…nagyon megváltozott a színház szerepe, az, hogy mit szeretne látni a néző a színházban. Az emberek nehezen tudják elviselni, hogy katarzis érje őket.

Schiller Kata felvételei

– Amikor az interjú miatt hívtalak, említetted, hogy épp leraktátok a telefont egy régi kollégával, Csomós Marival.

– Sajnos Marival ritkán szoktunk találkozni, főként telefonon tartjuk a kapcsolatot, pedig már tavaly megígértem neki, hogy a szülinapja alkalmából főzök neki egy vacsorát. De egyszerűen nem tudjuk összeegyeztetni…

– Legutóbb miről beszélgettetek?

– Amiről mindig: szívfájdalmainkról, örömeinkről. A múltkor előadásra készült a Rózsavölgyiben, és arra gondolt, jólesne hallani a hangomat. Néha nekem is segít, ha szót váltok a barátaimmal, mielőtt munkába indulnék. De amióta egyedül élek, érzem azt is, hogy szükségem van a csendre.

– Megszoktad az egyedüllétet?

– Igen, de ez nem jelent magányt, és nem adtam föl, hogy esetleg társra találjak. Természetesen sokat foglalkoztam azzal a kérdéssel, hogy nekem miért nincs valakim. Néhányan azt mondták, kívülről egy nagyon határozott, kicsit zárt nőcinek tűnök. Ezen annyira elcsodálkoztam! Biztos védőhálóban járok, hogy mások ne lássák, milyen omladékok vannak ott belül.

– Miért mondtad, hogy akkor nőttél fel, amikor elváltál?

– Nagyon karakán, küzdeni képes, jó kedélyű ember volt az édesapám – máig nagyra becsülöm, egész életemben példát jelentett számomra. Ebből kifolyólag olyan férfit választottam, akire ugyanúgy felnéztem, mint rá, és akinél egy picit hátrébb soroltam magam. Ez rányomta a bélyegét a házasságunkra. Több év kellett ahhoz, hogy elhiggyem, önálló is tudok lenni, hogy bevállalhatom Takács Katit úgy, ahogy van, s akkor tényleg úgy azt éreztem, itt a meredély, ugrok. Megviselt az elszakadás, de meg is erősített. Azt nagyon sajnáltam, hogy az általam is vágyott és épített családi egység megbomlott. Ezt sikertelenségnek könyveltem el, valójában mégsem bánom, hogy így alakult. A szüleim halálukig gyűrték, gyötörték egymást – úgy tűnik, erre én nem vagyok alkalmas.

– A munka segített továbblépni?

– A munka mindig gyógyító. Játék közben nincs nátha, izomláz, fejfájás. Hihetetlen erőt ad, amikor egy olyan darabot játszom, aminek tétje van, mindegy, hogy kicsi vagy nagy a szerepem. Erre mondta azt egy kollégám, hogy „te, Takács, te egy örömszínész vagy”!

– Mindig ki tudod zárni a civil életed a színházban?

– Általában nem viszem be a színpadra a hétköznapi gondokat, de persze az élményeimet a zsigereimben, a sejtjeimben hordozom. Ha nagy volt a gond, ha a magánéletem romokban hevert, akkor azért előfordult, hogy álltam a takarásban, és arra gondoltam: a fenébe is, egy porcikám se kívánja a mai fellépést, de ott ül a sok „tanú”, a nézők, össze kell szednem magam, be kell mennem, be kell mennem!

– Ilyenkor mi történik?

– Hát bemegyek! És mint a nyomtató ló, csinálom!

– Egy interjúban azt nyilatkoztad, visszatekinteni arra, ami elmúlt, nem szorongást, hanem örömöt ad…

– Már elfogadtam, hogy nem tudok változtatni azon, ami megtörtént. Valahogy eltűnt belőlem minden keserűség. Ez nem azt jelenti, hogy nem rágódom különböző ügyeken. De azzal, hogy „mi lett volna, ha”, már keveset foglalkozom, mert világosan látom, hogy az eredményeim és a kudarcaim a személyiségemből következnek. Szerettem volna több filmben szerepelni vagy még több rendezővel találkozni, ehhez viszont menedzserre lett volna szükségem, mert sose tudtam jó pofát vágni, hízelegni, kínálgatni magam. Pedig a főiskola után egy ismerős figyelmeztetett arra, hogy „érdemes jókor jó helyen lenni”. Mintha a falnak beszélt volna. Nemegyszer összeszedtem a bátorságom, és kopogtattam színházak ajtaján munkáért, szerződésért, de azt hiszem, valami képesség és hit hiányzott belőlem ahhoz, hogy sikerre vigyem ezeket a próbálkozásokat. Sose értettem, miért ne jutnék eszébe a rendezőknek, hiszen itt vöröslök! Hiszek abban, hogy akinek rám van szüksége, megtalál. Tudom, hogy látszódni is kell, de ennél mindig fontosabb volt, hogy önazonos maradjak.

