… Az alkotó és a kritikus (és a néző) bizony mást lát a színpadon, sokszor a próbán a legtöbbet vitatott kérdéseken a recenzensek úgy siklanak át, mintha ott sem lennének.

A Színház felkérése tulajdonképpen a kritika kritikájáról szól: a színházzal foglalkozó internetes felületek (blogok) számbavétele, szemlézése, jellemzése és véleményezése lenne e sorozat feladata. Jellemző, hogy amint megszületett a felkérés, számtalan kérdés merült fel bennem (és a szerkesztőségben), aminek a révén gondolatgazdag vita alakult ki egy mailfolyamban arról, egyáltalán mi tartozik ide. Blogok, naplók? Milyen kritikák? Egyáltalán: mi tekinthető kritikának? Milyen ismérvei vannak egy nonprofit, személyes blognak, mi különbözteti meg a szakmai kritikának szánt írásművektől? Mit jelent, ha valami „profi” egy olyan világban, ahol a „profi” (vagyis: intézményesített) írások szerzői is csupán jelképes honoráriumot kapnak a munkájukért? Milyen szempontrendszer alapján lehet besorolni a műfajuknál, jellegüknél, hozzáállásuknál, céljuknál fogva is kategorikusan más felületeket? „Én annyiban mégis külön dolognak látom, hogy a blog esetében más típusú szöveggondozásról beszélünk a szerző tehetségétől függetlenül: nincs szerkesztőségi ötletelés és nincs külső szem, a cikk írója szerkeszti önmagát. ” – fogalmazott Herczog Noémi a blogok és lapok elválaszthatósága kapcsán. „Talán pont az a tétje egy ilyen írásnak, hogy lehet-e, s ha igen, hogyan (vagy egyáltalán érdemes-e) elválasztani a szakmai és a nem szakmai véleményt” – írta egyik levelében Rádai Andrea.

Nagyon izgalmas aspektusa egy ilyen válogatásnak, hogy milyen szemléletet képvisel egy fórum, egyáltalán: lehet-e egységes szemléletről beszélni. Amikor a 7óra7-et hat évvel ezelőtt elkezdtük, fontos volt, hogy a lapnak jól meghatározható, egységes szemlélete legyen, csakúgy, mint egy blognak, amelyet egy ember ír, vagyis megfogható szemszöge, világa van, még ha a szerzők fogalmazásmódja el is tér egymástól. Azonban a blog és a lap kettőssége talán pont itt érhető tetten: míg egy blogon adott a szerző saját szemlélete, egy lapnál a különböző szerzők különböző világlátást képviselnek, a minősítésük is más. Nemrég olvastam Csáki Judittól egy Facebook-bejegyzést a Revizoronline oldalán, amelyben úgy ajánlja egyik cikküket, hogy „egyetértek vele, bár ez nálunk nem feltétel.” Ezek szerint a lapban nem az ízlés, hanem az írás, az argumentálás minősége meghatározó, vagyis amennyiben a Revizor kritikájával magának a szerkesztőségnek nem kell egyetérteni, annyiban az írások fő célja – és ez talán fontos válasz egy sokszor föltett kérdésre – nem is annyira a minősítés, hanem tájékoztatás (és, horribile dictu, a szórakoztatás), vagyis nem a cikk tartalma, hanem az írásmű milyensége a meghatározó, ebből következően a kritika elsődleges célközönsége nem a színházi alkotó, de nem is a néző, hanem: az olvasó.

Néhány éves színházi alkotói tapasztalatom hasonló. A kritika nem tud tanácsot adni a színházi alkotóknak, benyomást viszont igen, talán alaposabbat, mint egy „nem hivatásos nézői” visszajelzés, de semmiképpen sem mélyebbet. Az alkotó és a kritikus (és a néző) bizony mást lát a színpadon, sokszor a próbán a legtöbbet vitatott kérdéseken a recenzensek úgy siklanak át, mintha ott sem lennének. Másrészt a kritikának önmagában semmi hatása sincs, legfeljebb a kritikák összességének. A kritikusok pedig ugyanúgy nem értenek egymással egyet, mint a színházi alkotók, talán épp ezért van súlya a színikritikusok díjának, ami a sok egymással egyet nem értő, „hivatásos” (értsd: nézőként tapasztalt) ítész véleményeinek összességét jelzi. Elvileg, teszem hozzá, mert bizony a kritikusok érdeklődése és aktivitása sem pörög a maximumon, amit persze könnyedén visszavezethetünk a motiváltság és elkötelezettség pénzügyi vonzatához, vagyis az életminőséget meghatározó bevétel kérdéséhez. Így talán érthető, hogy egy-egy mezei néző, színházrajongó „laikus” aktívabb színházlátogató, mint jó néhány kritikus. Ebből következik az is, hogy számos kiemelkedő teljesítményre a „szakma” akár évekkel később csodálkozik rá, mert hiába tesz le valaki valamit az asztalra az egyetemen, a független szcénában, az ifjúsági- és gyerekelőadások terén, vagy akár vidéken, az sokszor egész egyszerűen nem jut el az ún. véleményvezérekhez.

