A mostani koncert összegzésnek, keresztmetszetnek is tekinthető, de muzeálisnak semmiképp nem érezni. A dalok – előadójukkal együtt – a mélyen megélhető kortalanság nyugtató érzetét keltik.

Könnyed léptű, törékeny asszony a színen. Kora ránézésre húsz és hetvenvalahány közé tehető, mosolya széles, őszinte, lefegyverző. Villanyoltáskor majd így köszön el a közönségtől: „Békét a Földnek”. Hitelesen hangzik egy olyan embertől, akiből igazi belső béke sugárzik. Nincsenek pózai – vagy ha igen, azokat rendkívül ügyes természetességgel álcázza póztalanságnak. Zeneszerzőként, énekesként folytonosan megtöri a szabályokat, végül még azzal is, hogy világhírű hangvariátor létére második, utolsó ráadásként teljesen szabályos török ringatót ad majd elő teljesen szabályosan.

Cameron Wittig courtesy Walker Arts Center

Meredith Monk több mint fél évszázada áll a színpadon, vagyis a szerencsésebbeknek bőven lehetett alkalmuk találkozni vele, de Magyarországon sem most jár először – igaz, legutóbb tizenegy éve fordult meg a Trafóban. A hosszú évek során zenélt-énekelt-táncolt már egyedül és saját együttesével, komponált operát, kipróbálta és továbbfejlesztette különleges hangképző- és előadói stílusát sokféle műfajban – mindig saját útját járva, művei félreismerhetetlen egyéniségét mindvégig megtartva. A mostani koncert összegzésnek, keresztmetszetnek is tekinthető, de muzeálisnak semmiképp nem érezni. A dalok – előadójukkal együtt – a mélyen megélhető kortalanság nyugtató érzetét keltik. A darabok rövid felvezetése barátságos, arányosan közvetlen és informatív.

Ujjongó himnusz-szerűséggel indul az este, de egy idő után a dal felülírja önmaga szabályait, ismétlősen-dadogósan játszadozóvá válik, aztán visszasimul; közben megjelennek a jellegzetes kézmozdulatok is – nem énekes, nem is táncos gesztusnyelv ez: a hang-színteret kitöltő monki testkíséret –, végül fönn marad a hang, fönn a kéz is. 

Az első a capella darabokat Új-Mexikó ihlette: egy fiatalkori út – a hang útja. A távoli táj fölött szállnak a hajlított, szélesen szárnyaló zenei frázisok, aztán mintha kisiklana a hanghullám-vasút, mintha a duda tömlője leeresztene, mintha kimenne az énekesből a szusz, lejárna a lemez. Meredith Monk jellegzetes „fogása” ez: szokatlan vokális töréseket-történéseket iktat be időről időre: „oda nem illő”, más tónusú hangokat, szekvenciákat.

Zajos sikert arat két rovardal. Úgy szól az ének, mintha az előadó ujjaival dobolna megannyi húron – nem hullámzik, hanem buckák-szaggatta döcögő vonalban döngicsél a hang. És persze nagy ziccer a lassan, kanyargós úton „landoló” rovar mulatságos, föl-fölizzó zümmögése-cimmegése – nem hagyja ki.

Egy széles mozdulatokkal kísért „madaras” szám után következik az első altató. Sok követi majd még – ahogyan szellemekben-kísértetekben sem szűkölködik a program. Az altatók erős fővonalaként (a névhez és a műfajhoz híven) mindvégig ott a megnyugtató-csendesítő, lassú ringás, amit nem széttör, csak megszakít, elterel kissé a szétszaladó harmónia, a szabálytalan ritmusképlet; a szellemek ugyanakkor játékosan-kiismerhetetlenül uralják a teret, akkor is meglepnek, amikor számítunk a meglepetésre.

Az első rész derekán két könnyed bravúrdarab: szólóénekesre komponált duettek. A Click Song (kb. csettegő) no1 nagy ívű, folyamatos, tisztán zengő dúdolás, miközben az előadó ritmikusan csetteg-cicceg; csücsöri, kerek, vagy széles, máskor tátott ajakformálással, nyelvvel-szájpadlással képez második hangot: igazi vokális skizofrénia. A Click Song no2 technikája más – ott eleve szaggatott elemekből épül fel a majdani folyamatosabb dallamfutam. Le-föl szaladgál a hang, olykor lejár a gép, elfárad a gramofon rugója, leugrik a tű, vagy kiszalad a masinából a gőz, a daldarab verembe hull.

