A Menekülj okosan! nem azoknak a nézőknek szól, akik jegyet váltanak a Jurányiban.

Furcsa képzettársításokra ad alkalmat az élet.

Mentőcsónak. Társulatnév és a meneküléshez használt közlekedési eszköz. A Szputnyik társadalmi kérdésekre érzékenyítő, nem hagyományos színházi formákkal reagáló túlélő csoportja és lélekvesztő. Emberek, a Menekülj okosan! létrehozói és egy tárgy, talán az egyik utolsó remény az élethez. Adaptált a játék, a brit Amnesty International The Great Escape néven fejlesztette ki közel másfél évtizede. Nem maradt Zeitstück.

Bartha Máté felvételei

Játszunk a Jurányiban, ám a kilencvenperces játék a valóságról szól.

Arról, amit oly kevesen ismerünk. Szerencsére, mert nem érint bennünket. Ez azonban nem lehetne akadálya annak, hogy egyesek az ismeretlenre meg az ismeretlentől való félelemre, ostoba sztereotípiákra apellálva gyűlöletet keltsenek, elmebeteggé tegyenek egy egész országot, sőt egy egész kontinenst. A Menekülj okosan! nem azoknak a nézőknek szól, akik jegyet váltanak a Jurányiban. Talán nem nagyképűség kijelenteni, hogy aki ezt az előadást tudatosan választja programként, aki erre önszántából jegyet vesz, megfelelően érzékeny a témára. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy azokhoz kerüljön el, akik meggyőződéssel hiszik, minden menekült a helyiek munkáját elvevő, segélyekre bazírozó, az államháztartásra kizárólag anyagi terheket rovó terrorista. Akik a krízishelyzetben megelégszenek a bonyolult kérdésekre adott leegyszerűsítő válaszokkal.

Ötvenen ülünk, ötven idegen, négy egyenlő részre osztva a térben. Egy társasjáték aktív résztvevői vagyunk, egy falu négy családját játsszuk, akik otthagyva megfoghatót és megfoghatatlant, házat, hazát, tárgyakat és emlékeket, eltépve gyökereket a mindent felzabáló iszapszörny elől menekülnek. Együtt indulunk el, és az a cél, hogy a túlélés, az újrakezdés földjére együtt érjünk el. Finisztánig utunk Iszkírián és Hosztílián keresztül vezet.

Meddig vagyunk képesek elmenni – fizikailag és átvitt értelemben –, mikor helyezzük mikroközösségi érdekeink elé a nagyobb közösség érdekeit, és milyen áldozatra vagyunk képesek? Csak az adott helyzetre fókuszálunk, vagy tovább is tervezünk? De érdemes-e, szabad-e, kell-e stratégiailag gondolkodnunk, több lépést előre kombinálnunk olyan szituációban, amikor józan ésszel, mérlegelten hozott döntéseink felülíródnak, és a leggyakrabban szinte csak a vakszerencsére számíthatunk?

Az elsődleges keret a Jurányi falain belül a túlélőshow, hostjaink Fábián Gábor és Kurta Niké. Lazák, frappánsak, komolyan vehetőek, nem tévéműsor-karikatúrák. Ebbe kerül bele Rezai Mohammed Amin története, egy fiatalemberé, aki saját élményeit osztja meg velünk Afganisztántól Iránon, Görögországon át Budapestig, a háborútól menekülés különböző, életveszélyes és valamivel nyugalmasabb, de minden esetben a kiszolgáltatottság jellemezte etapjain keresztül a megérkezésig, az otthonra találásig. Egy ember sorsát halljuk, a túlélő visszaemlékezését. Nem eltávolítva, de eltávolodva beszél azokról, amiket megélt. Tényszerű, racionális, és bár tragédiákkal teli, a derűt sem nélkülözi ez az elbeszélés. Ami nem sztori, nem mese. (Nyilván szerkesztett szöveg, de ez a szerkesztés csak jót tesz neki, elkerüli a parttalanságot, fenntartja a feszültséget.) Ha akarjuk, használhatjuk egyfajta segédletnek vagy útmutatónak vagy receptnek vagy mintának vagy összehasonlítási alapnak vagy referenciának – nevezzük bárhogy – a játék során. Ahogyan a műsor vezetői, ő is ki-be lép egy kellék vagy egy ruhadarab átváltozást segítő használatával: hol a falu egyik lakójaként menekül, hol a menekülést – általában – akadályozza. Aki viszont nem vált szerepet, az a színházi reality game show szakértője, Iván Júlia, aki a Magyar Helsinki Bizottság képviselője, és a játék folyamatát meg-megszakítva száraz adatokkal, hideg tényekkel szembesít. A számok mögött viszont hús-vér emberek állnak, olyanok, mint Rezai.

Őt az előadásban (?) alapvetően a saját története hitelesíti. Iván Júlia végig önazonosan, azaz a szakértőként működik közre, és teszi ezt természetesen, humorral, úgy, hogy az oktatói-nevelői-pedagógiai cél nem vörös farka vagy lólába egyáltalán nem lóg ki. Fábián Gábor és Kurta Niké helyzet- és karakterváltásai játékvezető-instruktorból indulnak, és teszik ezt pontosan, tisztán, jó ritmusban, erőlködéstől mentesen.

Szóval menekülünk a faluval, a döntéseket pedig először a családban, aztán a teljes közösség szintén, ám itt egyhangúan kell meghoznunk. Ha valakinek különvéleménye van, a többiek feladata a meggyőzés. (Érdekes megfigyelni a csoportdinamikát: lesz-e valakiből vezető, ha igen, mi alapján, kire hallgatunk, milyen érveket veszünk figyelembe?) Időnk, pénzünk véges. De hol húzódnak az erkölcsi-morális határaink? És ha azokat feladjuk, túlélünk, biztonságba kerülünk? Temessük-e el halottunkat, ha az idő- és/vagy emberveszteséggel jár? Megvesztegessük-e a rendőrt? Mi számít lopásnak? Beáldozhatunk-e valakit, egy fiatal nőt – természetesen szexuális igények kielégítésére – a csoport érdekében? Enni vagy nem enni, még az itt a legkisebb kérdés.

Három lehetőségünk van minden helyzetben, ezek közül az egyik ember-, a másik időveszteséggel jár. Igyekszünk gyorsan és célratörően dönteni. Mi a szabálynak megfelelően együtt akarunk maradni, szinte görcsösen. (Valószínűleg igaziból a múltban gyökerező személyes ellentétek ezt rég felülírnák.) A mi családunknak van plusz vagyona, a közös gyűrű mellé hamar beadjuk a láncot, így jutunk túl egy akadályon. (Valószínűleg igaziból ez sem menne olyan könnyen.) Mentjük az életet. Próbálunk ember maradni mindig minden körülményben. Jó részünk túléli a menekülést. A gyűrűnk is megmarad, az extra időnk is, aztán a végén kiderül, semmit nem kezdhetünk vele, mert nemhogy az ígéret, de a senki földjére jutottunk. Utolsó egyéni sanszunk egy dobókocka: aki hatost dob, annak van kiút. 14% az esély a védelemre. Én túlélem az utat, de ennyi, négyessel nincs tovább. Hiába szól a Let the sunshine.

Most akkor mit is üzenjünk Brüsszelnek? És Idomeninek?