– Látszódtál is, a színházi munkáid mellett legutóbb 2014 egyik kiemelkedő magyar filmsikerében. A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című moziban a főszereplő aggodalmas édesanyját alakítottad, partnered, az apát játszó Kovács Zsolt mellett.

– A fiatal rendező, Reisz Gábor Bartsch Kata ajánlására keresett meg. Ezt a fiút nagyon bírom, nagyszerű srác. Pontosan tudja, hogy mit akar. Addig gyötört minket, amíg teljesen a magunkévá tettük az elképzeléseit, ugyanakkor számított a színészi improvizációinkra, ötleteinkre, belőlünk is merített. Képzeld el, hogy egy éjszakai forgatáson, amikor érezte, hogy egy jelenet nem jól alakul, leült velünk tanácskozni a folytatásról. Annyira klassznak tartom, hogy nem pánikolt, hanem rászánt egy órát arra, hogy átbeszéljük, megvitassuk a lehetőségeket. Múlt héten is találkoztunk, mert koncertet adtak az A38-on a film zenéiből, amire elballagtunk Kovács Zsolttal. A végén az egész stábot felhívta a színpadra, ott csápolt nekünk ötszáz fiatal gyerek, aki kívülről tudta a dalszövegeket. De nem is ez volt a legjobb érzés, hanem az, hogy Gábor még mindig törődik velünk, tehát van utóélete a közös munkának. Ez nekem rettentő fontos.

– Miért?

– Azért, mert ez is jelzi, hogy volt értelme a találkozásnak, hogy egy film vagy egy darab túlmutat saját magán, összeköt embereket. Szerintem csak úgy érdemes dolgozni, ha szorosan együttműködünk, ha alkotótársként tekintünk a másikra, ha a munka öröme valamilyen módon tetten érhető a végeredményben, és bennünk is tovább él, mert ez az igazi siker. Még a Székely-színházban – én így hívom az akkori Új Színházat – mondtam azt egy kollégámnak, hogy amíg minket boldogít a feladat, amíg ötven ember kíváncsi ránk, amíg közösen tudunk gondolkodni, addig van miért színre lépni, mert a nézőkkel együtt érezni fogjuk annak az izgalmát, hogy itt és most történik valami. És ha van valami furcsa és megmagyarázhatatlan ebben a szakmában, hát ez az! Ha jó a munka, jó a csapat, mindegy, hogy éppen hol vagy.

– Egyszer mesélted, milyen sokat jelentett számodra, amikor a legendás Nóra premierjén, taps közben a Rank doktort alakító Kern András megszorította a kezed és odasúgta: „hallod, milyen sikered van?”, mert önmagában ezt a kedvességet is sikernek élted meg…

– Ezt soha nem fogom elfelejteni, mert egyrészt ritka az, amikor a színészek ilyen őszinte, melegszívű, önzetlen gesztust tesznek egy kollégájuk felé, másrészt az a pillanat sűrített mindent, amit gondolok a valódi sikerről.

– Mi az, amit a legnagyobb sikernek tartasz az életedben?

– Azt, hogy színészként és magánemberként is sok helyzetben sikerült túllépnem saját magamon és megküzdenem az érzékenységemmel.

– Pedig egyszer úgy fogalmaztál, hogy pályakezdőként „nem tetted oda magad a szélnek”. Mi volt ennek az oka?

– Nagyon összetartó családba születtem. Édesanyám mindentől óvott, mindent megbocsájtott, imádott. Azt hiszem, túlszeretett, és ez nem acélosított meg engem. Sokáig védtelennek éreztem magam, hiányzott a burok, amiből kikerültem.

