2015 tavaszán-nyarán a menekültkérdésnél aktuálisabb és égetőbb problémát alig találni Európa-szerte. Jelenünk történelmi, és történelmünk jelen van, hiszen nemcsak az európai identitással és kultúrával járó felelősségvállalás, hanem az alapvető emberi értékek is górcső alá kerülnek korszakunkban, felmerül a kérdés, hogy az emberiség hogyan tud kezelni egy ilyen kaliberű globális krízisállapotot. A menekülthelyzet hálás téma a szociálisan érzékeny alkotók számára, ugyanakkor veszélyes is: könnyen bele lehet csúszni a jó–rossz, helyes–helytelen dichotómiájába, az ujjal mutogatás viszont terméketlen, sőt kontraproduktív lehet. Egy ilyen kiterjedésű válság esetén ugyanis nem a bűnösök kikiáltása az elsődleges, hanem a közösségi aktiválás és az azt megelőző közös gondolkodás – hasonlóra vállalkozik a belga Needcompany Társulat. A vak költő grandiózus előadás, ami pontosan azért ragad ki a valóságból, hogy beszélni tudjon róla; Jan Lauwers rendezése egyszerre extravagáns, szemkápráztató és mélyen emberi, amelyből mindenekelőtt az derül ki, hogy a politika megkerülhetetlenül magánügy, és az egyén története felől haladva hirtelen minden teljesen más fényben tud megmutatkozni.

Jan Lauwers fő kiindulópontként Abu l-Alá al-Maarri X–XI. századi arab költő szövegeit használja, aki a maga korában kritikusan viszonyult mind a keresztény, mind a muszlim valláshoz, és elsősorban az ember kiválóságában hitt. Az arab költő világnézete apropóként szolgál az előadásnak, ami a multikulturalitás mint világszintű jelenség emberközpontúságáról (vagy éppen ennek hiányáról) gondolkodik. A vak költő egyszerre politikai és lírai előadás, úgy adagol általános érvényű személyes történeteket aktuális tények mellé, hogy egyensúlyából nem billen ki, nem érezni azt, hogy túl absztrakt vagy túl konkrét lenne.

Bea Borges felvétele

Azt már előre lehet tudni, hogy Lauwers előadása nemcsak tematikájában, de ténylegesen is multikulturális: az alkotók hat nyelven (angol, holland, francia, norvég, tunéziai és arab) beszélnek el hét személyes történetet (Grace Ellen Barkey, Jules Beckman, Anna Sophie Bonnema, Hans Petter Melø Dahl, Benoît Gob, Maarten Seghers, Mohamed Toukabri), amelyek főként a származás, a hovatartozás és a kulturális identitás problematikáit vetik fel. Teszik mindezt úgy, hogy nyoma sincs ellenségeskedésnek, sőt még apró összetűzéseknek sem, az egymás mellett élés nyugalma és szimbiózisa már-már túlviláginak tűnik. Az egyes etűdök előrehaladtával szinte mindenkiről kiderül, hogy „multikulturális csoda”: az alkotók a munkafolyamat előtt felkutatták családfájukat, és többükről kiderült, hogy mindenféle népek, kultúrák és vallások keveredéséből születtek.

A történetek sorát Grace Ellen Barkey indítja, aki hagyományos indonéz kimonóban, fejdísszel és bohóccipővel hosszú perceken át mondja saját nevét, skálája az érzéki suttogástól az állati üvöltésig terjed. őt nemcsak mi nézzük, de színésztársai is, akiken a birkózók által hordott, nevükkel fémjelzett köpeny van, Grace Ellent nézve ujjongnak és hurráznak, igazi rajongók, akik biztatják az egó megnyilvánulását. Így mintha az amúgy üres tér egy ringgé változna, amely maga a világ, és amelyben mégis mindenki a saját nemzetének, kultúrájának drukkolna, mintha az élet egy túlélőverseny lenne, amelyben a „győzzön a jobbik” alapon a legerősebbé a babér, a világuralom. Grace Ellen kifulladása után arról kezd el beszélni, hogy Indonéziából származik, és fontosnak tartja azt is kimondani, hogy ez a legnagyobb muszlim ország. Nagyanyja kínai volt, így közel áll hozzá a Távol-Kelet, angolul beszél meg franciául, gyerekei flamandok. Ezek is fontos információk, bár mintha egy kérdőívre válaszolna az ember, ha megadja ezeket a koordinátákat: nemzetiség, állampolgárság, beszélt nyelvek. Mit lehet kezdeni ezzel a tudással, a kategorizáláson kívül? Ha tudom valakiről, honnan származik és milyen vallást gyakorol, vajon közelebb kerülök-e emberi lényegéhez? Közrejátszik-e a kulturális identitás a személyes identitás kialakulásában, és ha igen, milyen mértékben? Felszabadít vagy bilincsbe ver a nemzeti hovatartozás?

Jan Lauwers szereplői egymást követően vallanak hasonló tapasztalatokról, ám a legkülönfélébb színházi nyelveken. Van, aki balett–kortárstánc-ötvözettel és kulturális sztereotípiák kifigurázásával beszél saját magáról, van, aki kanárisárga öltönyben, bohócorral karmesterkedik a többieken, miközben prostituált anyjáról mesél, van, aki amerikai country-zenészként beszél a drogok mámoros világáról, van, aki a norvég tájat füstgéppel idézi meg és a vikingek mindenhatóságáról beszél, és van olyan is, aki egy hatalmas kitömött ló elpusztult tetemét kelti életre felmenői történetének ismertetése közben. Lauwers fantasztikus látványvilága a kortárs cirkusz hangulatát is megidézi, őrülten groteszk (lásd a ló-jelenet) és abszurd (az előadás vége felé egy hatalmas felfújható gömb kerül a színpadra, mindenféle szúrós-szögletes kitüremkedéssel, és meglepően játékba is hozzák). Mintha egy ilyen monumentális-varázslatos-utópisztikus térben tudnánk csak elképzelni a multikulturalitásról és migrációról való beszédet, anélkül, hogy ideológiai felhangot társítanánk hozzá.

Az előadás végéhez érve hangzik el egy megszívlelendő kulcsmondat: mindannyian menekültek vagyunk, a különbség pusztán annyi, hogy van, aki saját országába és van, aki más országába menekül. A vak költő fergeteges, rikító világát nézve olyan könnyűnek és elérhetőnek tűnik a világ dolgainak rendezésére alkalmas megoldás – emberségesség mindenekelőtt –, hogy fáj búcsúzóul felismerni: mégsem színház az egész világ.

A szerző az előadást az Eurothalia Nemzetközi Színházi Fesztiválon, Temesvárt látta.

A FÓKUSZBAN: Menekültek további írásai:

Mundruczó Kornél: Zuhanás az ismeretlenbe

Jászay Tamás: Nem lehet elmondani – Tolnai Szabolcs: Exodus