Napról napra

Magyarország jelenlegi vidéki színházi hőtérképét elképzelve biztonsággal állítható, hogy a jégkék és maszatosszürke foltok mellett nemcsak az olykor zöld jelzőfényeket villantó Szolnok és a hol folyamatosan világító, hol csábítóan irizáló Miskolc csalogatja a nézőket. Van még egy hely, ami a maga otthonosságot jelentő melegsárga sugárzásával egyre nagyobb körzetből vonzza – s közben neveli ki – […]

Ha a színházak repertoárját megnézzük (elég felületesen, nem kell mélyfúrást végezni), úgy tűnik, Shakespeare, Szophoklész, Molière, Csehov, Ödön von Horváth még mindig a kortársaink. Velük, általuk, mögéjük bújva fogalmazzák meg a rendezők életkoruktól függetlenül azt, amit a világról gondolnak. A klasszikus szöveg biztonságot ad nekik vagy a direktoroknak a pénztárnál, esetleg pajzsként működik a nézővel […]

Huszonegy nem fővárosi színigazgatót kérdeztünk meg körkérdésben arról, mi az a színházeszmény, amelyet most, jelenkorunkban hitelesnek, előremutatónak és a helyi közösség számára is adekvátnak és korszerűnek tart. Kérdéseink a következők voltak:   1. Mi az a színházi credo, amit igazgatóként magáénak vall?   2. Hogyan fest az Ön olvasatában egy releváns, 21. századi vidéki/városi kőszínházi […]

Jó tíz éve ez a cikk nem születhetett volna meg, mivel nem lett volna miről írni. A csábító szerkesztői felkérés így szólt: számoljak be azokról az előadásokról, amelyeket Pintér Béla csupán szerzőként, nem pedig rendezőként, színészként, társulatvezetőként jegyez. Ez a trend éppen az utóbbi évtized gyümölcse: rendezők és társulatok sora bizonyítja, hogy Pintér (és) szövegei […]

A tatabányai Jászai Mari Színház előadása azt ígéri: „húsig hatoló mélységgel” beszél a férfiakról, megmutatja azt az oldalukat, amit elrejtenek a nők elől. Bár a produkció rendkívül szórakoztatóan, időnként ironikus eltartással teszi mindezt, a végén csak ott motoszkál a kérdés, hogy biztosan kíváncsiak voltunk erre?!

Nagyon rövid időn – három éven – belül négy előadás is készült az Ádám almáiból magyarországi színházakban. Nem gondolom, hogy távol áll az igazságtól, ha azt mondom, a darab alapanyaga, a 2005-ös dán film csak egy szűk nézői réteg számára hivatkozási alap, ezért nyugodtan eltekinthetünk a médiumváltás tárgykörétől, és koncentrálhatunk a dráma aktuális színpadi megvalósításaira.

Témákat vettek alapul, és variációkat dolgoztak ki – az életrajzi tényeket hol megtartva, hol átformálva, felülírva. Az eredmény: változatos hangulatú és dinamikájú, de elmélyültségükben is nagyon különböző jelenetek sora.

A rendező és a koreográfus jól érzékelhetően harmonikus együttműködésének köszönhetően a drámai réteg és a zenés-szórakoztató vonulat jelenetről jelenetre egymást erősíti.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó idei, 11. kiadása a kényelmetlenség fogalmát járja körül. Nem újdonság, inkább valamiféle összefoglalója az eddigieknek, hiszen nem láttunk itt az elmúlt évtizedben olyan előadást, amely ne lett volna bátor valamilyen tekintetben, még ha a végeredményt tekintve nem is volt épp tökéletes.

Tatabányai félévad teltházas kamara-, és a gigantománba hajló túlméretezettség miatt erősen foghíjas nagytermi előadásokkal. Kiegyensúlyozott műsorpolitikával, sok erénnyel, egyáltalán nem erőtlen társulattal.

Csehov nem azért nagyszerű szerző, mert még abban is ezer dráma van, amit meg sem írt, de kétségkívül ez is része a zsenijének. Még a légüres teréből is dráma születik, ha van, aki megírja.

Guelmino azon túl, hogy felmutat egy a mai magyar, sőt mai európai társadalomról szóló, összetett, érvényes és fontos gondolatmenetet, ugyanennyi energiát fektet a poénok csúcsra járatásába is.