Guelmino azon túl, hogy felmutat egy a mai magyar, sőt mai európai társadalomról szóló, összetett, érvényes és fontos gondolatmenetet, ugyanennyi energiát fektet a poénok csúcsra járatásába is.

Egy színház már az évadterv összeállításával, minden egyes darabválasztással politizál. Vannak helyek, ahol nem a közéletre való mindenféle reflexió az üzenet, vannak, ahol a mesebeli okos lány mintájára megpróbálnak mondani is valamit, de azért nem lenni túl feltűnőnek (és mondjuk újra csak egy III. Richárddal beszélni a mai magyar hatalomról). És vannak színházak, ahol már a cím is felkiáltójel, ahol már az elgondolkodtat, miért pont most, és miért pont azt a drámát vettek elő. Például Nyikolaj Erdman Magyarországon kifejezetten keveset játszott (bár Tasnádi István által revideált), kilencvenéves szatíráját, Az öngyilkost, amelynek mottója egyik mondata lehetne: „Akinek nincs semmije, az senki”. Vagy ahogy ma szokták mondani vezető beosztású politikusok: akinek nincs semmije, az annyit is ér.

Fotó: Szvatek Péter

Ahol a darab játszódik, ott ezt gondolja mindenki – köztük a régóta munkanélküli, öngyilkosságra készülő Podszekalnyikov is –, és ott mindenkinek kapóra jönne egy mártír, egy hős. „Szerencsétlen az az ország, amelynek hősökre van szüksége”, mondta erről Brecht. Mert ott az ellenzék teljesen impotens, és ha vannak is elvei, nem azok szerint él, legfeljebb ha saját érdekei azt diktálják – ezért jó lenne, ha akadna valaki, aki helyettük is képes valamiféle üzenetet eljuttatni a néphez, például egy hangzatos búcsúlevéllel. Mert ott mindenki mástól várja a saját problémái megoldását, így hiába megy tönkre a kisbolt, a kisegyház, senki nem tesz semmit, legfeljebb a szervezkedésig jut el, az érdekképviseletig már nem. Ott mindenki remekül kitalált ügyeskedéssel szeretne javítani a saját helyzetén, és ha az nem megy, mást tenne felelőssé a nyomoráért.

Guelmino Sándor, a tatabányai Jászai Mari Színház visszajáró rendezője finoman, de kitartóan dolgozik azon, hogy ne nagyon higgyük el, ez a helyszín az ezerkilencszázhúszas évek Szovjetuniója. Dalos Rimma remek, amúgy is gördülékeny fordítását néhány rövid, de annál fontosabb betoldással nemcsak nyelvileg teszi maivá: az a pár plusz mondat cselekményében is huszonegyedik századivá és magyarrá teszi a történetet. Az ápolónő például a hálapénzről és a kórházakból hiányzó vécépapírról mond el egy-két szomorú mondatot, a nemzeti radikális szájából kigőzölög egy kis köcsögözés, és kész: a szövegen tett bármiféle erőszak nélkül egy kicsit még inkább a miénk az egész. Guelmino bevált – és politikától független – módszere ez: néhány éve például, szintén Tatabányán a Nóra sorait tette úgy maivá, hogy az se izzadságszagú, se modoros, se avítt ne legyen. Guelmino és a dramaturg Zöldi Gergely a finomhangolás közben természetesnek veszik (azt, ami egyébként lehetne is természetes, ám a legtöbb színházcsináló számára mégsem az): világképében is „modernizálják” a darabot, azaz ez esetben nem hagyják reflektálatlanul a századéve még kevésbé feltűnő, patriarchális-hímsoviniszta szemléletet. Hiszen a színház akkor jó, ha pontosan arról szól, ami pontosan itt és pontosan most körülveszi a nézőjét: ez a cél, amelynek a szöveg csak eszköze. Nem panoptikum, ahol kötelező lenne az eredeti textus szigorúan változatlan közreadása.