– Ugyanakkor cserfes kislányként ismertek…

– Sőt! Amikor elmentem találkozni a középiskolai osztálytársaimmal, azt mondták, hogy mindig is nagyszájú, hangos nő voltam. Többnyire addig harcolok az igazamért, amíg mindenki megharagszik rám. Kétségtelen, hogy szangvinikus, némiképp ellentmondásos alkat vagyok…

– Azt hogy viselted, hogy gyönyörű, vörös a hajad?

– Egész gyerekkoromban simogatták a fejemet, és mindenhol kiszúrtak: na, a Takács megint dumál, megint másfele jár, mint kéne. Ettől megőrültem. Tudtam, hogy akarva-akaratlan feltűnést keltek, ezért egy darabig visszafogott stílusban, sötét színekben, szinte szakadtan öltözködtem. Ma már nem zavar a dolog, nem bánom, de azért néha szeretek eltűnni.

– Olyan pályát választottál, ami nem ennek kedvez.

– Ez is egy ellentmondás, hogy a harsányság és a gátlásosság egyszerre jellemez.

– A középiskola után könyveléssel kezdtél foglalkozni. Mikor fordultál a színészet felé?

– Nem voltam jó tanuló, apám kívánsága ellenére, nem vettek fel külkereskedelmi szakra. Viszont az érettségi idején egy tanárom, Rózsika néni megjegyezte, hogy jól tudok verset mondani, ilyesmivel kéne foglalkoznom, és mivel szerettem nyüzsögni, elküldött egy szavalóversenyre, aminek a József Attila Művelődési Központ adott helyet. Az egyik zsűritag tanácsolta, hogy jelentkezzek a JAMÓ színjátszó csoportjába. A csoportot Vercseg Ilona vezette, aki a Műszaki Egyetem Szkéné Színpadához tartozott. Általa kerültem én is Keleti István csapatába. ők alakították ki a Szkéné színházi terét, én is ott tartottam a létrát meg az ecsetet.

– Korábban arról számoltál be, hogy Keleti Istvántól, a kivételes művész-pedagógustól tanultad a szakma alapjait.

– Ez így van. A Szkénében rendes hierarchia működött, komoly munka zajlott. Pista senkit nem kényeztetett, nekünk, fiataloknak, akik később csatlakoztunk, ki kellett várni a sorunkat. Viszont olyan szakmai képzést, olyan figyelmet kaptunk, ami példátlan. A foglalkozások után beszélgetések zajlottak, Pista felvetett egy-egy témát, akár a színházról, akár a hétköznapi problémákról, szellemi irányzatokról. Gondolkodni tanított, sokszor nem értettem felét sem, de ott maradt bennem, hogy milyen fontos, hogy utánajárj dolgoknak, kíváncsi légy, vedd komolyan a szakmád. Később a főiskolai osztályfőnököm, Horvai István mondogatta is nekem, hogy én egy olyan csapatban érezném jól magam, ahol az „együtt” és a „mi” a jelszó.

– Horvait egy olyan lélekgyilkosnak írtad le, aki képes újrateremteni a színészt. Téged újrateremtett?

– A valósághoz inkább az áll közel, hogy lerombolta az illúzióimat, alázatra, igényességre nevelt és megedzett. Megállás nélkül melóztunk nála. Számtalan helyzetgyakorlatot, jelenetet csináltatott velünk, és állandóan számon kérte a ránk bízott feladatokat. Három és fél évig mindennap bejárt hozzánk. Szerdánként néha elment focit nézni Kapás Dezsővel, ilyenkor csak rövid órát tartott, de ami elmaradt, azt szombaton bepótolta. A főiskola után évekig nem fordult elő, hogy valaki úgy gyötörjön, mint ő, azért, hogy még többet hozzak ki egy szerepből. Nála nem volt lelkizés, oldjuk meg Katika lelki problémáit, szerelmi viszonylatait. Kizárólag az anyagról esett szó. Ezt a szigort nagyon bírtam, de az is igaz, hogy egy idő után nem láttam ki a fejemből, annyira bénának éreztem magam, mert csak a smirglizés folyt. Horvai semmilyen visszaigazolást nem adott. „Nem jó”, „dobd ki”, „rossz vagy” – ez sokszor indoklás nélkül maradt, és a piszkák gyakran fájtak. Nem a simogatás hiányzott, hanem a magyarázat.

– Miért nem blokkolt le ez az elbánás?

– Azért, mert állandóan bizonyítani akartam.

– Horvai szava szentírásnak számított?

– Abszolút! Gyakorlatilag bálványozta őt az osztály. Az általa állított mérce mindannyiunk számára hiteles volt.

