Van a színikritikaírásnak egy elég szigorú szabálya, miszerint az előadásról szóló beszámolóban – új vagy kevéssé ismert darabok esetén – tilos a cselekmény ismertetése. Ez a leendő nézőket védő korlátozás elsősorban a nagyközönségnek szánt, kedvcsináló írásokra vonatkozik. Az iskolai anyagban szereplő műveket ez nem érinti, de már a ritkábban játszott klasszikusoknál is figyelni kell, hogy…
Másképpen néz végig az ember naponta négy-öt darabot, mint mikor egy este csak elugrik színházba. Akaratomon kívül egymás tükrében kezdtem vizsgálni minden előadást, keresni a közös elemeket, hasonló témákat, megoldásokat, egymáshoz viszonyítva hoztam minőségi ítéletet is.
Mindkét előadása az Átrium Mentőcsónak Egység ifjúsági programjában szerepel, az ide készült előadások kifejezetten kortárs társadalmi problémákat feszegetnek, mint például az előítélet, a mélyszegénység, a rasszizmus, a menekültkérdés, a fiatalok gondjai és kérdései.
Ritka az a színházi este, amikor hazafelé azt dünnyögi az ember, hogy „No, akkor most megtanuljuk X vagy Y nevét!”. Időnként azért megesik. Abban, hogy az Átrium és a Mentőcsónak új bemutatóját látva, a tavalyi évben Hegedűs D. Géza és Forgács Péter osztályában végzett, s most – mondhatni – teljes fegyverzetben elébünk álló Kovács Máté…
Május 14-én a Trafóban adják át a Halász Péter-díjat – párhuzamosan a legjobb kortárs táncelőadásnak járó Lábán-díjjal. A jelölt produkciók laudációi már most olvashatók.
„… visszatekintünk az elmúlt négy évünkre, hogy (…), hogy felismerjük mulasztásainkat, tévedéseinket, a műfaj általunk megtapasztalt problémáit, és így meghatározzuk: miként tudnánk sokkal hatékonyabban folytatni munkánkat.” – A szerzők mindezen túl felhívást is kezdeményeznek a színházi neveléssel foglalkozó társulatok és alkotók felé, akiket arra kérnek, osszák meg saját tapasztalataikat.
A Mentőcsónak Egység volt az idei Thealter fesztivál díszvendége – sűrű áttekintést nyújtott ez a Bodó Viktor vezette egykori társulat tantermi, színházi neveléssel foglalkozó kisebb csapatának munkájáról.
A fesztivál ideje alatt mintha veszítene jelentőségéből az a hierarchia, ami az alkotók és a befogadók közötti különbséget folyamatosan előtérbe helyezi, így a közös gondolkozást megnehezíti.
A Szociopoly legerősebben dokumentarista eleme a nézőtér homályából előlépő közönség.
