Lesznek aztán beszédek, megbeszélések, interjúk, köszönések, vicces mondatok, szóval szavak is lesznek, csak aztán nekem is legyenek szavaim, tűnődöm, pedig még el sem kezdődött, de már reménytelennek látom, hogy majd megtalálom őket.

-1 Vége a biztonságnak

Kiszállok a Trafó buszának biztonságos, ismerős közegéből – újságírók és fotós kollégák utaznak –, előbb még meghallgattam a projektvezető Schermann Márta mondandóját, de ezek még csak szavak, szavak. Ahogy Esztergom egyik mellékutcájában leszállunk, innen már nem vezet út tovább. Csak annyit tudunk, hogy lánynevelő intézet, de még homályos, hogy kik lesznek a „játszók” és mivel fogunk találkozni.

Aztán ott vannak a falon. A lányok. Hosszú, nem túl magas betonkerítésen, nyolc kamaszlány, különböző pózokba merevedve; a kontúrjuk rajta marad a falon – valaki körbefújja őket festékkel, aztán ők előre futnak, ismét pózba merevednek. Kapaszkodás, menekülés. Lassan tele a fal nyomokkal, a lányok futnak, egy betonkorlát tetején pedig egy színész, Hay Anna fuvolázik, szomorú mollban, betölti a vidéket. Állunk a metsző szélben, szemerkél az eső is. Nem merem kiengedni a könnyeim, de sírhatnékom van, pedig még nem tudok semmit, nem is értem, mi történik, valami nagy fájdalom vesz körül. Lányok, állami gondoskodásban, nehéz előtörténetekkel – ezt ide érkezve már tudtuk. Most az elveszettség, kiszolgáltatottság érzete úgy tör rám, mintha a magam gyerekét nézném.

Ezen a három órás esztergomi úton Schermann Márta projektjével, az intézettel, a lányokkal, a színház rendkívüli lehetőségeivel ismerkedünk, rendkívüli sorsú gyerekekkel. Meg magunkkal, feltoluló érzéseinkkel, dilemmáinkkal. Miért vagyok itt, mi lehet a dolgom, mit látok, mit tehetek – „sima” állampolgárként, újságíróként, összes emberi szerepeimben.

Lesznek aztán beszédek, megbeszélések, interjúk, köszönések, vicces mondatok, szóval szavak is lesznek, csak aztán nekem is legyenek szavaim, tűnődöm, pedig még el sem kezdődött, de már reménytelennek látom, hogy majd megtalálom őket.

0 Megtartani

Az úgynevezett kemény adatok: az Esztergomi Leánynevelő Intézet zárt intézet vagy relatív zárt. Ahogy magukról mondják: „10. életévüket betöltött súlyos pszichés, vagy disszociális tüneteket mutató, pszichoaktív szert használó, valamint kettős szükségletű nevelésbe vett leányok számára”. A lányok, akikkel találkozunk, inkább 14-18 évesek. Mind állami gondozottak, kb. 60-an élnek a belső iskolával is ellátott otthonban. A gyerekek 1/3-ának van „szülői kapcsolattartása”, ez gyakran csak telefonálást jelent, nem személyes érintkezést. Ezek a gyerekek függőségekből, különféle szexuális molesztálási történetekből, prostitúcióból jönnek; sokszor iskolakerülők és csellengők, és mert szöknek is, az intézet zárt. A legfontosabb feladat: megtartani őket, mondja egy vezető. Az állam legfontosabb feladata. Megtartani sokféle értelemben: itt, az intézetben, hogy ne szökhessen, megtartani őket maguk és a világ számára, hogy az elveszettségből valahogy visszakapaszkodjanak.

1 A kapuban

Látogatásunk „szerkesztett”, jó dramaturgiájú, megkomponált „vezetés” a fikció és valóság közt ingadozva. Spontán és az előre megírt jelenetek közt szabadon mozgunk majd. Hárs Anna dramaturg mikrofonnal a kezében, mint az újságírók, kikérdezi Horváth Zoltánt, a nevelőintézet otthon-részlegének vezetőjét arról, hogy hová érkeztünk, ő mutatja be nekünk a kétszintes intézményt.

A lányok a rácsok mögül adnak elő egy jelenetet a félelmetes, szigorú esztergomi intézetről. Ironikus reflexió az intézet szigorára.

