Foglalkozzunk a puszta esztétikával és a politikai zsinórpadlás helyett nézzünk be a világot jelentő táncszínpadra is, hogy mi van ott. Mi lenne? Diadalmenet. De részletezem azért.

Az önreflektív, saját identitást tematizáló kortárs táncalkotások mellett ma Magyarországon egyre-másra születnek a monumentális táncművek. Nem meglepő a párhuzamos stílusok egymás mellett élése, hiszen nem csak a belső utak bejárásából, az egzisztencián való elgondolkodásból meg az újabb és újabb táncnyelvek kitalálásából áll a világ.

Faust, az elkárhozott. Fotó: Hrotkó Bálint / Budapesti Tavaszi Fesztivál

A Pécsi Balett Faust, az elkárhozott című opusa kétségtelenül pazar(ló) színpadi mű, a Mecsek alján működő balettrezervátum jelentős megmutatkozása a Müpában, élő nagyzenekari kísérettel. Már­-már előszele az új időszámításnak, ami a Pécsi Nemzeti Színház és annak saját állami támogatással önállósodó balett-szekciója életében jövőre elkövetkezik. Nemrég jelentette be a kulturális kormányzat, hogy a pécsi színház megszokott állami támogatásán túl a hozzá tartozó balettet külön támogatják. Azért, mert a győri mintát kívánják bevezetni, ahol már évek óta külön gazdálkodik a színház meg a balett. Hoppál Péter, kultúráért állítólag felelős államtitkár hozzátette, hogy Szegeden is ennek megfelelően járnak el. De ne búslakodjuk afelett, hogy megerősödnek a nagy társulatok, sülhet ki abból még jó, ha elég innovatívak és nyitottak a világ művészeti trendjeire, és nem az ő vezetőik lesznek aztán a kuratóriumokban a függetlenek és progresszívek mészárosai. Foglalkozzunk a puszta esztétikával, és a politikai zsinórpadlás helyett nézzünk be a világot jelentő táncszínpadra is, hogy mi van ott.

Mi lenne? Diadalmenet. De részletezem azért.

Dubrovay László több mint húsz éve írt, egész estét betöltő, drámai táncjátékára, a Faust, az elkárhozott története című zeneművére készült Vincze Balázs, a Pécsi Balett igazgatójának színes jelmezekkel, meghökkentő kellékekkel és impozáns díszletekkel hangsúlyozott, szimbolista koreográfiája. Dubrovay műve Goethe filozofikus drámáját vette alapul, és a teljességre törekszik, ami a zenei eszköztárat illeti. Aprólékosan részletezett, a karaktereket gondosan leíró, pontos instrukciókat tartalmazó szinopszisa pedig jó sorvezető a dramaturgok, rendezők számára. A táncrészletekben olyan plasztikusak a hangulatok és a karakterek, hogy a koreográfus feladata egyrészt könnyű lehet, másrészt pedig –­ pont, hogy a táncmű is önálló életet éljen, illetve hozzá tegyen a zenéhez, és ne illusztrációvá váljon –­ nagyon is összetett.

Faust, az elkárhozott. Fotó: Kotschy Gábor / Budapesti Tavaszi Fesztivál

Van tehát egyfelől a zeneszerző elég erős Faust-víziója, a bolyongások, a szerelmek és a pokoljárások történetéről való megrendítő elképzelés, amelynek érezhetően valamiféle személyes, belső utazás a kiindulópontja, másrészt Vincze Balázs koreográfus törekvése arra, hogy a maga közlésrendszerével kövesse mindezt. Dubrovay és zeneműve közös történetében is van valami igazán drámai: a húsz éve elmaradt operaházi bemutató, aztán ahogy Záborszky Kálmán, a Zuglói Filmharmónia igazgatója újrafelfedezi a művet egy lemezfelvételt hallgatva, majd beajánlja a Müpának, és hogy Káel Csaba erre a rendezésre épp Vincze Balázst hívja meg.

Vincze a harmonikus színpadra tételre törekedett tisztességesen, ami azt jelenti, hogy követte a zeneszerzői instrukciókat, és a klasszikus balett eszközeivel, kihívó és időnként díszes szólókkal az egyértelműséget célozta meg. Kerekes Soma Lőrinc Faust szerepében Faustnak nézett ki minden ízében szüntelen, ahogy Koncz Péter Mefisztója egy néma balettfilmben, zene nélkül is a típusfigurát hozta volna. Ezek az egyezések egyébként néha humorforrásként is működtek, de kontrapontok nem nagyon voltak, amelyek elragadhatták volna a táncot a zenétől, hogy önálló életet éljen, majd újra visszatalálhasson a medrébe, vagy kétségeket hagyjon maga után.

