…a Látszatéletben Mundruczó mégis zsigerien színházi megfogalmazást talál arra, hogy mit jelent ma a nyolcadik kerületben, Budapesten, Magyarországon idősnek, bántalmazottnak, veszélyeztetettnek lenni.

Vigyázat! A kék betűs rész elolvasása nem ajánlott, ha az olvasó még nem látta az előadást, és a színpadi hatás teljességére vágyik.

Mundruczó Kornél új rendezésének színlapján az áll, hogy az „egyszerre költői és provokatív előadása új utat jelöl ki a Proton Színház életében”, úgyhogy meglehetősen kíváncsian ülök be a Trafó nagytermébe, ahol a már megszokott ál-hiperrealista díszletezés helyett egyetlen hatalmas fekete vászon választja le a nézőteret a játéktértől. Az előadás első részének legalább fele aztán itt játszódik: középen, kockába vetítve látjuk Monori Lilit, ő játssza a nyolcadik kerületi roma asszonyt, akihez egy idegen férfi érkezett, kezében a kilakoltatási paranccsal. A közeli felvétel hátterében aztán mégis felfedezni vélem azt a bizonyos tipikus lakásbensőt, és miután Ruszó Lőrincné émelyegve feláll az asztaltól és kilép a képből, felemelkedik vetítővászon , és elénk tárul az egy szoba-konyhás bérlakás részletgazdagon berendezett tere, háttérben három magas ablakkal. Régi bútorokkal telizsúfolt, négyzet alakú tér ez, ami mintha a levegőben lógna, a terem padlózata felett másfél méterrel. A falon feszület, az ablakok alatt mosógépek, jobboldalt hűtő, mikró, a szekrényekben edények, a kanapé mögött polcok, orvosságos üvegek, dohányzóasztal, szárító – a felfedés után még percekig bámulom a díszletet, miközben a térben Lőrincné elájul, Sudár Mihály (Rába Roland) pedig mentőket hív, akik viszont csak másfél óra múlva tudnak kijönni – kihangosítva halljuk a diszpécsert, aki higgadtan magyarázza, hogy a nyolcadik kerületre más szabályok vonatkoznak. Bár a hosszú kezdő videófelvétel miatt elbizonytalanodom, hogy mi az, amit itt színház gyanánt nézek, a Látszatéletben Mundruczó mégis zsigerien színházi megfogalmazást talál arra, hogy mit jelent ma a nyolcadik kerületben, Budapesten, Magyarországon idősnek, bántalmazottnak, veszélyeztetettnek lenni. A hiperrealizmus és felvállalt teatralitás feszültséggel teljes kettőse itt a leginkább reflektáltabb az általam látott Mundruczó-előadások sorában, és ennek oka részben a posztdramatikus megközelítésben rejlik. Különösen jól áll a Látszatéletnek ez a változás: a médiumok kavalkádja végre nem önkényesen rendelődik alá a történetnek és dramatikus reprezentációnak, ehelyett minden: a tér, a videó, a hanghatások, a színészi játék, a párbeszédek stb. egyenrangú elemként jelenik meg.

Monori Lili. Rév Marcell fotói.

A lakás három ablaka triptichonra emlékeztet. Ez a három-osztatúság visszatér némileg az előadás teljes egészében: az első szekvenciában a kilakoltatás kezdeményezését látjuk, majd azt, ahogy Sudár Mihály kilopózik és magára hagyja az ájult asszonyt; a harmadik szekvenciában pedig egy bántalmazott nőt (Láng Annamária) ismerünk meg, aki szótlan hatéves forma fiával beköltözik a már elhunyt nő valamikori lakásába. Az első rész többnyire realista kulcsban megy le, és bár az eljátszás gesztusa igen erős – még így is bántónak érzem, hogy a roma családot (Lőrincnének fia is van, akit Jéger Zsombor játszik) mások játéka teszi láthatóvá. A második szekvencia a szó szoros értelmében elemeli a történeteket: Sudár Mihály lemezt tesz be, mielőtt magára hagyja a beteg Lőrincznét, felcsendül Nina Simone-tól a Feelin’ Good, keserűen felnevetünk, és vége a jelenetnek. A következő képben üres a díszlet, és egy ideig csend van. Majd egyszer csak lassan megindul a színházi gépezet: a kocka, mint egy babaház, elkezd forogni, kíméletlenül komótos tempóban, amíg a díszlet a feje tetejére nem áll, majd tovább forog, hogy végül visszaérkezzen az eredeti beállásba, mintha mi sem történt volna. A látvány egyszerre szívfacsaróan kegyetlen és lehengerlően profi: miközben forog a tér, gyönyörű koreográfia szerint nyílnak ki a polcok és fiókok, mozdulnak el helyükről asztalok és székek, gurul el egy zsáknyi dió, zuhan egy mosógép és hull ki fehér tollú a szekrényből. A fények ki-kihúnynak és pislognak, a neon elalszik, és hosszú ideig csak az esés, koppanás, zuhanás hangjait hallani. Az erőszak, rombolás, halál zavarbaejtően pontosan mutatkozik meg úgy, hogy tulajdonképpen csak a díszlet játszik.