Még a trágárságok is azt szolgálják, hogy a sorok élővé váljanak, hiszen Erdman alulnézeti társadalmi tablójában (az értelmiségi az ellenzék, a boltos a kisiparosok, a lelkész a kis egyházak, a nők a szerelem vagy a testiség érdekében szeretnék kisajátítani Podszekalnyikov öngyilkosságának „üzenetét”) csak kizökkentene és eltávolítaná a nézőket az őket körülvevő valóságtól egy-egy finomkodó káromkodás – sőt, már a szövegben maradt néhány archaizmus (például „Nyomorult élet, mondhatom!”) esetében is rezeg a léc. Ezzel szemben a talpig-kisember lelkiállapotát, faragatlanságát vagy odamondani akarását remekül megtámogatják az olyan felkiáltások, mint hogy „Telefonálok a Kremlbe, és elküldök valakit a picsába”.

Guelmino azon túl, hogy felmutat egy a mai magyar, sőt mai európai társadalomról szóló, összetett, érvényes és fontos gondolatmenetet, ugyanennyi energiát fektet a poénok csúcsra járatásába is. Hiszen Erdman épp olyan hatásmechanizmust használ, mint mondjuk Pintér Béla: a komoly üzeneteket folyamatos nevetésben feloldva kínálja fel a befogadónak. Ehhez pedig nagyon pontosan játszó színészekre van szükség, akik úgy tudják komolyan venni jellemzően egy-egy típust megtestesítő karaktereiket, hogy mégis szinte minden mondatuk vicces, és úgy tudnak folyamatosan nevettetni, hogy sosem válnak túlzóvá vagy ízléstelenné. És az egyre erősebb és – a szó legjobb értelmében – összeszokottabb tatabányai társulat csupa ilyen színészből áll, az előadás pedig csupa koncentrált kabinetalakításból.

Mégis azok a legjobbak, akik szerepük szerint egy ponton kizökkennek az általános abszurditásból, és megérinti őket, milyen tragikus is az, ami amúgy inkább tragikomikusnak tűnik. Bakonyi Csilla az öngyilkosjelölt feleségének szerepében attól izgalmas, hogy beleragad a folyamatos meg nem értés stádiumába, és ez végig feszíti játékát: eleinte nem érti, hogyan lehet olyan szerencsétlen és érzéketlen a férje, amilyen, aztán egyszerűen azt nem érti, mit csinál a férfi, végül azt, miért is nem érti rajta kívül senki a nyilvánvaló igazságot (hogy a koporsóban élő ember fekszik, aki gyáva vagy teszetosza volt még az öngyilkossághoz is). Pálfi Kata a Podszekalnyikovba titkon szerelmes albérlőként olyannyira bele tudja élni magát az őszinte, naiv odaadásba, hogy ettől a tisztaságtól válik majd igazán tragikussá, amikor – ahogy annak már lennie kell – a társaság egyetlen tényleg tisztességes és emberi tagjaként ő jön ki a legrosszabbul az eseményekből. A címszereplő Kardos Róbert minden gesztusával és szavával remekül leleplezi, hogyan is néz ki a kisszerűség, amikor nagyot akarásnak akarják álcázni – de az elmélyültséget inkább igénylő helyzetekben (például a Hamlet-nagymonológ parafrázisánál) talán más színészi technikára lenne szükség ahhoz, hogy a nagyjeleneteknek szánt részek izgalmasak és hatásosak tudjanak lenni.

Lenni vagy nem lenni: Erdmannál ez mindenki legnagyobb bánatára nem kérdés, vagy ha kérdés is, kikerülhetetlen a „lenni” válasz. Lenni, kisszerűen, kisstílűen, akaratgyengén, a felelősséget hárítva, szellemileg impotensen. A tatabányai Az öngyilkos azt tudja megmutatni, hogy ha nem akarunk így „lenni”, arra nem az önpusztítás a megoldás. Hanem valami egészen más lenne, de hogy mi, arra talán már nem is emlékszünk. Azért vannak az ilyen előadások, hogy egy kicsit segítsenek az emlékeink közti kutakodásban.

Hol? Jászai Mari Színház, Tatabánya
Mi? Nyikolaj Erdman: Az öngyilkos
Kik? Kardos Róbert, Bakonyi Csilla, Tóth Rita, Crespo Rodrigo, Danis Lídia, Honti György, Major Melinda, Szabó Emília, Pálfi Kata, Megyeri Zoltán, Dévai Balázs, Schruff Milán, Maróti Attila, Böröndi Bence e. h.
Díszlettervező: Horesnyi Balázs. Jelmeztervező: Kárpáti Enikő. Dramaturg: Zöldi Gergely. Rendező: Guelmino Sándor