…nem nagy ívű történetben rejlő, ugrásra kész drámákat mutatnak fel, hanem a mindennapokban lévő történésekre fókuszálnak.

Elhallgatott hétköznapok. Mészáros Csaba fótói.

Sokak szerint a dráma ott kezdődik, ahol legalább két ember van a színpadon (akár az életben). Ha a drámát két erő egymásnak feszüléseként gondoljuk el, amely jelentést hordozó cselekvéssé válik, akkor igazuk is van. Ha azonban a dráma fogalmába beleértjük az önmagunkkal és a világgal vívott belső küzdelmeket is, ehhez már nem kell két ember. Mielőtt még valamiféle definíciós spirálba csúsznánk: kiváló kortárs táncelőadások születnek anélkül, hogy akár az előbbi, akár az utóbbi értelemben drámák lennének. Az előadott táncdarab, az előadók és a nézők közötti feszültségből keletkező történések nélkül azonban nem lehetséges jó kortárs táncelőadás – nevezzük ezt a történést drámának vagy bármi másnak.

Szombati Anett és Tóth Laura Elhallgatott hétköznapok című darabja, csakúgy mint Dányi Viktória és Nelson Reguera Perez duója Keep in Touching címmel nem nagy ívű történetben rejlő, ugrásra kész drámákat mutatnak fel, hanem a mindennapokban lévő történésekre fókuszálnak. Az utóbbiak létrehozzák, az előbbiek inkább elvétik azt a bizonyos feszültséget, ami egy izgalmas színpadi helyzet szükséges feltétele.

Igaz, Szombati Anett és Tóth Laura esetében a színpadi helyzet már önmagában is sajátos: a Trafó és a Műhely Alapítvány Antré elnevezésű sorozatának második részeként láthatjuk a duót, amely sorozat megfogalmazott célja szerint „új kezdeményezéseknek, friss szemléletű fiatal alkotóknak kíván bemutatkozási lehetőséget teremteni”. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy az Elhallgatott hétköznapok egy laptopon látható bemutatkozó-játékból indul, majd próbatermi hangulaton keresztül jut el egy (nagyon finom) pogácsával és üdítővel oldottabbá tett, közös beszélgetés ötletéig, nyilvánvaló, hogy nem egy klasszikus balett sztenderdet látunk. Amiről ezek után nem is a lábfej feszessége vagy a megformálás artisztikuma alapján kell beszélnünk. Miközben dehogynem.

A Budapest Kortárstánc Főiskolán két éve végzett alkotók ugyanennek a szólónak egy korábbi változatával elnyerték a 2015-ös SzólóDuó Táncfesztivál közönségdíját. A mostani változat – már csak a Trafó Stúdiójából adódó helyzet és a hozzá jól illeszkedő próbatermi hangvétel miatt – a színpadiasság maradványait is leépíti. Sőt, mintha minden erejével azon lenne, hogy bármiféle feszes spicctől és klasszikus artisztikumtól mentesen hozzon létre valami értékeset. A két fiatal szemmel láthatóan kerüli a kortárs táncelőadások megszokott mozdulatsorait. Keresi a szokatlant, a mást, a sajátot, mozdulatokban és témában egyaránt. Ez minden esetben izgalmas kihívás, ám önmagában nem érték. Van, hogy különleges előadásokat eredményez, de olyan is van, amikor hervasztó eredménnyel jár.

Az előadás hétköznapi figurákat, gesztusokat és helyzeteket céloz meg, „Megjelenítjük, hogy milyenek szeretnénk és azt is, hogy milyenek nem szeretnénk lenni” – írják az alkotók. Noha mindeközben szellemesen játszanak el a különféle zenei műfajok kihívásával, az egész darab értelme marad tisztázatlan. A hétköznapian prózai gesztusok és a táncmozgások között nem mindig világos a kapcsolat: gyakran nem érthető, hogy miért táncolnak, amikor éppen táncolnak, és máskor miért nem. Vagy fordítva. Emberi gesztusokat és figurákat látunk, de azt az energiát már nem kapjuk meg, ami ahhoz kellene, hogy nézőként kezdjünk is velük valamit. Vagy az alkotói gondolat vagy az előadói személyiség pillanatnyi ereje hiányzik az előadásból. És hogy mindez nem a próbatermi helyzettel és a „klasszikus” esztétikával való szakítással függ össze, abból is látható, hogy miközben az Antré-sorozat első előadása, a DART társulat Descend című munkája hasonló táncnyelven szólalt meg, feszültséggel teli történések sorával kínálta meg nézőit. Igaz, hogy az Elhallgatott hétköznapok alkotói a Descendnél sokkal messzebb merészkedtek: önmagukon túl valami mást is meg akartak mutatni. Ez azonban most nem sikerült nekik.

