Kovács D. Dániel rendezésében a schilleri, merészen megvágott és újrafordított (Hevesi Judit, Cziglényi Boglárka munkája) szöveg nem zárt történetként jelenik meg a színpadon: inkább a lázadás (dráma)irodalmi narratívái és ikonjai által átjárt anyag, amely szabad utat enged a műfaji idézetességnek.

A Pesti Színházban december közepén bemutatott Haramiák esetében nehéz megkerülni, hogy az előadást ne olvassuk egyfajta alkotói és generációs statementként; a kritikai recepció is rendre felhívja a figyelmet annak a döntéssorozatnak az együttállására, amelyben a darabválasztás, a fiatal alkotói csapat jelenléte, a Vígszínház megváltozott műsorpolitikájának gesztusai összeérnek. Jelentése van annak, hogy Schiller első, igen fiatalon írt és nagy sikerrel bemutatott drámáját az elnyomó társadalmi keretekkel szemben lázadó fiatalokról egy olyan generáció tagjai viszik színre, akik a szereplőkhöz hasonló életkorban, döntési helyzetben vannak; jelentése van a merész újrafordításnak, amely a történetet a jelen társadalom közegébe és nyelvébe írja át, a mediális idézetességet csuklóból működtető rendezés pedig láthatóan jobban fekszik annak a nézői rétegnek, amely maga is könnyedén érti és élvezi ezt. Végül az sem elhanyagolandó, hogy a Vígszínház fiatalokkal – sok volt szputnyikos vagy más független társulatban dolgozó színházcsinálóval – frissült társulata jut itt térhez és lehetőséghez: ez az elgondolás a szűkebb nézői réteget megszólító, erős társadalomkritikai potenciállal bíró színházi kísérletezés és a szélesebb közönségigények egymáshoz közelítéséből mintha egy „coolabb”, fiatalosabb, ugyanakkor elsősorban a klasszikus drámairodalmi repertoáron alapuló minőségi népszínház eszméjét célozná. Ami nem csupán jól működtetett arányt jelent a művészi és szórakoztató kategóriáit, elvárásait illetően – ennek érvényesítésére vannak kiváló példák a Víg műsorkínálatában –, de infrastrukturális kérdésként is megközelíthető, azaz hogy a rendelkezésre álló eszközöket, az elérhető nagyobb közönség sávját miként használja egy eddig más helyzetben dolgozó alkotó(i csapat).

Túry Gergely felvétele

Kovács D. Dániel rendezésében a schilleri, merészen megvágott és újrafordított (Hevesi Judit, Cziglényi Boglárka munkája) szöveg nem zárt történetként jelenik meg a színpadon: inkább a lázadás (dráma)irodalmi narratívái és ikonjai által átjárt anyag, amely szabad utat enged a műfaji idézetességnek. Király Dániel Karl Moore-jában, ebben a XVIII. századi egyetemista kinézetű srácban Hamlet, Robin Hood, Koohlhaas Mihály alakja tükröződik (utóbbi kettőt név szerint is említik); Orosz Ákos alakításában Franz a hatalomra törő, morális korlátokat nem ismerő (és ami Schillernél különös jelentőséggel bír: hátrányos kinézetű) machinátor olyan ismerős figuráit is kínálja, mint III. Richárd vagy Edmund; Bach Kata kötött pulcsis-estélyis Amáliájának hiperérzékeny, éles reakcióiban Ophelia sorsa vetül előre. A szerepáthallások sorát folytatni lehetne az örökségből való kitagadás, a szerelmi tragédia, a meggyilkolt apa szellemként való kísértésének mozzanataival is, és ezt az egészet lépten-nyomon áthatják a kortárs netes kultúra nyomai, a filmes, popzenei, képregényes vagy közéleti hivatkozások. Az aktualizálás, amivel a Haramiákban találkozunk, nem azon munkál, hogy mindenestől a mai világ közegének feleltesse meg a drámát, azon sem, hogy eltörölje a klasszikus, kissé ódon ízt, amit a cím is sugall: a kettő közti feszültség játékaira épít az előadás minden elemében, a szlenget költészettel ötvöző szövegtől a díszleten, zenén keresztül a Pető Kata által tervezett, kosztümösséget és mai divatot finom aránnyal keverő jelmezekig. Ennek a referencialitásnak sajátossága, hogy kitakarja az utalás gesztusait: az idézet szélei nincsenek mindig elsimítva. Akár egy dinamikus kollázsban, sokféle effekt megfér egymás mellett: szellemes vagy közhelyesebb gegek, sziporkák, szóviccek, kiszólások, pontosan koreografált akciófilmes jelenetek. A rendezés pedig minduntalan gondoskodik arról, hogy meggátoljon minket a történetben való elmerülés élményében. Dolby Surround hanghatás röptet moziba, a két főszereplő időnként nézőtéri fényt kér a világosítótól, Franz önigazoló, filozofikus eszmefuttatása átcsúszik a közönséget direkt módon megszólító, ironikus stand-up comedy regiszterébe, cselekvés és annak jelei szétválnak egymástól: öngyilkossága pillanatában Orosz Ákos már nem is mímeli a csuklóvágást a kezében tartott késsel, csak felszakítja az ingujja alá rejtett művéres tasakot, majd bemászik a koporsóba.