Rába Roland

Felőlem az előadás akár itt véget is érhetne – ami ezután következik, nem tudja ezt az élményt überelni, bár nem is föltétlenül rontja el. Mókás lesz nézni, ahogy az immár tönkretett lakásban idegesen rugdossa arrébb a szemetet Fenyvesi Veronika, vagy ahogy a fia egykedvűen lesöpri a kacatokat a kanapéról, mielőtt odaheveredne. A fiú jelenléte meglehetősen izgalmassá teszi az előadás harmadik részét: hallgatag gyermek, akit nem ijeszt meg az, hogy a lakás horrorfilmesen életre kel, hogy mindegyre kilöki magát a fiók vagy bekapcsolódik magától a tévé, amelyben aztán Ruszó Szilvesztert, Lőrincné fiát látjuk (a fiú a tévén, mi pedig kétoldalt, illetve középen a permetező vízsugárra vetítve), ahogy egy hotelszobában bizonygatja a szeretőjének, hogy nem cigány, majd elrohan, és addig fut, ameddig az anyja lakásában nem találja magát. Az előadás a 2005-ben Mortimer-ügyként elhíresült eset hírösszefoglalójával zárul, ami úgy illeszkedik az előadásba, hogy az öngyűlölő fiú, Szilveszter fizikailag bántalmaz egy másik roma származású fiút – A fajgyűlölet és kirekesztés eredménye egyébként csak felszínesen válik témává. A fiatal felnőtt fiú és gyermek békés találkozásából a lerombolt házban sejteni vélem, hogy a triptichon valahogyan időben is értelmezendő, ahogyan a rasszizmus generációkat mérgez meg és tesz végérvényesen veszélyeztetetté, miközben a dzsentrifikálódó nyolcadik kerület mint helyszín szélesebb keresztmetszetét is felmutatja a budapesti társadalomnak. Ami azonban a színpadon különféle eszközök és műfajok együttes játéka által megtörténik, témájában kevesebbet fog be, mint az a tulajdonképpen példázatszerű sorstörténet, amit a történetekből összerakunk, de hatásában és bonyolultságában az előbbi bőven elegendő. A kilakoltatás- és beköltözés-történetek szövetébe beépített részletek (pl. az az adalék, hogy beszélgetés közben sms-eznek a szereplők, és mi azt kivetítve nyomon követhetjük) sokkal hatásosabban beszélnek ezekről az emberekről, mint az, ahogy kényszeresen moralitássá zsugorodik a történet Szilveszter sorsának felmutatásával (az ő jövője talán egy másik előadás témája lehetne).

Kozma Dáriusz és Jéger Zsombor

A Látszatélet akkor jó, amikor szabadon engedi a nézőjét, amikor időt ad elnéznem a telefonjukat matató szereplőket vagy az elektromos játékvonattal önfeledten játszadozó gyereket vagy a tökéletes rombolás hidegrázós performanszát. Ritkán látok a magyar színházban mostanság ilyen mértékű nagyvonalúságot, ahogyan az sem túl jellemző, hogy az érzékekre való hatást ne érezzem egy pillanatig sem kéretlennek vagy agresszívnak. A Látszatélet nem tökéletes, de valóban elmozdulást, változást jelez, ráadásul profin megcsinált és lehengerlő színházi élmény is, amelynek létrejöttében jelentős szerepet kap nemcsak a rendezői vízió, de a produkció minden alkotója.

Láng Annamária

Mundruczó Kornél/Proton Színház: Látszatélet (r.: Mundruczó Kornél, Trafó Kortárs Művészetek Háza)

Szereplők: Monori Lili, Rába Roland, Láng Annamária, Jéger Zsombor, Kozma Dáriusz/Gerendás Ruben. Díszlet: Ágh Márton. Jelmez: Ágh Márton, Domán Melinda. Írta: Wéber Kata. Dramaturg: Boronkay Soma. Zene: Asher Goldschmidt. Rendezőasszisztens: Csonka Margit. Rendező: Mundruczó Kornél.

Producer: Büki Dóra. Produkciós vezető: Csató Zsófia. Produkciós Asszisztens: Kiss Ágota. Művészeti tanácsadó: Stefanie Carp. Műszaki Vezető, Világítás: Éltető András. Fény: Rigó Zoltán. Hang: Szilágyi Zsigmond Farkas. Videó: Fancsikai Péter. Kellék: Fekete Tamás.

Koproducerek: Bécsi Ünnepi Hetek, Ausztria; Theater Oberhausen, Németország; La Rose des Vents, Lille, Franciaország; Trafó Kortárs Művészetek Háza, Budapest; HAU Hebbel am Ufer, Berlin, Németország; HELLERAU – European Center for the Arts, Drezda, Németország; Wiesbaden Biennale, Németország, Maillon, Théâtre de Strasbourg / Scène européenne, Franciaország.