Dányi és Perez ezzel szemben valami nagyon egyszerűből indulnak ki, és legalábbis, ami a gondolatot illeti, ezt az elemi eredetet később sem bonyolítják túl. Amikor két alkotó azt mondja, írja, posztolja, hogy az egész estés táncelőadásának témája a kézfogás, arra még akkor is hátrahőkölünk, ha jól tudjuk, hogy kortárs táncban az egész este általában 40-50 percet jelent. Talán még az is megfordul a fejünkben, hogy az előadók ne adj isten folyamatos kézfogásban csinálják végig nekünk az előadást. Tadam! Egy pillanatra nem engedi el egymás kezét a két szereplő – világszám! És ami a legfurcsább, hogy ezután az előadásban majdnem tényleg ez történik, ám színházcirkuszi produkció helyett mégis színházat és táncot kapunk. Igaz, olyat, ami eljátszik azzal, hogy több ponton is mutatványként mutatja fel önmagát.

Keep in Touching. Dusa Gábor fotói

Az egyszerűségnek mindig megvan az a könnyebbsége, hogy képes megőrizni a többértelműséget, és ez a nézői alkotókedv számára kiváló lehetőségeket kínál. A Keep in Touching például működik többek között egyszeri találkozásként, kapcsolatként vagy próbafolyamatként, csakúgy, mint egy kéz a kézben, közösen leélt élet mozgásos lenyomataként. A primer egyszerűségnek azonban hátulütője is van, egyszerűen szólva általában unalmas: hamar megértjük, hamar letudjuk. Főként olyankor, ha – mint ebben az esetben is – az előadás nem kezdi el az érzelmeinket csiklandozni. A Keep in Touching drámája ugyanis nem érzelmi, éppen ellenkezőleg: elsősorban motoros érzelemmentessége, a gyakran matematikai képletként egymáshoz kapcsolódó mozdulatok semlegessége teszi drámává.

A Keep in Touching azonban egyáltalán nem unalmas, kicsit inkább olyan, mint amikor a jó tanuló felel: összeszedett és ügyes. Négy lépcsőben halad a zene nélküliségtől a populárisabb ritmusképletek, a lassútól a túlpörgetett szupergyorson keresztül a közösen élhető mozgássebességig, a keresgélés képletei felől a megtalálás játéka felé. Közben határozottan érinti a kortárs tánc egyik sarokpontját, azt a kérdést, hogy ki kit irányít. Ugyanis sok minden más mellett a kortárs tánc és sok más táncforma (pl. a társastánc vagy akár a néptánc) között alapvető különbség, hogy itt senki sem vezeti a mozgást. Amikor Dányi és Perez a kézfogást választják kiindulópontként – amely gesztus a táncban alapvetően a vezetés eszköze –, óhatatlanul az irányítás kérdésénél találják magukat mondandójukban, és találjuk mi is magunkat nézőként. A Keep in Touchingban ez a téma nem nyomakszik elénk, inkább afféle búvópatakként tör elő itt-ott egy határozottabb rántásban, lendítésben. Mégis szép lassan mintha ez válna az előadás fókuszává.

Amennyire izgalmas maga a felvetés, legalább annyira izgalmas a két előadó különbözősége is: Dányi Viktória légiesen könnyed nőiessége és mellette Nelson Reguera Perez energikus akrobatikussága. Azonban ez a karakteres kettősség éppen az irányítás játékában inkább elvesz a történések erejéből, mivel ezáltal Dányi kísérletei a határozott vezetésre még ezen az elemelt táncnyelven belül is kicsit hiteltelenek. És mivel az előadás erre a sikertelenségre nem reflektál, vagyis úgy tesz, mintha Perez önazonosnak tűnő akaratossága és a Dányi Viktórián kicsit túlszabott kabátként logó önérvényesítési kísérletek párhuzamban lennének egymással, így ez a játék nagyrészt tét nélküli marad. Ezzel együtt a Keep in Touching címéhez illően megérinti a nézőt, és mindvégig érintkezésben is marad vele.

Hol? Trafó Stúdió
Mi? Elhallgatott hétköznapok
Kik? Alkotók, előadók: Szombati Anett, Tóth Laura. Zene: The Books, Békési Ervin. Produkciós partner: Katlan Csoport.

Hol? MU Színház
Mi? Keep in Touching
Kik? Alkotó-előadók: Dányi Viktória és Nelson Reguera Perez. Zene: Varga Vince. Dramaturg: Zsigó Anna. Fényterv: Dézsi Kata. Produkciós vezető: Rácz Anikó.