Visszatérve a megítélés problémáihoz, számos színházi alkotó szokott hangot adni a felháborodásának, amikor a néző vagy a kritikus web 2.0-es eszközöket használva előadást, alkotót, színészt, színházat pontoz, lájkol. Hiszen ez egy bonyolult és összetett munka! Számukra valószínűleg nem érvényes szempont, hogy az internet egy szórakoztató médium, amelynek éppenséggel ezek az eszközei, és az emberek egy része szívesen használja a visszajelzésnek ezt a módját. Nyilván nem befolyásolja az alkotó munkát, ám valami visszacsatolási lehetőséget jelent a közönségnek. Talán azért, mert a közönség – legalábbis egy része – vágyik arra, hogy legyen valami megjelenési módja az ő véleményének. Talán azért, mert van, aki használni szeretné a színház adta élményt, és arra is van igénye, hogy átgondolja, egy előadás miért fontos a számára. Lehet, hogy nem lesz fontos, és az sem biztos, hogy ez baj, és még kevésbé biztos, hogy baj, ha ennek – vagy akár ellenkező véleményének – akár jelzésértékű, akár tartalmi hangot ad.

A következő sorozatban e tekintetben próbálom vizsgálni ezeket a fórumokat: jelzésértékű, avagy tartalmi hangot adnak-e, megfigyelhető-e markáns, akár minőségi, akár esztétikai álláspont az egyes kritikák/recenziók összefüggésében, és milyen lehetőséget ad a közönségnek a visszacsatolásra.

REVIZOR

A Csáki Judit, Jászay Tamás, László Ferenc és Puskás Panni szerkesztette kritikai oldal semmiképpen nem nevezhető blognak, ez a kritikai folyóirat ma, jó értelemben és kevésbé jó értelemben is: a Revizor hasonlóan lapozgatható, mint egy jóízlésű, (megint csak jó értelemben) konzervatív újság. Kiválasztja a cikket vagy a rovatot az ember a címlapon, odalapoz, majd visszamegy, újra választ és így tovább. Csupán technikai kérdés, hogy a Revizor digitális és nem nyomtatott újság, két dolog kivételével: a frissesség és a kereső funkció. Címszavak is vannak, és a cikkek végén ezek kattinthatók is (éljen az intertext!), ám az egyes cikkek alatt nem található meg minden érintett neve, a színlapok, stáblisták csupán a Port.hu-ra való hivatkozásként érhetők el, ami ugyan értelmet ad annak, hogy a Revizor a Port Network tagja, ám kevéssé használja ki a kereszthivatkozások adta lehetőségeket. Kár érte, én nagyon szeretném, ha a rendszerben kattról kattra lehetne újabb és újabb cikkekre lelni, és nem csak a címlapi, netán a rovatcímlapi ajánlatra (esetleg célzott keresésemre) hagyatkozni. Ugyanez a digitális visszafogottság jelenik meg a layoutban: jobbára 400 pixel széles, a cikk tárgyáról készült képek adják az illusztrációt, beágyazott videók, coubok, hangok jellemzően nincsenek. A Revizor dizájnja és a mögötte lévő szoftver, apróbb változtatásokkal, gyanítom, a kezdetek óta szolgálják a lapot, de nem hinném, hogy a frissítés hiányának elvi okai lennének, sokkal inkább anyagiak – efféle befektetés akkor lehetséges egy netes folyóiratnál, ha biztosítva látszik a hosszú távú működés. Félreértés ne legyen: már az is nagy szó, hogy egy ilyen portálnak saját arculata, képe, beazonosítható világa van, ráadásul a Revizor, összehasonlítva más, hasonló profilú, de tematikus portálokkal, kifejezetten modernnek tűnik. Igaz, a Színház.net vagy a Criticai Lapok weboldala nem önálló entitás, hanem a printlap online melléklete. Más a helyzet a többnyire sablonokra épülő blogoldalakkal, amelyeknél a beágyazás legváltozatosabb lehetőségei kihasználhatók, a kereszthivatkozásos rendszer pedig a rendszer felkínálta default lehetőség.