– Azt jósolta neked, hogy meg fog próbálni az élet. Te pedig később azt mondtad, igaza lett.

– Ezt úgy értette, hogy sokkhatás fogja érni az én „érzékeny lelkemet”, mert halvány gőzöm sincs arról a harcról, ami egy színházban folyik. Kenyérharc, szerepharc, én vagyok a jobb, arrébb taszajtom, kijátszom – azért ez mindenhol megy. Gyanítom, azért bánt velünk keményen és sokszor kíméletlenül, mert erre próbált felvértezni minket. Nem volt édesgetés, egyebek, de később, amikor már Veszprémben dolgoztam, lehetett vele haverkodni, beszélgetni, ha rendezni jött.

– Végzősként a Vígszínházba mentél gyakorlatra. Hogy érintett, hogy végül nem szerződtettek?

– Várkonyi Zoltán azt mondta, az Egri Kati meg a Takács Kati még nagyon főiskolás, a Takács nem is tud beszélni. Ez elkeserített, de utólag nem tartom olyan nagy bajnak, hogy így alakult. Meggyőződésem, hogy ha Budapesten maradok, feleannyi szerepet se kapok, mint Veszprémben, Debrecenben vagy Szolnokon. Vidéken játszhattam a  ban Nyinát [Dömölky János rendezésében –A szerk.], a Ványa bácsiban Jelena Andrejevnát [Paál István rendezésében – A szerk.], az Ármány és szerelemben Lujzát [Éri-Kovács András rendezésében – A szerk.], a Figaro házassága Zsuzsiját [Szikora János rendezésében – A szerk.] is.

– Amikor Bálint András a Radnóti Színház igazgatója lett, jelentkeztél nála…

– Azt mondta, én vagyok az első, aki telefonál, úgyhogy nincs mese, leszerződtet.

– Miért merted felhívni?

– Egyrészt azért, mert a magánéletem akkor már a fővároshoz kötött, és nem tudtam elképzelni, hogy a kisfiammal ingázok Szolnok és Budapest között. Másrészt azért, mert nagyon bíztam benne, hogy szükség lesz rám egy újonnan szerveződő társulatban, és Bálint Andrással jól megértettük egymást. Goethe Vonzások és választások című művéből készített tévéfilmet Deák Krisztina, amiben partnerek lettünk, aztán egy szolnoki vendégszereplése alkalmával is együtt dolgoztunk, tehát Andris tudta, mi telik tőlem. A pályám legszebb nyolc évét köszönhetem neki, no meg Valló Péternek.

– Mi az, amit a Radnóti Színház adott neked?

– Azt a fajta bizalmat és gondoskodást, ami egy színész fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges, és ami most oly keveseknek adatik meg. A Radnótinak köszönhetem a Nórát, az Anna Kareninát, az El nem küldött levelek Angelináját [mindet Valló Péter rendezésében – A szerk.], Az idő és a szoba Marie Steuberét [Szikora János rendezésében – A szerk.]. A mai fiatalokra vagy túl sokat, vagy túl keveset terhelnek, nem vezetik őket lépésről lépésre az útjukon. Ennek az az oka, hogy a színházvezetők már nem bennük gondolkodnak, hanem előadásszámban, bevételben, stratégiában.

– Nem bántad meg, hogy az Új Színházhoz szerződtél?

– Van, aki az egész életét egy színházban tölti – én nem ezek közé az emberek közé tartozom, mert hajt a kíváncsiság, és azt gondolom, hogy néha meg kell újulni. A döntésem erről szólt. Annak idején még nem volt akkora átjárhatóság a színházak között, mint most, a szabadúszástól pedig féltem, ezért váltanom kellett ahhoz, hogy utánajárjak, mit kínálhat számomra egy másik alkotói közeg. Azt nagyon megbántam, hogy kész tények elé állítottam Bálint Andrást és Valló Pétert, hogy nem beszélgettem velük, mielőtt elhatároztam magam. Utólag azt is gondolom, hogy abban a körben kellett volna maradnom, ahol otthont és lehetőségeket kaptam. De most mondd meg: ki az, aki annak idején ne akart volna Székely Gáborral menni?

– Miért vágytál a vele való munkára?