2 Bent, kulcsra zár

Minden kinyíló ajtó bezárul – mondják nekünk, ezért együtt kell maradnunk. Mindenütt rács, minden részleget zárnak. Nem dolgom (és képtelen is volnék rá) eldönteni: jó pedagógiai eszköz-e a bezártság. Ha arra gondolok, hogy ezekért a lányokért, akiket sokszor gyermekprostitúcióban dolgoztattak, és külföldről hozták őket vissza, az állam felelős, (mert hiszen minden ittlévőért az), tehát az államnak meg kell óvnia őket, miközben a gyerekek bármikor visszazuhanhatnak bántalmazóik közé, ártalmas kapcsolataikba, függőségeikbe – akkor igen. Egyébként a rácsokat nagyon nehéz jó, hatékony eszközként szemlélni (Foucault nyomán, és egyáltalán: az emberi szabadság nyomán), sokunk mély dilemmája, hogy mi volna a jó eszköz a börtön helyett. Az abszolút szabály nélküli életből – azaz olyan életből, ahol mások írják a szabályokat – egy zárt, szabályozott világba kerülnek ezek a kamasz lányok.

Ezeket a gyerekeket nem bírói ítélettel hozzák ide, nem bűnözők. Áldozatok. Egymást közt szabadulásként emlegetik a pillanatot, amikor elhagyhatják majd az intézetet.

Bezárult mögöttünk az első ajtó: a fogadó helyiségben vagyunk. Vezetőnk még csak épp kabátjaink helyét jelölte ki, amikor – egy pillanatra el is hiszem – spontán esemény kezdődik: „Boginak” látogatói érkeznek. Jelenetbe kerülünk és tetszik, hogy a nevelőtanár is partner ebben. Megnyugtató látni, amit Schermann Márta is hangsúlyoz: milyen fontos, hogy az intézet partner volt mindenben, amikor megkereste őket.

(NB. Mindenben partnerek: hogy Schermann Márta rendező-színész egy éve idejárhat, hogy a Trafóval közösen előadást hozhatnak létre, hogy beléphetnek kívülállók, hogy beszélnek hozzánk – nyilván valamilyen céllal, mert üzenetük van. Talán ez lehet a szerepem, tűnődöm. Hogy az üzenetet közvetítsem.)

Vissza Bogihoz, akinek látogatói vannak. Hirtelen meglátunk egy családot: egy domináns, mindenkit irányító férfi (aki az épp börtönben lévő apát helyettesíti), egy elnyomott anya, egy tehetetlen báty. Bogi nem jut szóhoz, csak átlagos mondatokat mondhat, „jól vagyok”, „minden ok”.

Semmi sem az nyilván, de a szavak és a gesztusok széthasadtak.

3 Otthon

Az otthoni részlegbe látogatunk, fent és lent. Egy csoportban 8 lány lakik, 4 felnőtt nevelővel. Nekik ez az otthon, más otthon talán nincs is, bizonyára nem olyan, ahol van meleg étel, ágy, tanulás, rend, takarítás. Sok takarítás, rengeteg rend és szabály: kettesével mennek a folyosón, nem szabad lelépni a szőnyegről. Szabályokat tanulni fontos misszió, mondja majd egy nevelő. Heti 2 óra ellenőrzött számítógéphasználat – 8 lányra 4 gép. Épp gépnél ülnek a lányok; egyikőjük elmeséli (fikció? valóság? megírt? – ez mind) a történetét: 12 éves korában szökött meg egy 40 fölötti férfihoz (Facebookon ismerte meg), aki aztán. A többit nem tudjuk. Nyilván kihasználta. Informálisan még egy ilyen 12 éves lány történetét halljuk. Bántalmazásról, függőségről, prostitúcióról nincs direkt beszéd. Nem az a sokkoló, amit látunk, hanem ami mögé látunk. Másik lányközösség jelenetébe lépünk: a lányok kártyáznak (talán römi?), aztán kis hangtállal, egyszerű hangszerekkel zenélnek, énekelnek. Nem laza és könnyed, bár láthatóan próbálnak figyelni egymásra, néhol bizonytalan a „produkció”, olykor elvétik, akarják csinálni, de nehéz.

4 Semmi értelme

Hosszú folyosón állnak, mind ugyanabban a pózban, szétszórva a térben, hátrafele már sötét van. Siratót énekel valaki, erőteljes hangon, „jaj, lányom, lányom”. A lányok aztán visszafelelnek a siratóra, de mintha Istennel perlekednének. Istennel és az anyjukkal. Az Istennel való vitát ritkán érzem helyénvalónak, most viszont egy gyermek áldozat a megszólaló. Bármilyen teátrális ez a játék, átsüt rajta az az erő, amivel ez a gyermek – fiatal lány – saját sorsát kéri számon teremtőjén. Miért én? Miért velem?

Ami vele történt, megtörtént, semmi értelme és célja nem volt, s most ebből a múltból kell gyógyulnia itt. Hogy valakit eladtak prostituáltnak, megerőszakoltak, drogfüggő lett.