A kritikus

De a lényegről szólva: a Revizor nevű kritikai portálon az ember elsősorban kritikákat – és, talán ritkábban, mint kellene (megint csak a forráshiányra tudok gondolni) elemzéseket, riportokat és interjúkat – olvashat. Sok szerzőtől, sokfélét. Én éppen most olvastam egyet, aminek a tartalmával végtelenül nem értek egyet, de tény, hogy meg van írva. A Revizoron nincs egységes tartalmi szemlélet (noha a lap Facebook-felületének kommunikációjában a szerkesztők deklarált alapállása az egymásba vetett bizalom), de egységes a szerzőktől elvárt írásminőség. Ez nem jelent hibátlanságot (előfordul tévedés vagy olyan slendriánság is, mint például a színész és a szerep fogalmazás szintű azonosítása), csupán azt, hogy a felületen a szerzőktől elvárt az alapos argumentáció; a célközönség pedig – ez egyre ritkább jelenség – a közvélemény. A Revizor nem az alkotóknak akar üzenni, hanem szubjektív véleményt mond, amivel a célja az olvasó orientálása, és ezt nem is tagadja (hiszen miért is tenné). Ezért olvashatóak akár sarkos vélemények is. A Revizor még saját, megfogalmazott tapasztalatai ellenére is olyan, mintha egy normális világban élne: a vitathatóság alapélményét adja meg. Bár érezhetően kevesebb cikk jelenik meg a felületen, mint korábban, az bizonyos, hogy aki követi, képbe kerül a kulturális élet valóban fontos eseményeiben, és e tekintetben a sok kritikának nem feltétlenül a kritikai, hanem a híradás jellege miatt van jelentősége. Amikor a nyolcvanmilliárd forintból fenntartott közmédiában önálló csatornát kap a sport és a hír, ám napi kulturális hírblokkra ebből nem telik (ami pedig „kultúraként” megjelenik a közmédiában, abban a közegben jobb, ha nem jelenik meg a valódi kultúra), nagyon fontos, hogy legyenek olyan csatornák, amelyek a hivatalos kultúrpolitikában – természetesen nem hivatalosan – tűrt vagy akár tiltott minősítést kapott eseményekről: kiállításokról, könyvekről, filmekről, performanszokról, koncertekről, színházi előadásokról tudósítsanak. A Revizor láthatóan érti ezt a felelősséget, ám ebből következik az a deficit is, amivel a kultúrpolitikailag támogatott kultúrát kezeli: ezek többségét nem tartja olyan szintűnek, hogy beemelje kritikái tárgya sorába. Ez egyfelől érthető, vállalható (és újfent vitatható) szerkesztői döntés, másrészt így sok minden, ami ma jellemzi hazánk kulturális világát, kimarad a kritizálásból. Így természetesen kivédhető az a vád is, hogy a kritika ideológiai-politikai alapon születik (ezt paradox módon legtöbbször ideológiai-politikai alapon működő intézmények hangsúlyozzák), ugyanakkor a Revizor színvonalához és értelmezési mintáihoz hozzászokott rendszeres olvasó képet sem kap e szűrőn keresztül ezen eseményekről. Kérdés persze, hogy a sematikus politikai alapon létrejött műalkotások kritikájában mi új lenne mondható, mennyire érné meg a részletes argumentáció.

ART7

Az önmagát művészeti portálként definiáló, Kovács Dezső szerkesztésében megjelenő ART7-re kattintani a Revizor után furcsa érzés: mintha annak egyfajta klónját látnánk magunk előtt, még a témaválasztás is hasonló. De a koncepció korántsem olyan egyértelmű és világos. Az oldal böngészése során kiderül: itt nem kritikai portálról van szó, hanem kritikairól is, hiszen számos más műfaj, beszámoló és portré is előfordul a cikkek között. A címoldal ugyan jobban közelít a korszerűség elvárásaihoz, de egyáltalán nem segít az eligazításban, tulajdonképpen azt várja az olvasótól a portál, hogy a fotók és címek, valamint a műfaji tematikát (színház, mozi, kiállítás, zene) jelző rovatcímek alapján válasszon az írások között, ami egyrészt persze nyilvánvaló koncepció, de hogy csupán a sorrend adjon valamiféle kiemelést a struktúrában, nem túl olvasóbarát megoldás. A portál vizuális megjelenése valamiféle átírt blogsablonra emlékeztet, de sajnos nem sikerült túl egyénire, a mögötte lévő motor ugyancsak egy egyszerű blog működési elve alapján dolgozik.