Egy dorombról szóló kis opusban ritmikusan peng-bong a csöpp száj-hárfa, amíg egyszer csak az előadó nagy erővel beleénekel a kis hangszerbe – áténekel rajta –, és ettől magasan szárnyaló hangja zendülő felhangot kap.

A műsor letisztult, takarékos gesztusokból bőkezűen felépített. Egyes darabok eleve játékosabbak – fölszalad a hang a hegyre, kinyúlik oldalt a szurdok fölötti semmibe, láthatatlan lényeket hív elő, a kíváncsi kis lények ide-oda szaladgálnak, majd fenéken lecsúsznak a völgybe visongva. Máskor mélyebb tónusú, balladisztikus téma szólal meg, ami fölé denevér-rikoltásokból épül hangkupola. Néha-néha a monkiáda, a különféle hangok párbeszéde mintha kissé túl konkrét elemekből épülne, túl realisztikus (szinte színpadiasan realista/naturalista) dialógussá változna – afféle formai didaxis érződne –, de ez az érzés hamar elmúlik.

A szünet után változik a műsor: Meredith Monk a zongorához ül, a dalok jellege, tónusa is más lesz. Nem valamiféle „korszakváltásról” van szó – hisz mindkét rész több évtizedről ad áttekintést – inkább arról, hogy a zenei kíséret – ha kevés hangból építkezik is, ha repetitív is – mintha a kiegyensúlyozottabb harmóniák felé vinne, mintha az ének alá matracot terítene. A meglepő „hangfordulatok”, a szándékos el- és kisiklások továbbra sem maradnak el, most mégis több a megbicsaklás és törés nélkül végigvitt futam, több a „tiszta” érzelem. Olykor már sok is: pillanatokra (de csak pillanatokra!) szinte egy romantikus musical hősnőjét hozza elő a képzelet. Másrészt komótosabbak – ha úgy tetszik – fajsúlyosabbak is a második rész darabjai: ugyanannyi időbe nagyjából fele annyi szám fér bele, mint a szünet előtt. Ebben a részben nem ritka a szöveges dal, noha a „jellemző” Meredith Monk-darabok általában minden létező nyelven értelmezhetetlen, ugyanakkor nagyon plasztikus, kifejező „szöveggel” szólalnak meg.

Ballada-szerű darab – valójában újabb ringató – indítja a „felvonást”, utána ellenpontként virgonc, táncikálós zongorafutamokal kísért gyerkőcködés jön: vihogva pattogó dalolósdi. A harmadik megint másfelé kanyarodik: összetett, kompakt kis dalmű (hang-játék), amely egy jövőbe látó, vizionárius (bolond) lányról szól.

Ezután egy másik lány útra kel, útitársakat castingol. Egészen sima dal-szerű dal – hívogat-riogat, hujjogat, kérdez –, mintha még refrénje is volna (de persze nincs…).

Bús-elégikus ballada következik – az „utolsó dal” (Last Song) –, majd egy olyan mese (The Tale), amely nem más, mint egyezkedés, alkudozás a halállal. A szokatlanul hosszú szövegből – előre jelzett meglepetés gyanánt –jó néhány sort magyarul énekel a szerző.

A koncertet „hivatalosan” záró darab lefelé tartó, szolidan ereszkedő nemes befejezés – volna, ha hagynánk ilyen könnyen elköszönni a csodás letisztultságában hatalmas erőt hordozó énekes-szerzőt, aki mintha a fél földteke globális népzenéjévé párolta volna mindazt a hatást, amelyből saját világát kialakította. De nem hagyjuk, így aztán ráadást, majd újabb ráadást kapunk.

Az első mi más is lehetne, mint egy szöveg és dallam nélküli légdal (breath-song): szaggatott, hehegős-fújkálós, belégzős ritmuspöfögő. Játékos, hatásos, emblematikus.

Az utolsó ráadás két rövid sornyi magyar népdal után egy híven, monkosítás nélkül előadott altatódal az elgyötört Törökországból. Tovább nincs hová fokozni. A fény lemegy, a főszereplő elköszön, elsétáltában pátosz nélküli természetességgel békét kíván a Földnek. Úgy legyen!

Hol? Trafó
Mi? Music for Unaccompanied Voice, Music for Voice and Piano
Ki? Meredith Monk