Ez a kórus a legszínházibb pillanat látogatásunk alatt. A lányok nem néznek ránk. Kifele néznek a nagy rácsos ablakokon.

Úgy tudom, a készülő előadáshoz Szabó T. Anna írt verseket. Lehet, hogy ezek már az ő sorai.

5 Szem/kontakt

Tornateremben vagyunk, Schermann Márta most lép színre: a tornateremben a lányokkal klasszikus színészi gyakorlatokat mutatnak be. Botos dobások, kis labda, mackó megy körbe egyszerre, egyre több figyelmet igénylő gyakorlatok ezek. A másikra való odafigyelés, a bizalom, a magad és határaid érzékelése, türelem, önkontroll, empátia, szociális képességek fejlesztése, saját hibák elviselése, indulatok kezelése a cél. A lányok hibáznak, de izgalommal vegyes örömmel játszanak.

Eleinte, mondja Schermann, sem szem-, sem semmiféle testi kontaktus nem volt lehetséges, az érintést nehezen viselték. Most néha odaszaladnak, odabújnak hozzá. De megállni tádászanában, bottartásban lehunyt szemmel sem tudtak. Lehunyt szemmel állni nyugodtan egy ismeretlen ember társaságában csak akkor tudsz, ha bízol benne. Ez az egyik alapfeladat: megtanítani őket bízni a külvilágban.

Schermann ezek után minket is behív a játékba. Aki nem fényképez, mind beáll. Most elvegyülünk és nem válunk ki: együtt fogunk játszani. Kevés a férfi játékos, pedig milyen fontos volna, hogy a lányok a férfiakban is egyszer majd megtanuljanak bízni.

A lányok felé árad a szeretetünk, együttműködésünk, érdeklődésünk. Látni hagyjuk, hogy mi is ügyetlenül csináljuk a gyakorlatokat, de aztán, akárcsak ők, egyre jobbak vagyunk.

6 Felemel

Schermann megkérdezi, valaki az ottlévők közül megbízik-e bennük. Rögtön emelem a kezem, bár nem én vagyok az egyetlen, azt hiszem, történetet fognak mondani, de aztán rögtön rájövök, hiba volt, szerepelnem kell, no mindegy, most nem lehet már hátrálni. Megkérnek, hogy feküdjek le a földre. A lányok felemelnek. Érzem az izzadt tenyereket, az igyekezetet, az izgalmat, közös szagunkat. Felemelnek, a nehéz, hét kilós emberi fejet óvatosan fogják, mint egy féltett tárgyat. Az én fejem. Félúton, úgy nekik derékmagasságban megállnak az emeléssel: mehet tovább? – kérdezi Schermann. Persze. Tudom, hogy nem fognak leejteni.

Végül óvatosan, nagy figyelemmel visszatesznek a földre. Aztán felemelhetünk egy intézetis lányt is.

Van katarzis, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért.

7 Nem jut semmi eszébe

Pörköltet kapunk nokedlivel és káposztasalátával az ebédlőben. A lányok velünk esznek, nevelők, mindenki. Utána még lehet beszélgetni. Szeretnék tudni valamit az utánkövetésről – mi azoknak a lányoknak a sorsa, akik két év után elhagyják az intézetet, mi a tendencia, statisztika, mit sikerül elérni, hány százalékban. Úgy tűnik, az intézetet elhagyó lányok sorsa innen nehezen követhető.

Március közepén a Trafóban lesz Schermann Márta előadása, szerepelnek benne az intézetis lányok, bár hogy hogyan lehet őket odaszállítani és vissza, még ők sem tudják. (Mondhatnám, hogy ezek után mindegy, milyen az előadás, mert ez itt egy teljes valóságtapasztalat. De az előadásnak majd színházként kell megállnia.)

Itt most a színház, a játék egész picit, finom eszközökkel behatolt ebbe a nehéz, sokszor traumatikus életek rehabilitálását szolgáló intézet életébe, és valamit talán elért: fizikai kapcsolatot, kis bizalmi játékokat.

Schermann elmondja, hogy létrehoztak egy táncjelenetet, sokat, nehezen próbáltak, végül mégsem tudták megtartani, nem volt való az előadásba.
– És az nem működött volna, hogyha van egy zene és ők elkezdenek arra valamit csinálni? Tehát ha belőlük indulsz ki? – kérdeztem naivan. Odáig hosszú az út, válaszolja Schermann, amíg az ő kreativitásukat fel tudod szabadítani. Ahhoz szabadnak kell lenni, bízni a másikban. Addig csak állnak, mint akinek nem jut eszébe semmi.

Schiller Kata képei