– Revelatív erővel hatott rám, amikor beugrott a Merlinbe megmenteni egy előadást, amit egy külföldi rendező elbaltázott. Megérkezett, azt mondta, „ez még nem a te szereped, de megcsináljuk”, és záporoztak rám az instrukciók. Nagyon őszinte, határozott és kemény volt. Ha megcsináltam, amit kért, mindig adott még egy szempontot, még egy kérdést, ami arra sarkallt, hogy mélyebbre ássak magamban. Rettentő érdekesen építkezett, folyamatos lendületben tartott mindenkit, és ez engem lenyűgözött. Izgatott a kaland, hogy megismerhessem, hogy megint tagja legyek egy induló csapatnak, pedig Székely nem árult zsákbamacskát, időben tudatta velem, hogy az Új Színház nem körém fog épülni. Kérdezte, hogy akkor is vele tartok-e. Én meg lelkesen bólogattam. Nem mértem fel, hogy ez mit jelent. Tudtam, hogy nem lesz mindig karácsony, ennek ellenére megdöbbentem, amikor megkaptam az első szereposztásokat. Van egy Örkény-novella [A rossz álom című – A szerk.], amelyben az áll: „amikor a kapuhoz ért, szeme kidudorodott, hideg állt a hátába, és ereiben megaludt a vér” – na, ezt éreztem, amikor kinyitottam a borítékot, és rájöttem, hogy egészen más következik, mint addig. De ez az érzés a kezdetekkor a színészi hiúságomról szólt.

– Végig nem élt szerelemnek nevezted azt az időszakot, amit Székely Gábor igazgatása alatt töltöttél az Új Színházban, ugyanakkor a legnagyszerűbb társulati élményedet is neki köszönöd…

– Annak ellenére, hogy nem halmozott el főszerepekkel, jól éreztem magam nála. Emlékezetes volt számomra A patika Patikusnéja, a Koldusopera Peacocknéja [mindkettő Novák Eszter rendezésében – A szerk.], Az üvegcipő Adélja [Ács János rendezésében – A szerk.]. Az a fajta műhelymunka, ami kitöltötte a napjainkat, kárpótolt mindenért. Nagyon sajnáltam, hogy Székely színházát megsemmisítette a politikai akarat. Nem tudtam elszerződni, mint a többiek, a szabadúszást pedig anyagi okok miatt sose vállaltam.

– Egyszer azt mondtad, megfizetted az árát annak, hogy maradtál.

– Tizenhárom év alatt ritkán kaptam olyan szerepet, amit teljes szívemmel a magaménak éreztem. Amikor Valló Péter eljött rendezni a Phaedrában, meg is jegyezte: „bizony látszik, hogy régóta nem kaptál igazi feladatot”. És persze nemcsak a szerepekről van szó. Bár Márta Pistával lehetett beszélgetni, vitatkozni, és bizonyos dolgokban látszólag egyetértettünk, de a színház működésében mindig volt valami esetlegesség.

– Mégsem jelented ki kerek perec, hogy bánod ezeket az éveket…

– Meggyőződésem, hogy az ember mindenhol megéli ugyanazokat a nehézségeket, amiket az élet kimért rá, legfeljebb más és más formában találkozik velük. Mindenki szeretne mással is dolgozni, mint akivel éppen dolgozik. Ez nem a hűtlenségről vagy az unalomról szól, hanem arról, hogy mást és mást hozunk elő egymásból, a különböző impulzusok pedig gazdagítják a személyiségünket, eszköztárunkat.

– Márta Istvántól a szakmai bizottság javaslata és több mint tízezer ember tiltakozása ellenére Dörner György vette át az Új Színház vezetését. Akkor azt mondtad nekem, egy ilyen nehéz helyzetben az ember igyekszik megőrizni a tartását, még inkább érzi, mennyire kiszolgáltatott létformát választott, és megkérdezi magától, miért is vagyok színész.

– Az nem kifejezés, hogy mennyire megbolygatott ez a helyzet… Egy kis ideig nem is tudtam válaszolni erre a kérdésre, csak remegtem kívül-belül. Pár hónapig a feje tetejére állt a világ.

– Mi kavargott benned?

– Hogy fogom folytatni az életem? Miért nem kellek senkinek? (Tudom, miért nem kellek, minden színházban van két-három hasonló korú nő, persze, hogy nem kellek.) Mi legyen az a foglalkozás, amit nyugdíjasként elkezdhetek? Házvezetés, sofőrködés? Hogy tudom majd fizetni a száznyolcvanezer forintos törlesztőrészletet? Ilyesmin tépelődtem. Nem az a gondolat rémített meg a legjobban, hogy az utcára kerülhetek egy komolyabb banki kölcsönnel, hanem az, hogy ha maradni kényszerülök, belebetegszem. Akkor mindenkit felhívtam, aki él és mozog.