Nagyzenekari koncertként önmagában is megrázó volt a mű, egy akár eszköztelenebb táncjáték inkább lekötötte volna a figyelmemet ennek a zenei fürdőnek a közepén. Amikor a sors nehéz kövei konkrétan köveket imitáló rongycsomókként jelentek meg az alvilági lények nyakán, akkor például be kellett csuknom azonnal a szemem, hogy elképzeljek egy tánckart, amely a saját testével és technikájával érzékelteti az élet súlyát akár. De a monumentalitáshoz az efféle szimbólumrendszer úgy tűnik, hozzátartozik. „Több táncelőadás lesz jobb minőségben…, nyilatkozta a balettigazgató-koreográfus, a pécsi „balettkar pedig gyakrabban indulhat országos és külföldi turnékra” – tette hozzá. A kevesebb néha jobb, én meg úgy gondolom, de haladjunk tovább.

Stabat Mater

A Nagyvárad Táncegyüttes és a Közép-Európa Táncszínház (KET) közös produkciójában létrejött és az Átrium Film-Színházban bemutatott Stabat Mater szintén monumentális és szintén szenvedésüzenetet hordoz. Kun Attila koreográfiája is patetikus, ám eszközeiben szegényesebb, és érdekes, mert ettől meg valahogy szentimentálisba fordul az egész. A kereszténység szomorú liturgiája, mely Szűz Máriának a fia keresztre feszítése kapcsán átélt fájdalmát fogalmazza meg, több szerzőt is megihletett természetesen. Kun Attilát a Gionacchino Rossini féle, 1841-­ben négy szólistára, vegyeskarra és zenekarra írott műve ihlette meg. Nem véletlenül, hiszen az elesettekkel való együttérzésről szóló művészi beszéd nagyon lényeges része a kortárs táncnak is. Kun igazán őszintén, humanista hittel áll neki mindennek, a nagyváradiakkal és a fővárosi táncosokkal a hagyományokról elgondolkodva, új utakat keresve szintén ezeket az értékeket tartja szem előtt. Komor, Cristina Breteanu munkáját dicsérő díszletekkel és jelmezekkel, drámai fényekkel igyekszik elevenebbé tenni a táncoratóriumot.

Stabat Mater

Egy olyan, néptánc felől induló társulat számára, amely a táncszínházhoz vezető utat kutatja, nyilván nagyon izgalmas feladat egy ilyen koprodukció, és sikerült is meghaladniuk helyenként az asszonyi, emberi fájdalom ábrázolásának klasszikus táncos kliséit. Ami egyébként egy ilyen zeneműnél nagyon nehéz, ha nem valami egészen forradalmi dolgot vizionál a koreográfus. Az, hogy gépről szólt a zene és a tulajdonképpeni hatásszünetekben recsegett a felvétel, valamint a sötétben, a jelenetek változásakor tisztán hallani lehetett a színpad deszkáin futó lépteket, viszont megalapozta a nyolcvanas évek Ganz-művházi táncelőadás-hangulatomat. Ettől persze még nem támadt zavar a testek harmonikus mozgásában, csoportos és különálló hullámzásaiban, mégis úgy vélem, inkább ne koreografáljanak kortárs táncosok klasszikus műveket, míg nincsen biztonságos elképzelésük egy a zeneműtől független táncmenetről, mert az ritkán sikerül úgy, mint Bozsik Yvette Menyegzője az operaházi táncosokkal annak idején.

Hol? Müpa
Mi? Faust, az elkárhozott
Kik? Pécsi Balett. Zeneszerző: Dubrovay László. Közreműködik: Zuglói Filharmónia – Szent István Király Szimfonikus Zenekar és a Pécsi Balett. Vezényel: Záborszky Kálmán. Díszlet, jelmez: Molnár Zsuzsa. Dramaturg: Molnár Zsuzsa, Uhrik Dóra. Koreográfia: Vincze Balázs.

Hol? Átrium Film-Színház
Mi? Stabat Mater (táncoratórium)
Kik? Nagyvárad Táncegyüttes és a Közép-Európa Táncszínház. Zeneszerző: Gioacchino Rossini. Rendező-koreográfus: Kun Attila. Koreográfus asszisztens: Horváth Adrienn. Díszlet- és jelmez: Cristina Breteanu. Dramaturg: Lőrincz Ágnes.