Az ART7-en olvasható a portál öndefiníciója: azzal a céllal jött létre, „hogy beszámoljunk a magyar kultúra jelenkori, rendszerváltás utáni állapotáról, s alkotásait, eseményeit az internetközösség elé tárjuk”. A célmeghatározás dicséretes, de az kevésbé, hogy ennél általánosabb talán nem is lehetne (legfeljebb ha azt írná a szerkesztő, hogy „célunk, hogy kulturális tematikájú írásokat közöljünk”). Egyrészt: a rendszerváltás utáni kultúra elég tág merítést jelent, lassanként történelmi távlatot, azonban az ART7 a mai kultúra eseményeiről szól, az elmúlt huszonöt év nem jelenik meg, pedig milyen érdekes lenne ennek kontextusában szervezni a szövegeket! Másrészt az internetközösség furcsán tág (semmitmondó) célközönség-definíció, és a portál klasszikus, távolságtartó hangkarakterén sem tükröződik, hogy az igen oldschool meghatározásnak tűnő „internetközösségnek” nyilván részét képező, ám a kultúra iránt nem érdeklődő közönségréteget is bevonja az olvasásba. Ennek megfelelően az ART7 nemigen használja ki a digitális megjelenés adta lehetőségeket, azon kívül, hogy szerencsésen nagy méretű illusztrációkat használ, ám a formai-technikai intertextualitás – az oldalsó, a felhasznált sablonból nyilván következő menüsáv kivételével – nem igazán érhető tetten a lap működésében, tartalmi értelemben pedig olyan kiadványról van szó, amelynek nem igazán számít, hogy éppen kinyomtatják vagy az interneten jelenik meg.

Régi és új bemutatók, jelenidejű és konkrét alkalom híján bármikor megjelentethető interjúk, egy-egy alkalommal hírek szerepelnek a színház rovatban. A merítés a „fontosabb előadások” kiválasztását jelenti (tehát főként azokról olvashatunk az ART7-en, amiről másutt is), a szövegek színvonala hullámzó, vannak kifejezetten alapos argumentációjú, sőt elemző írások és napi gyorsaságú villámkritikák is. A szerzők láthatóan törekednek arra, hogy ne verdiktet fogalmazzanak meg a produkcióról, hanem körültekintőek legyenek, mintha a fentebb idézett öndefiníciót komolyan venné a szerkesztőség, és a kritikai írásokban sem a kritikai hangvétel, hanem a beszámoló jelleg dominálna. Például az idei POSZT válogatása mellé akár értelmezés, akár kommentár járhatna, ám az ART7 elégségesnek tartja a lista közlését, arról semmiféle álláspontja nincs. A DESZKA Fesztivál megnyitásáról szóló cikkben is mindössze egy MTI-hír közlése olvasható, miközben a gyanútlan olvasó (én) arra számít a cím alapján, hogy valamit olvashat arról, mi történik Debrecenben. Akár az előadásokról, akár az OFF-programokról. Egy efféle művészeti portál érdeklődő olvasójaként önmagában nem lehet hír, hogy van DESZKA Fesztivál.

Szóval nem világos, mi a cél. Megint csak nem arra célzok, hogy esztétikai, ízlés- vagy értékpreferenciát kellene deklarálnia a lapnak, hanem arra, hogy legyen egyértelmű, mi a profil, és mi ahhoz képest – esetleg – a plusz. Visszacsatolási lehetőség nincs, csupán a facebookos like-gombokat használhatom, ha tetszik valamelyik poszt. A „nettársadalom” e formában egy-egy jobban (vagy rosszabbul) sikerült cikkel szembesül, de emellett az ART7 nem válik beazonosítható branddé. Márpedig egy internetes portálnak a hosszú távú fennmaradása érdekében elemi érdeke, hogy saját nyelve, saját hangütése legyen.

Van jó néhány olyan blog, amely ezt a feltételt teljesíti. Ezekről a következő részben lesz szó.