– És végül Rátóti Zoltán szerződést ajánlott.

– Megmentett azzal, hogy munkát adott. Ezért örökre hálás leszek neki.

– Ez a harmadik évadod Kaposváron. Hogy érzed magad a társulatban?

– Megtalálom a helyem a kollégák közt, de korai társulatként beszélni rólunk, mert a kaposvári nem egy összeszokott csapat, még hosszú éveknek kell eltelniük ahhoz, hogy bizonyos sebek behegedjenek. Ezeknek én nem voltam okozója, és nem is tudom siettetni a gyógyulásukat.

– A színház rendező-dramaturgja, Bérczes László is úgy fogalmazott, a kaposvári egy sokat sérült társulat, lassan gyógyuló sebekkel…

– Fájdalmas, amikor egy legendás korszak véget ér. Kaposvár az egyik legkiválóbb alkotói műhelye volt az országnak. Azok, akik a megszűnésével is ott maradtak, és végignézték, ahogy sorra búcsúznak a kollégák, sok keserűségnek lehettek tanúi, ezért nem tudták elfogadni, hogy az idő, a sors és a politika új utakra navigálja a színházat. Hiányérzetük van, elégedetlenek.

– Te mennyire vagy elégedett a kaposvári munkáddal?

– Érdekes módon Kaposváron olyan szerepeket is kapok, amelyekről nem feltétlenül gondolnám, hogy nekem valók, és ennek hihetetlen haszna van, sokat tanulok belőle. Az viszont kicsit zavar, ha rácsodálkoznak arra, hogy nekem is van humorom, vagy ha lapogatják a hátamat, micsoda Klütaimnésztra vagyok, mert nem értem, mi olyan meglepő ebben. De ez legyen a legnagyobb problémám!

– Legutóbb Polgár Csabától kérdeztem, miből érzékeli az ember, hogy fejlődik. Azt felelte, ezt ösztönösen tudja, ha szembejön egy helyzet, felismeri, hogy másként reagál, mint korábban. Te hogy fogalmaznád meg azt, amit tanulsz egy szerep által?

– Bizonyos elemeit a játéknak le lehet kottázni. A szöveg vagy a gesztusok ritmusát minden egyes darabnál megtanuljuk, és idővel rutinosabbá válunk, ami a technikát illeti. De ennél sokkal lényegesebb az a tudás és tapasztalat, ami a belső rugókat, a fantáziát működteti, ami segít megfejteni egy-egy karaktert. Ez a tudás minden szereppel gyarapszik, de nehéz szavakba önteni, hogy vagyunk képesek mozgósítani. Néha a véletlen is szerepet játszik abban, hogy a megfelelő film pörög az agyunkban. Hiába töltöttem negyven évet a pályán, megpróbál, ha egy olyan figurát játszom, aki egyáltalán nem emlékeztet saját magamra. Ilyen volt legutóbb az Adáshiba Bódognéja, akivel sokáig kerestem a kapcsolódási pontokat. Rengeteg ötlettel álltam elő, hogy gazdagítsam a játékot. Amikor már teljesen kétségbe voltam esve, mondtam az egyik barátomnak: „Te, én már mindent megpróbáltam, hogy Bódog néni legyek! Értem a szándékait, a jelmezem rendben, a hajamat így csavarom, úgy csavarom, mégis hiányzik valami.” És akkor azt kérdezte: „Miért nem gondolsz az édesanyádra?” Ez az egy mondat azonnal rendbe tett. A szerepről begyűjtött sok-sok információ hirtelen összeállt és Lilikévé vált – így hívták az anyukámat. ő jelenti számomra a fogódzót, amit a próbafolyamat alatt végig kerestem. Bódognénak köszönhetően róla is többet derítettem ki. Ez nagy öröm.

– Mi az, ami az utóbbi időben még kihívást jelentett számodra?

– Szeptemberben mutattuk be a Mezítláb a parkban című előadást Kelemen Jóska rendezésében. Ez egy kiválóan megírt bulvár, mi nagyon komolyan csináljuk, és én imádom, hihetetlen örömmel tölt el játszani. Ennél a Neil Simon-darabnál is vannak tuti poénok, de azért el lehet rontani őket. Most a hangsúlyokkal kísérletezem, mert hajszálpontosan szeretném meghatározni, mi talál be. Jóleső érzés, amikor hatodik előadáson ráakadok a megfelelő ütemre.