Ennek a formára és hatásra építő gondolkodásnak gyönyörűen szép megnyilvánulásai vannak. Kivételesen érzékeny, ahogy Kovács D. a filmes nyelvet az állapotsűrítésre használja (ez nem idegen a rendező korábbi előadásaitól, a Reflexben is megjelenik): az egyre több erőszakkal járó haramia-lét örvényébe süllyedő és ebből kétségbeesetten, szinte ösztönösen ki- és hazautat kereső Karl vagy a maga körül mindent felemésztő Franz víziói teret-időt hajlítva érnek össze a valósággal. Másutt a formai következetesség ellentmondásos eredményhez vezet: a sokadjára látott, szikrákat pattintó akciójelenetekből a látvány profi komponáltsága ellenére is kivész az újdonság, feszültség, és megesik, hogy a verbális vagy vizuális poénok ereje kimerül a felismerés pillanatnyi aha-érzésében. Mégis, az út, amin járva a Haramiák megalkotja a lázadás romantikus eszményének kortárs kommentárját, ebben a szikáran szabott, sok halállal szegélyezett történetben és a Horváth Jenny által tervezett díszlet változásában jól követhető. Miközben a történet lepörög előttünk, az egyszerű, beton hatású oszlop díszlet lassan átrendeződik, és felfedi a háttér tükörfóliáját. Ami kezdetben talányos, festményszerű foltnak tűnt az atyai rezidencia falán, akár egy nyíló blende, végül a teljes látványt (a nézőteret is) befogja: a nagyra nyílt tükörkép előtt mossa némává a dübörgő zene Karl gyilkosság utáni monológját, mialatt a haramiatársak elszivárognak a színpadról; mintha a megtisztulással, a morális megigazulás lehetőségével szembeni szkepszis helyzetét közösen hoznák létre az előadás szereplői és nézői. Mintha a záróképben az opció kérdése fel sem merülne.

Hol? Pesti Színház
Mi? Friedrich Schiller: Haramiák
Kik?  Seress Zoltán, Király Dániel, Orosz Ákos, Bach Kata, Papp Zoltán, Rajhona Ádám, Hajduk Károly, Járó Zsuzsa, Kárpáti Pál, Szabó Zoltán, Zoltán Áron, Medveczky Balázs e. h., Erdei Gergő, Ember Márk e. h., Csapó Attila. Díszlet: Horváth Jenny. Jelmez: Pető Kata. Zene, hang: Bartha Márk. Dramaturg: Bíró Bence. Rendező: Kovács D. Dániel.