajváltás (prózából opera), részben a kevesebb formai kötöttség miatt kiegyensúlyozottabb végeredmény született.

A Koldusopera esetében (akár Brechtére, akár Mladenovićére gondolunk) egy eleve reflektív mű át-, illetve továbbformálásáról van szó. 1728-as darabjával Gay a Londonban divatos operaszerzők, elsősorban Händel műveit, valamint a sztárkultuszt, az olasz nyelvű, recitatívókkal teli, fennkölt témájú darabok előadásmódját parodizálta (Polly és Lucy vetélkedésében és veszekedésében például két ismert operadíva közti viszálykodást gúnyolta ki). Ugyanakkor élesen kritizálta kora társadalmi és politikai életének erkölcstelen, nepotista, korrupt vezetőit, mindenekelőtt Robert Walpole miniszterelnököt, aki cinikusan hirdette: „Minden embernek megvan az ára”. Őt Gay a színműben Lockit, a börtönfelügyelő alakjában örökítette meg, mint ahogy Peachum és Macheath mintája is élő alak. A szerző e művével új műfajt honosított meg, az angol nyelvű zenés szatírát, a ballad operát, amelyben nincsenek recitativók, és az áriák között prózai jelenetek zajlanak. A hosszadalmas és bőbeszédű darab zeneileg is meglehetősen eklektikus, mivel a zenét is jegyző író az elhangzó hatvannyolc áriát népszerű dalok, operarészletek és egyéb zeneszámok dallamait felhasználva állította össze.

A végeredményt látva a rendező jól döntött, amikor a Koldusopera-téma színre állításához nem a klasszikussá vált Brecht – Weill-feldolgozást, hanem az eredeti művet vette alapul, amelyet az adaptáció során szabadon lehetett „átszabni”. Gay darabjából jószerivel csak a történet menete maradt meg, Mladenović és Góli Kornélia dramaturg-társszerző vendégszövegeket, idézeteket, színészi improvizációt, valamint mai dokumentum-anyagot is felhasználva hozta létre a szövegkönyvet. Feltűnő, hogy Brecht darabjára alig van szövegszerű utalás, bár a második Koldusfinálét – talán a benne elhangzó és a szólássá vált „Előbb a has jön, aztán a morál”-megállapítás kedvéért – a teljes társulat előadja: prózában.

A Színésznek és a Koldusnak fontos, az eseményeket irányító szerepe van az ősdarabban, így kézenfekvőnek tűnik, hogy a temesvári előadás középpontjába ha nem is e két figura, de az általuk megtestesített fogalom kerüljön. Ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy többször hangsúlyozzák a színész és koldus kölcsönös egymásnak való megfeleltethetőségét, hanem mindenekelőtt abban, hogy a produkció lényege a színházra és a társadalomra való kettős reflektálás.

A lazán egymáshoz kapcsolódó, s a jól ismert történetnek csupán részleteit felvillantó jelenetsort folyamatosan megszakítják a mai valóság visszásságait érzékeltető epizódok, amelyekből képet kaphatunk többek között a bukaresti koldus-hierarchiáról, a leggazdagabb koldusok jövedelméről, különböző korrupciós ügyletekről, ezek társadalmi fogadtatásáról, a szegénység mértékéről, a színészek bérezéséről és helyzetéről stb. Ilyenkor a játszók nem darabbeli szerepeik valamelyikében beszélnek a közönséghez – időnként meg is szólítva a nézőket –, hanem kvázi civil színész létükben. Ezek a betétek felvállaltan didaktikusak, és egyáltalán nem csak a romániai viszonyokra jellemzők.

A másik vonal, a színházra való utalás a kezdőjelenet után fokozatosan gyengül, illetve átalakul. A színészek megélhetési problémáinak taglalása feloldódik az általános társadalmi anomáliák felhánytorgatásában, a színházi alkotás lehetetlenségét bizonygató kiszólások egyre gyérülnek, viszont egyes jelenetek hangsúlyozottan valamilyen klasszikus vagy ismert mű (Rómeó és Júlia, Hamlet, Brecht Koldusoperája stb.) részletének kifordítására, persziflálására adnak lehetőséget. Ez vonatkozik a zenei megszólalásokra is, hiszen Irena Popović muzsikája szintén tele van áthallásokkal, idézetekkel, fricskákkal.

Igen bosszantó, ha egy színház valamely előadásának közreműködőit ábécé sorrendben vagy más meggondolás szerint, de ömlesztve közli. Ez legtöbbször a magát egyedüli autentikus alkotónak kikiáltó rendezők kóros önteltségének megnyilvánulása, ami egyfelől a színészek egyéni teljesítményének, másfelől a nézői érdeklődésnek a semmibe vevését is jelenti. Ritkán fordul elő, hogy egy produkció ténylegesen olyan közösségi alkotás lenne, amelyben a résztvevők egyként és egyenlő mértékben vennének részt. Ez alkalommal azonban többé-kevésbé ez történik.

Az egységesen, tömegként fellépő társulat jelenti az előadás vivőerejét. Felfokozott tempóban és nagy intenzitással vesz részt mindenki a játékban, gyors egymásutánban öltöznek át a háttérben, s váltják figuráikat. Ebből az együttesből lépnek ki a főbb szerepeket alakítók, s amikor jelenetük befejeződött, visszalépnek a többiek közé, hogy ismét a közösség egy tagjaként teljesítsék funkcióikat. Az együttes játékmódból is következik, hogy kiemelkedő egyéni teljesítményekre nem igazán adódik lehetőség. Így nem annyira szerepük súlya miatt, inkább színészi személyiségük erejének köszönhetően tűnik ki Tokai Andrea (Peachumné), Balázs Attila (Peachum) és Bandi András Zsolt (Lockit).

Bár az egyes jelenetek intenzitása, kidolgozottsága eltérő, az előadás íve meg-megtörik, az együttes és egyes színészek énekteljesítménye sem mindenhol perfekt, a produkció egésze a szórakoztatás és aktualizálás élvezetes keveréke.

Kokan Mladenović – Góli Kornélia: Koldusopera – a Temesvári Csiky Gergely Színház vendégjátéka a Nemzeti Színházban
Az előadás alapjául szolgáló művet (John Gay: The Beggar’s Opera) fordította: Orbán Enikő
Zeneszerző: Irena Popović. Dalszövegek: Kokan Mladenović, Góli Kornéli, Szerda Zsófia. Dramaturg: Góli Kornélia. Díszlet: Marija Kalabić- Jelmez: Tatjana Radišić. Koreográfus: Andreja Kulešević. Rendező: Kokan Mladenović
Szereplők: Aszalos Géza, Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Borbély B. Emília, Csata Zsolt, Kiss Attila, Lőrincz Rita, Magyari Etelka, Mátyás Zsolt Imre, Molnár Bence, Molnos András Csaba, Kocsárdi Levente, Simó Emese, Tar Mónika, Tokai Andrea
Zenekar: Cosmin Hărşian, Dragalina Cristian Csaba, Szabó Csongor Zsolt, Ilko Gradev, Marcelle Poaty-Souami