– Nemcsak játszol, de tanítasz is. Milyen vagy művészi beszéd tanárként a Kaposvári Egyetemen?

– Próbálok odafigyelni a fiatalokra és arra, hogy kinek mit mondok. És igyekszem utánajárni, miként cseng le bennük az, amivel traktálom őket. Egy olyan szakmát választottak, amiben lelkileg le kell vetkőzni, ezért tanárként óhatatlanul vissza tudunk élni a helyzetükkel. Szeretném elkerülni, hogy beleradírozzak valakibe.

– Már az Új Színházban is foglalkoztál stúdiós növendékekkel. Téged mire tanított a tanítás?

– Rájöttem, mit jelent az, hogy lent ül a rendező és fönt áll a színész a színpadon, hogy mennyi minden látszik, hallatszik a színpadról, a pofavágásoktól kezdve az elmotyogott megjegyzésekig, és hogy néha milyen galádul tudtam viselkedni rendezőkkel.

– Léner Péter pályakezdőként figyelmeztetett arra, hogy ha gyakran megmondod a magadét, akkor nem fognak kedvelni a szakmában. Akkor ezt még nem vetted komolyan?

– És később se mindig… Sokszor hamarabb reagáltam, mint gondolkodtam. Néha az is bennem volt, hogy „nem mondom ki, de tudd, hogy mi a véleményem”. Annak jó ez a színipálya, aki diplomatikus, vagy legalábbis nem ugrik mindenre. Csodálom azokat a jó természetű kollégákat, akik tudnak legyinteni, és semmin sem bántódnak meg.

– Te hordozol még sérelmeket magadban?

– Már nem. A sérelmek oka nagyrészt a hiúság volt, és azt hiszem, hogy már kevésbé vagyok kiszolgáltatva a saját hiúságomnak. A színész jelmondata az „ide nekem az oroszlánt is”. Ez mindig bennünk dübörög. Sok mindent képzelünk magunkról – részben ez a munkánk –, és túlontúl áhítjuk a visszaigazolást. Ez sebezhetővé tesz bennünket. Ma már tudtom, nem szabad hagyni, hogy az, amire ácsingózunk, akadályozzon minket abban, hogy értékeljük azt, amivel megkínál az élet.

– Már kevésbé számít, hogy mennyire szeretnek?

– Egyszer együtt dolgoztam egy kolléganővel, jött a premier, és ő dermedten állt a függöny mögött. „Te ennyire izgulsz?” – kérdeztem. Aztán mondtam neki: „Mindenki arra vár, hogy élményt adj nekik, hogy neked tapsoljon. Szeretnek az emberek! Erre gondolj, ne arra, hogyan fogod mondani ezt vagy azt a mondatod! Elmondod úgy, ahogy most vagy!” Ezt néha magamnak is elismételtem. Persze, hogy szeretném, ha szeretnének. De a munka során ennél sokkal fontosabb, hogy bízzanak bennem. Már képes vagyok távolságot tartani bizonyos dolgoktól, nem befolyásol a kritika, a csipkelődés, a rosszindulat, már tudom irányítani az érzelmeimet.

– Mi kellett ahhoz, hogy ez képességgé váljon?

– Sok munka, önfegyelem. Keményen dolgoztam azon, hogy lelki biztonságot szerezzek.

– Az időhöz, az öregedéshez való hozzáállásod is átalakult?

– Harminckilenc évesen nem akartam elfogadni, hogy Bálint András azt mondja, mostantól anyaszerepek várnak rám. Az is meglepett, amikor elérkeztem a hatvanhoz. Te jó ég – gondoltam –, hatvan! De az ember lassan megbarátkozik az idő múlásával. Képzeld, egyáltalán nem zavar, hogy két perc múlva hatvanöt leszek. Alig veszem észre, de picit lelassultam. Jobban vágyom a nyugalomra. Jólesik csak ülni egy kávé mellett és zenét hallgatni. Hosszabban készülök egy szerepre, az energiáimat jobban be kell osztanom, és több feltöltődési időre van szükségem.

– Ha megengedsz egy suta kérdést: hatvan fölött bölcsebb lesz az ember?

