A fénnyel való játék viszont Novák Eszter rendezésében is mintha tapintatosan a fényhozó (…) érkezésére utalna, amely csupán akkor huny ki, amikor Susy az egyenlőtlen harcban legyőzi a gonoszt.

Sötét van. Két férfi – pitiáner betörő mindkettő – csetlik-botlik a színen, egymástól függetlenül zsákmány után kutatnak. Összetalálkozásuk után gyúl ki a fény. Előttünk jellegzetes hatvanas évekbeli amerikai szobabelső: mintha a Frederick Knott-darabból, a Broadway-en tartott ősbemutató után nem sokkal született 1967-es Terence Young-film berendezését másolták volna át a Belvárosi Színház színpadára az obligát lépcsőfeljáróval, vaskos hűtőszekrénnyel. (A film főszerepét Audrey Hepburn formálta meg emlékezetesen; a jól rendezett amerikai thriller idővel viszonyítási ponttá vált, s talán ennek köszönhető, hogy az eredeti színdarab-változat jóval kevésbé élő valóság a köztudatban. Pedig nemegyszer játszották már nálunk is; először a hetvenes évek elején a József Attila Színházban, Susyt akkor Kállai Ilona alakította; később a Madáchban láthatta a közönség.)

Fotó: Takács Attila

A fény kigyulladása után indul voltaképpen a küzdelem, forr korántsem egyenrangúak alkalmi érdekközösségébe a bűnözők „bandája”, s kezdődik a hajsza az elkallódott, utóbb a főhősnő és férje lakásába került babáért, amelyben nem egészen ismert erők nagy értékű kábítószert rejtettek el. A cél érdekében faustira emlékeztető, pitiáner szerződés köttetik; a Várj, míg sötét lesz Mephistója, a szálakat összefogó Roat démonikus figura, ebben a tekintetben legalábbis emlékeztet a Faust-beli eredetire. Mike alakja viszont kevéssé juttathatná eszünkbe Faustot, a vak Suzy is legfeljebb légies tisztaságában, kiszolgáltatottságában Margitot. A fénnyel való játék viszont Novák Eszter rendezésében is mintha tapintatosan a fényhozó – jelen esetben egy szellemiekben alaposan lefokozott Lucifer – érkezésére utalna, amely csupán akkor huny ki, amikor Susy az egyenlőtlen harcban legyőzi a gonoszt.

Egyenlőtlen harca a betolakodó romboló erővel, a „bandával” egyébként két szempontból is figyelemre méltó. A vak ember a társadalom szemében eleve tiszta és becsületes, tulajdonképpen kényszerű létmódja miatti hős, hiszen nemcsak a műben adott, egy látó számára nehezen megoldható szituációban, hanem hétköznapi körülmények között is jóval nehezebb helytállnia. (A szerep esetében fontos vonás, hogy Susy nem mindig volt világtalan, tisztában van tehát külső adottságaival, így nőiességével, amellyel él is.)

A másik fontos tényező, hogy a józan ésszel esélytelen fiatalasszony sikerrel küzd meg a „bandával”. Hogy ez a darab belső világában hihető tény maradjon, arra maga a cselekmény struktúrája legfeljebb csak lehetőséget ad; ennek színpadi aranyfedezete a színészi játék, jelen esetben Kovács Patrícia alakítása.

Noha egészen más alkat, mint Audrey Hepburn, Kovács Patrícia Susyja is légies jelenség, törékeny, s bizonyos pillanatokban némi óvatos transzcendencia lengi körbe. Felerősíti az érzetet, hogy a hősnő segítőjét, a kamaszlány Gloriát nem számítva a többi szereplő földhözragadt, hétköznapi figura, de ezen a kontraszton túl kiemelik őt fogyatékosságából eredő különleges képességei is. Kovács Patrícia kiválóan abszolválva a nehéz feladatot egész valójában hiteles világtalanná válik.

Szabó-Kimmel Tamás alakítja meggyőzően Mike-ot, a jóvágású, nem túl okos kishalat, mellette leginkább a kamaszlányt megformáló Fekete Kepes Hannát érdemes kiemelni.

Arra a kérdésre, hogy a műfajból adódóan megszületik-e a mesterségesen felkeltett félelem a színházi térben, könnyen igent lehet mondani. Egy másik, fontosabb kérdésre, miszerint végig megmarad-e – akár csitulva és a háttérben lappangva – a feszültség, a legjobb esetben bizonytalan válasz születnék. Az előadás erejének hanyatlása feltehetően nem független a ténytől, hogy a thriller műfaji sajátosságai a befogadói alapállással együtt jócskán megváltoztak a hatvanas évek óta, mint arra Vajda Judit a Filmtettben megjelent régebbi tanulmányábanfigyelmeztetett. S bár Vajda megállapításai alapvetően a mozira vonatkoznak, nem lehet azokat figyelmen kívül hagyni a színház esetében sem. A negatív hősök gonoszsága mostanra például irracionálissá, kézzelfogható indíték nélkülivé formálódott, aminek az a következménye, hogy „a posztmodern thriller sorozatgyilkosa megfejthetetlen. Ténykedését, tetteit nem lehet megmagyarázni… A posztmodern sorozatgyilkos után tehát hiába kutatnak, személyiségét nem lehet kinyomozni. Hiába kapják el, sosem fognak rájönni, hogy kicsoda. Ujjáról az ujjlenyomatokat megsemmisítette, „civil” élete nincsen, mindent kegyetlen műalkotására tesz fel.” Nyilván nem lehet ehhez a változáshoz idomítani a darabot, de bizonyos pontokon nem ártott volna figyelembe venni.

Frederick Knott: Várj, míg sötét lesz – Belvárosi Színház

Szereplők: Kovács Patrícia, Szabó Kimmel Tamás, Nagy Dániel Viktor, Ficzere Béla, Hováth Virgil, Ács Berta / Fekete Kepes Hanna / Medgyessy Lili

Díszlet: Walcz Gábor. Jelmez: Ferencz Zsófia. Koreográfus: Horkay Barnabás. A rendező munkatársa: Jánoska Zsuzsa. Rendező: Novák Eszter. Producer: Orlai Tibor.