– Ezt nem állítanám, de az biztos, hogy az évek során összeér bennünk a sok tapasztalat, és jobb esetben kiteljesíti a személyiségünket. Pár éve rácsodálkoztam egy szeretett kollégámra, Gálffi Lászlóra, akivel egy osztályba jártunk a főiskolán. Figyeltem az Örkényben, és egyszer csak rádöbbentem, hogy egy olyan érett egyéniség áll előttem a színpadon, aki bárhogy mozdulhat, hiteles és nagyszerű, aki csak úgy sugározza magából mindazt a tudást és titkot, ami a sajátja lett. És nincs mese, hat ránk.

– Úgy fogalmaztál, hogy ezt a pályát nem lehet abbahagyni, és amikor mesélsz, ragyogsz. Miért van az, hogy örömmel tudsz beszélni még arról is, ami megpróbált?

– Utólag az összes harc értelmet nyert, és azt, ami nem úgy alakult, ahogy szerettem volna, sikerült elengednem, mert tényleg megbékéltem azzal, hogy az én utam rengeteg állomáson át vezet. Hiába kívánnám, hogy megint összejöjjön és felemeljen egy olyan közösség, mint amilyen Keleti Pistáé volt, nem jön. De tartozom egy formálódó csapathoz, és folyamatosan érnek apró örömök, amiket nagyra értékelek: vannak felkéréseim, hívnak vendégszerepelni. Látom a lehetőségeimet, látom, hogy mostanra gyökeresen átalakult, mondhatni, popularizálódott a színház, és egyre szűkebb az a közeg, amiben mozoghatunk.

– Szerinted mi az oka ezeknek a jelenségeknek?

– Egyrészt nagyon megváltozott a színház szerepe, az, hogy mit szeretne látni a néző a színházban. Az emberek nehezen tudják elviselni, hogy katarzis érje őket. Nem szívesen veselkednek neki egy komolyabb darabnak, hacsak nem kapják snittekre vágva a mondanivalót. A tévé mindent visz, mert megszabadít attól, hogy gondolkodni kelljen, és sokan azt látják valóságnak, ami a képernyőn történik. A zaj is szétzilálja az idegrendszerünket, már nem lehet úgy bemenni egy boltba vagy egy kávézóba, hogy ne szóljon a zene. Ha meg véletlenül kikapcsol, mindenki depresszióba zuhan. Pedig attól, hogy zenésen próbáljuk megoldani az életet, nem lesz jobb. Tudom, hogy istentelenül nehéz befele figyelni és megoldásokat találni a problémáinkra, de talán ennek a fontosságára hívhatná fel a figyelmet a színház. Másrészt a szakmára is rátelepszik az a politikai ellentét, ami országos szinten is érzékelhető, a politikának pedig nem fontos a „magas kultúra”, tehát egyre kevesebb pénzt ad hozzá. Pedig ez olyan, mint az oktatás, csak később hozza meg a gyümölcsét. Rendkívül fontos, hogy megmaradjon a gondolkodó, igényes színház és annak közönsége, hiszen ezáltal halad a világ előre.

– A fiad, Dömölky Dániel foglalkoztatott és elismert fotós, nemrég Junior Prima-díjat kapott. Mit szólsz ahhoz, hogy ő is színházi közegben dolgozik?

– Emlékszem, amikor először tudatosodott benne, hova is megyek, azt kérdezte tőlem, „mama, a színpadon is rám gondolsz?”. Mondtam, hogy „nem, édes fiam, akkor a szerepem próbálom megoldani”. Érdekelte a színház, de a legjobban az foglalkoztatta, mi épül a színpadon. Korán sejtettük, hogy tehetséges, hiszen hároméves korától kamaszkoráig mindennap rajzolt. Később, amikor a Moholyn (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) elvégezte az építész szakot, hozzám fordult: „Mama, ezt én is akartam, megcsináltam, de most már azzal fogok foglalkozni, ami a szenvedélyem.” Azóta fotóz a Katonának, a Radnótinak, a Vígszínháznak. Rendkívül nagy boldogsággal tölt el, hogy mindenkinek van egy kedves szava arról, hogy milyen kommunikatív, milyen jól dolgozik. Büszke vagyok rá. Az életem értelme a fiam. Általa ismertem meg, mit jelent az, hogy két ember között szüntelenül áramlik a szeretetet.

Az interjút készítette: Tóth Berta